6.fejezet

Sziasztok!
Sajnálom, hogy csak most tudtam feltenni, de egy kicsit zsúfolt volt a program mostanság. Már én is láttam az Eclipset, s bátran mondhatom, hogy nekem ez a kedvencem. Csak egy valami volt benne, amit nem iagzán díjaztam, hogy az újszülöttek csak úgy eltörtek, hisz a könyvben arról van szó, hogy darabokra szaggatják őket..na de szerintem ez már csak egy elenyésző probléma..A lényeg az, hogy imádtam az egészet, s az Edward-os poharam is megvan..
Na de gondolom most titeket a friss jobban érdekel, hisz még egy óráig zenghetnék az Eclipsről, a lényeg a lényeg, senki ne hagyja ki..
Most ebben nincs Edward, de a következőben végig ő lesz, megpróbálok teljesen ráhangolódni, ami most nem igazán ment..
Na de nem fecsegek itt tovább, irány olvasni..:) És komikat lécci..:)

Már mindenki szörnyen izgatott volt. Imádkoztak, hogy ők legyenek a szerencsés kiválasztottak. Bár most már én is szívesen tartanék a Morton házaspárral. Vágytam egy boldogabb életre. Amit valljunk meg, nekem eddig nem adatott meg. Talán önző vagyok, de úgy éreztem jobban megérdemelném, mint a bárki más.
Vagy is..nem. Nem én vagyok az, akinek el kellene hagynia ezt a helyet. Sophie az ablak előtt ült, s elmerengve bámult kifelé. Tudtam mennyire vágyik ez igazi családra. Mennyire szeretne egy anyukát, aki esténként betakargatja. Egyszerű álmok voltak ezek, de számára maga lett volna a beteljesült csoda.
S ha valaki tőlem kérdezné, hogy mire vágyom? Csak ezt felelném. Nyugalmat.
-Jönnek-kiáltotta el magát Mary aki végig a kulcslyukon kukucskált. A többiek igyekeztek minél előrébb tolakodni. Csak én és Sophie maradtunk a helyünkön, tudtuk, hogy ez már úgy sem változtat semmin. A döntés megszületett és hiába a sok kedves mosoly.
Az ajtón Mrs Dawidson lépett be, majd egyenesen hozzám fordult.
-Isabella most te gyere velem. A többiek pedig menjenek a hálótermükbe.-adta ki az utasítást. Ahogy haladtam az igazgató után több gyűlölködő pillantást kaptam. Mintha én tehetnék mindenről. A legjobban az fájt, hogy Sophie is így nézett rám. Pedig én nem akartam ezt, nem akartam, hogy miattam boldogtalan legyen. Szorosan lépkedtem Mrs Sárkány után a már jól ismert helyiség felé. Annyi mindent szerettem volna most mondani. Még sem jött a számra egyetlen szócska sem. Csak haladtam előre, s vártam, hogy most éppen milyen fordulatot vesz majd az életem. Az irodába belépve a házaspár mosolyogva fogadott. Én bátortalanul mosolyogtam vissza rájuk, s valahol a szívem mélyén reménykedtem benne, hogy mellettük majd egy boldog élet vár majd rám. Hogy végre én is igazán boldog lehetek. Hogy levehetem az álarcot, amit minden reggel magamra húztam, s nem kell annak a kemény lánynak mutatnom magam, aki valójában sosem voltam.
- Bella nagyon szeretnénk, ha hazajönnél velünk. Mit szólsz hozzá?-tagadhatatlanul vágytam arra, hogy velük mehessek, s hiába tudtam, hogy ezzel nem vagyok egyedül.
- Nagyon szeretnék.-feleltem. Sarah szorosan megölelgetett. Különös volt ez az ölelés. Kívülről talán úgy tűnt, hogy érzelmes volt, de én nem éreztem így. Mintha kényszerből történt volna. Így amilyen hamar csak lehetséges volt elengedtem őt, s egy lépést hátráltam. Johntól is kaptam egy meleg mosolyt. De valami hiányzott számomra belőle.
- Akkor talán én most szólok Tereza-nak, hogy pakolja össze Isabella dolgait.-szerintem az én drága boszorkányom nagyon örül annak, hogy itt hagyom intézményét, s nem rontom itt tovább a levegőt.
- Isabella, mit szólnál, ha addig míg összepakolnak neked kicsit beszélgetnénk. Szeretnénk minél több dolgot megtudni rólad.
- Hát nem igazán tudok mit mondani. De ha lehetséges, akkor én azt szeretem ha Bella-nak hívnak.-csak egyedül Mrs Dawidson nem volt hajlandó ezt elfogadni, s ő mindig is a teljes nevemen szólított. A hideg futkos tőle a hátamon.- De nem mesélnének most Önök nekem.-kértem rá őket. Bár már magamban tegeztem, azért hangosan nem mertem.
