4.fejezet

Begyömöszöltek a kocsi hátsó ülésére. Nem értettem semmit. Én azt hittem most már mindig együtt leszünk a Cullen család és én. Teljesen kétségbe estem, fogalmam sem volt hova visznek, s hogy miért. Egy órás kocsikázás után lassulni kezdett a jármű alattunk. Egy hatalmas szürke épület előtt parkoltunk le. Azt hiszem a legjobb szóra, ha azt mondom olyan mint egy szellem kastély. Igen, határozottan olyan a kinézete. Az épület körül végig hatalmas kerítés húzódott, eltakarva ezzel a kilátást, s minden egyéb dolgot a kinti világból.
-Fogoly lettem.-hirtelen tört rám a felismerés, s hasított a szívembe.
- Tessék?-kérdezte a mellettem sétáló két nő között a fiatalabbik. Már nem sírtam, nem volt értelme. Ha Ő így döntött nincs mit tennem, mint elfogadni a sorsom.
- Nem mondtam semmit, csak elég ijesztő ez a hely.-suttogtam.
- Nem kell félned. Hidd el sok barátod lesz majd itt, s én is mindig itt leszek.-finoman megfogta a kezem. A nagy ajtó nyikorogva nyílt ki előttünk, ezzel felborzolva  a hátamon a szőrt.
Odabent sem volt jobb a helyzet, mint kit. Egyszerű fehér falak, s gyertyák voltak mindenütt. Fentről pedig egy hatalmas csillár lógott, ami a fényt biztosította. A falakon még felfedezhető volt néhány kép, de koránt sem volt olyan, ami boldogságot sugároz. A festményeken komor arcok tekintettek ránk, sehol egy kedves mosoly.
- Hát borzongató..-suttogtam ismét magam elé.
-Tudom.-súgta vissza az a kedves nő, míg a másiknak nem tetszett ez a kijelentésem.
Amikor mér mindent alaposan megnéztem, elindultunk felfelé a nyikorgó lépcsőkön, de Mrs Dawidson hirtelen megállt.
- Most jönnek a társaid. Nincs is jobb alkalom téged bemutatni.- hirtelen két szemközti ajtó is kinyílt s gyerekek kezdtek kiszáguldozni rajta. Halkan beszélgettek egymással, de nagyon precíz sorban haladtak. Mindenkin szürke köpeny volt, egy címerrel, alatta pedig egységes ruha. Különös volt, hogy a lányok haja mind egyformán volt levágva. Sehol egy színes haj gumi, vagy hajcsatt. A fiúknak pedig gondosan oldalra fésülték a hajukat. Pedig én úgy tudtam, hogy a srácok utálnak fésülködni. Emlékszem Tomi hogy menekült Olívia néni elől, mikor meg akarta fésülni templomba menet előtt. Minden egyes fésülés után még jobban összeborzolta azt.
Az első sorban állók felénk tekintettek, majd haptákba vágták magukat, erre a többiek is felnéztek, hogy mi történhetett.
- Jó estét Mrs Dawidson. Jó estét Mrs Whait.- köszöntek kórusban.
- Jó estét gyerekek!- köszönt a két nő is. Majd Mrs Dawidson fojtatta.- Amint látjátok új társatok érkezett. A neve Isabella Swan, öt éves. Viselkedjetek vele rendesen.- mondta.
- Igen is asszonyom.-válaszolták ismét egyszerre.
- Most menjetek lefeküdni.-köszönt el tőlük, s tovább indult felfelé. Mi követtük őt. Egy iroda szerű szobába mentünk, ahol én is megkaptam az egyenruhámat, amibe át kellett öltöznöm.
- Gyere ülj le ide.- mutatott egy vas székre. Nagyon rosszat sejtettem, mikor az olló és fésű került elő. - Mrs Wait tudja mi a dolga.-mondta, majd bezárta maga mögött az ajtót.
- Ülj csak le Bella, ugye azt szereted, ha így hívnak, engem nyugodtan szólíts csak Tereza-nak, ha Mrs Dawidson nincs itt.- tetem amit mondott, s leültem a hideg székbe. Tereza kihúzta a hajamból a haj gumit, s kivette a csattokat. Óvatosan fésülte ki a hajamat, ami a hátam közepéig ért, majd kezébe vette az ollót. Összeszorítottam a szemem, s reméltem, hogy gyorsan túl esünk rajta. Minden egyes nyisszantásnál kicsordult egy könnycseppem. Próbáltam visszatartani a sírást, de nem igazán jött össze. Tudtam hiába ellenkeznék, s talán még rosszabbul is járhatnék annál, hogy levágják a hajam.
- Kész is. Nem is áll olyan rosszul. Szeretnéd megnézni?-kérdezte.
- Igen.-szipogtam. Majd Tereza felém tartott egy kis tükröt. Igaza volt, nem rosszul néztem ki, hanem szörnyen. A hosszú hajam most alig ért a nyakam közepéig. Frufrumat pedig oldalra fésülte.
-Tudom, nem valami szív derítő, de hidd el meg fogod szokni.-Tereza végig kedvesen mosolygott rám.- Na de most gyere ideje neked is lefeküdnöd. Megmutatom hol lesz a hálószobád. A hosszú folyosón sétáltunk egy darabig, majd volt balra egy elágazás, az egyik a fiú a másik a lány részleghez vezetett magyarázott végig Tereza.
Majd benyitottunk egy újabb ajtón. Az ágyak egymás mellett voltak. Az ágyneműk mind egyszerű fehér színben sorakoztak egymás mellett az ágyakon. Már mindenki csukott szemmel feküdt az ágyában. De szerintem még nem aludtak. Tereza az egyik szekrényhez sétált, amiből egy hálóinget húzott elő.
- Segítsek átöltözni?-kérdezte, mire én megráztam a fejem, hogy menni fog egyedül is.
Mikor a többi gyerek meghallotta Tereza hangját, rögtön kinyílt a szemük, s felültek az ágyban.
- Nocsak, nocsak! Már azt hittem rég az álmok földjén jártok.-mosolygott rá mindenkire.- Na de most már ideje tényleg aludni, neked is Bella. Válassz egy szabad ágyat, aztán bújj be gyorsan. A szobában még öt szabad hely volt. Ha már van választásom, akkor olyat kerestem, ami a fal mellett van. Így rögtön az elő helyre bebújtam. Mindig is úgy szerettem aludni, hogy szorosan hozzátapadtam hideg falhoz, de közben a meleg takaró biztonságot nyújtott.
- Szép álmokat Tereza.-köszöntünk el tőle, mikor magunkra hagyott.
- Nektek is szépségeim. -köszönt ő is vissza.