-Rendben, de akkor mi is megkérünk téged, hogy tegezz, hisz a családunkhoz fogsz mostantól tartozni.-bólintottam a kérésére, hisz úgy azért még is csak könnyebb, mint folyton magázni valakit, akivel együtt kell élned.
- Mint azt már tudod, az én nevem Sarah, s orvos vagyok Forks-ban. Ő pedig a férjem John, ő építész mérnök. De van még egy fontos dolog, amit tudnod kell. Nekünk van egy kislányunk. Az ő neve Brittany, s egy évvel idősebb nálad.-mesélte.
- De ha már van gyerekük, akkor..-próbáltam rákérdezni, hogy akkor minek nekik még egy, de belém folytatták a szót.
- Tudod Britt már nagyon régóta szeretne egy testvért, akivel játszhat otthon, vagy akivel együtt elmehetnek biciklizni.-ismét bólintottam, hogy értem mire céloz.
Már egy ideje beszélgettünk, sok mindent megtudtam róluk, leginkább Brittany-ról meséltek majd megkérdeztek engem is jó néhány dologról. Tereza könnyes szemekkel, egy kis hátizsákot tartva a kezében tért vissza.
- Sajnálom, de az Igazgató nőnek egy kis dolga akadt. Az elnézésüket kéri.-mondta, majd felém fordult.
Gyorsan átszelte a köztünk lévő távolságot, s szorosan magához ölelt. Ez az ölelés tele volt szeretettel, s törődéssel. Mindig szeretettel fogok az én Terimre gondolni.
- Most menny prücsök, biztos szeretnél a barátaidtól is elbúcsúzni.-még gyorsan nyomtam Tereza arcára egy puszit, aztán szaladtam is kifelé, s egyenesen a hálóterem felé vettem az irányt. Mikor odaértem, s benyitottam, ismét csak haragos gyűlölködő tekintetet kaptam. Nem törődtem velük, hisz amúgy sem voltunk valami jó viszonyban. Így inkább Sophia felé vettem az irányt, aki most az ablaknál ült, még csak felém se nézett.
- Sophie, én elutazom.-kezdtem bele a búcsúmba. Lassan fordult hátra, s szemei kést vájtak a szívembe.
- O és most mit vársz tőlem? Hogy öröm táncot járjak?-kérdezte fanyarul.
- Én nem..én csak...-próbáltam volna valamit mondani, de belém fojtotta a szót.
- Nem kell a mentegetőzésed. UTÁLLAK.-üvöltötte az arcomba, majd ismét mereven bámult kifelé. Most hangosan is kimondta azt, amit én már a szemében láttam. A kést, amit már kétszer is belém döfött, most jól megforgatta. Nem bírtam tovább a szobában. - Hát akkor szia..-nyögtem még oda, majd amilyen gyorsan csak tudtam kiszaladtam a szobából. Mikor kiértem a folyosóra szükségem volt arra, hogy megálljak, s mélyeket lélegezzek. Megígértem magamnak, hogy soha többet nem fogok sírni, így akármennyire is fájt, most is visszatartottam könnyeimet. Mikor végre sikerült összeszednem magam, visszamentem az irodához.
- Minden rendben Bella?-kérdezte Tereza, mikor meglátott. A franc vigye el, hogy ennyire átlát rajtam.
- Persze, csak kicsit nehéz volt a búcsúzás. De most már minden rendben.-mosolyogtam rá.- Na és mikor indulunk?-még mindig magamra erőltettem a mosolyom, persze láttam, hogy Tereza nem hisz nekem, s rosszallóan csóválja a fejét.
- Már aláírtuk a papírokat Bella. Akkor indulunk, mikor szeretnéd.-én pedig nem akartam tovább itt maradni, így azonnal indulni akartam.
- Akkor indulhatnánk most?-kérdeztem, ezzel nagy meglepettséget okozva, szerintem arra gondoltak, hogy halogatom majd az indulást, de nekem már nem volt miért itt maradnom.
- Rendben Bella. Az autó odakint vár már ránk. Nagyon boldogok vagyunk.-még mielőtt véglegesen kiléptem volna a kapun, még egyszer jól megszorongattam Tereza-t, s fájó búcsút vettünk egymástól. Bárcsak Sophia-val is így történt volna. Beültem a kocsi hátsó ülésére, ami elindult a hosszú poros úton. Még egy pillanatig hátranézve láttam az eddig otthonomul szolgáló nagy házat, amit most örökre itt hagyok. Már csak egyet akartam, ezt a helyet végleg kitörölni emlékezetemből.

Kérlek..kérlek írjatok! Nagyon nagy boci szemekkel néz!!!