Három évvel később....


- Mit csináljak veled Bella.-kérdezte Tereza egy újabb rosszalkodásom után. Hát igen, nem én voltam a minta gyerek tökéletes példája. Mindig történt velem valami. Legtöbbször csak elestem, vagy összetörtem valamit, amiért büntetést kaptam.
- Nem tehetek róla, hogy az a vacak váza pont ott volt, mikor megbotlottam.-próbáltam védekezni, de Tereza átlátott rajtam.
- Na persze! Ugye tudod, hogy ennek következménye lesz.-mondta, miközben a sebeimet fertőtlenítette. Ugyanis az üveg cserepek elvágták a térdemet, s a kezemet.
- Hát hogyne, újabb két óra a kamrában.-húztam gúnyos mosolyra a számat. Már számtalanszor zártak be arra a helyre. Elsőnek nagyon rémisztő volt, hisz sehol lámpa, csak egy aprócska ablak van, amin rácsok vannak. Az annyi fényt bocsájtott ki, hogy épp láttad a szaladgáló patkányokat. De már egészen megszoktam azt a helyet. A rágcsálók nem is olyan gonoszak, mint azt először gondoltam.

- Mindenki azonnal jöjjön le a nagyterembe!-hallottuk meg Mrs Sárkány, azaz Dawidson hangját.
- Siessünk, nehogy emiatt is megharagudjon rád.-fogta meg a kezem, majd húzott kifelé.
- Oké, oké.

Pillanatok alatt mindenki lent termett, s vártuk a legújabb hírt.

- Mint azt már tudjátok vannak olyan szerencsések, akik azelőtt kikerülnek innen, mielőtt betöltenék a 21 évet. Ilyen lehetőség adatik most meg valamelyikötöknek. Egy házaspár érkezik majd hozzánk, s egy öt és 10 év közötti kislányt szeretnének. Szóval, aki ide tartozik, holnap tíz órakkor mind itt legyen, tökéletes állapotban. Érthető voltam?-kiabálta.
- Igen is asszonyom.-hangzott az egyöntetű válasz.
De még mit nem, majd bazári majmot csinálok magamból. nem őrültem meg..

Remélem tetszett nektek.:)
pusz
Anita

3.fejezet

Sziasztok!
Remélem tetszeni fog, bár szerintem lehetett volna jobb is.
Nagyon örülök, hogy ennyire tetszik ez a történetem. Remélem most is kapok sok kokit, s nem utáltok majd meg nagyon.
puszi
Anita




Most arra volt szükségem, hogy minden gondolatot kizárhassak a fejemből. Egyedül akartam lenni. Hiába kerestem a válaszokat a kérdéseimre, mintha lehetetlen lett volna megtalálni rájuk a választ. Nagyon jól esett a sebesség, mindig kitisztul tőle a fejem. Futás közben egy szarvas csorda illatát éreztem meg, nem igazán szeretem a növényevőket, de azt hiszem most rám fér egy kis vadászás. Már a második szarvassal is végeztem, mikor már úgy éreztem nem bírok többet inni. Élettelen testét kiejtettem a kezeim közül, majd úgy döntöttem ideje hazamennem. Már kezdett világosodni. Minden bizonnyal kicsit messzebbre jöttem, mint terveztem.
Mire hazaértem már teljesen világos volt.
- Na végre, hogy vissza jöttél. Hol a fenébe voltál eddig?-támadott le Alice. -Most már mindig ezt fogja csinálni?-kérdeztem magamban, s jót nevettem ezen.
- Nyugodj meg Alice, csak kiszellőztettem a fejem, no meg vadásztam is a vendégünk miatt.-próbáltam viccelődni kevesebb sikerrel. Szóval azt hiszem ezt a részt inkább Emmetre hagyom.
- Nos igen, a kis vendéged, ahogy te nevezed, perceken belül felkel, s nagyon megijedt volna, ha nem talál idelent.-nyújtotta ki rám a nyelvét. Mi történt még nem voltam itthon?..Na mindegy. Míg vártam, hogy a kislány felébredjen, addig leültem Em mellé tv-t nézni. Baseball-t nézett, amit az egész család szeretett. Játszani is szerettünk, de azt csak akkor tehettük meg, ha vihar volt.
~ Már jön.-szólt hozzám gondolatban Alice. Ahogy hátra fordultam már ott is állt a lépcső tetején. Egyik kezében a maciját szorongatta most is, a másikkal pedig a szemét dörzsölgette.
- Jó reggelt.-köszöntem neki, mire álmos tekintetét rám emelte. Lassan botorkált le a hosszú lépcsősoron.
- Nektek is jó reggelt. Hol vagyok?-kérdezte, mikor oda ért hozzánk, s végignézett a családunkon.
- A házunkban vagy. De gyere ülj le. Mesélhetnél kicsit magadról.- mielőtt elviszik szeretnék minél több dolgot megtudni róla. A többiek furcsán néztek rám, hát persze, hisz ők nem tudják, hogy nem hallom a gondolatait.
- A nevem Isabella Swan, de anyukám mindig csak Bella-nak hív. -feltűnt, hogy még jelen időben beszél róla. Nem lehet könnyű elfogadni neki, hogy elvesztette az anyukáját.
- Nagyon szép neved van Bella.-mosolygott rá Rosalie. - Nem szeretnél valamit enni?-Bella először nem mondott semmit, de korgó hasa jelezte nekünk, hogy nagyon is szüksége van a táplálékra.



Bella

A szőke lány nagyon finom reggelit készített nekem, már nagyon éhes voltam, mert tegnap nem vacsoráztam. Anyuval mindig akkor szoktunk enni, mikor apa elaludt. Úgy sokkal békésebb. Vagyis az volt. Még egy kicsit meséltem magamról, elmondtam, hogy mit szeretek játszani, hogy már ismerem az ABC-ét, de az olvasás még elég nehezen megy, s hogy egyszer majd szeretnék valamilyen hangszeren is megtanulni játszani.
De én is sok mindent megtudtam róluk. Nagyon kedvesek voltak, főleg Edward és Rose. A többieket is megszerettem, de ők valamiért tartózkodóbbak voltak. Alice hozott nekem ruhát, Rose pedig kifésülte a hajamat. Azt mondták olyan vagyok, mint egy kis hercegnő, egész délelőtt hol beszélgettünk, hol pedig játszottunk. Mikor játékra került a sor Emmett volt az első, aki felugrott, hogy ő is jön, bevallom először megijedtem, tőle. Legalább tízszer nagyobb mint én. De a nagy testben egy gyerek lelke lakozott.
 -Emmett?-másztam oda hozzá ebéd után.- Nem akarsz fogócskázni?-eresztettem rá nagy boci szemeket. Bár anyu hiányzik nekem, de nagyon jól érzem magam ezzel a családdal.
- Na akkor jobb ha futsz, mert jaj neked, ha elkaplak.-én sikongatva rohantam a nagy medve elől, aki csak lomhán lépkedett utánam. Kis milliószor körbeszaladtuk a kanapét, mire elkapott. Azt hiszem megunta. Meg kell valljam azért kicsit én is elfáradtam, meg a szám is kiszáradt, így egy pohár narancslé kíséretében ültem le most a fiúk közé meccset nézni. A nagy tévézés közepette elnyomott az álom.


Edward:

Bella elaludt köztünk a kanapén. Az egész család szívébe belopta már magát. Gyermeki bája mindenkit elbűvölt. Már azt hittem megváltozott a véleményük az árva házat illetőleg. Nagyot tévedtem. Apám hívott telefonon. Valami azt súgta, nem kellene felvennem, mert nem fog tetszeni az, amit mondani fog.
-Igen?-vettem fel még is a csörgő készüléket.
- Szervusz fiam! Beszéltem Mrs Dawidson-nal, ő vezeti a helyi árvaházat. Elmeséltem neki a helyzetet.-persze ez csak egy kitaláció volt, apám azt mondta, hogy az utcán találtunk rá,s  valószinűleg az apja vitte magával, majd egyedül hagyta.
- Nem érdekelnek a részletek, csak azt mond mikor.-hangom még saját számomra is különös volt, sosem használtam ilyen hangnemet, főleg nem Carlisle-al szemben.
- Ma este hétkor.-mindenki felém kapta a tekintetét. Azt hittük, talán még lesz egy két nap, amit itt tölthet.
- Remek..-morogtam az orrom alatt, bár tudtam, hogy úgy is meghallja. Majd végül letettem a telefont.

Már hosszú ideje nem ültem a zongoránál, de most késztetést éreztem rá. Muszáj volt kiadnom a bennem lévő érzéseket. Mindent szerettem volna összefoglalni egy dalban.
De azt, hogy mik ezek, fogalmam sincs, érzem, hogy kötődünk egymáshoz. Mintha szükségünk lenne a másikra. És én csak úgy engedem, hogy elvigyék mellőlem. Miért ilyen nehéz az élet? Miért nem tudtam tovább haladni?-fejemet a kezeimbe temettem, az akkordok már ott sorakoztak a fejemben, én még sem tudtam leütni őket.

- Ne sírj! Az angyalok nem sírnak.-simogatta meg Bella a fejem, majd átölelt a nyakamnál.
- Honnan veszed, hogy angyal vagyok?-kérdeztem tőle, miközben felvettem az ölembe. Belepirult a kérdésbe, s a zongorán az "A" hangot nyomkodta.
- Hát csak az angyalok tudnak repülni.-kicsit leblokkoltam, most még is mit mondhatnék neki? A fenébe is, én egy vámpír vagyok, nem egy angyal, ha az lennék, most nem lenne ilyen helyzetben. Nem kellene egy hideg otthonba dugnunk.
- Kérlek ne szomorkodj.-ölelt át, s szorosan hozzám simult. Kicsit zavart ez a hirtelen jött közelség, még is melegséggel töltötte el a rég nem dobogó szívemet.
- Rendben. Szeretnéd, ha játszanék neked?-szeme felcsillant, s hevesen bólogatott. Leültettem magam mellé, s leütöttem az első hangokat. A hangok gyönyörű muzsikát alkotott, s minket magával ragadott a zene. Lassan a végére értem, talán a legszebb művem volt, amit valaha is készítettem. Az idő hihetetlen gyorsan haladt előre, már csak fél óránk volt hétig. Esme már elkészítette Bella csomagját, s már nem volt más dolgunk, mint várni.


- Gyönyörűen játszol.-mosolygott rám Bella.- Ugye engem is megtanítasz.- kérlelő szemekkel nézett rám.
- Hát persze.- hazudtam neki, hisz már hallottuk az autót, ahogy rákanyarodott a kis utcára, hogy elérjen a Cullen házhoz.


Egy kis idő múlva....

Az autó már leparkolt a házunk előtt. Két ajtó csapódást hallottunk, majd sietős lépteket, ahogy erre tartanak.
Esme és Carlisle ment ajtót nyitni, mint a hivatalos gyámunk.
- Jó estét kívánok! Isabella Swan miatt jöttünk.-köszönt egy morcos nő, a rúzsa rákenődött a fogára, egy cseppet sem volt kedves kinézete. Bár bárgyún mosolygott, gondolatban a háta közepére sem kívánta ezt az egészet.
- Önöknek is jó estét! De jöjjenek, fáradjanak csak beljebb.-invitálta be őket Esme a házba. Az otthon vezetőjével egy dajka tartott, akinek egész lényéből sütött, hogy imádja a gyerekeket. Csak remélni tudom, hogy Bella-val is ő fog foglalkozni. Carlisle és a nő elintézte a papír ügyeket, majd még egyszer utoljára megkérdezte tőlük.
- Biztosak benne, hogy nem szeretnék őt? Tudják itt biztos jobb helye lenne a lánynak. -próbálkozott, de a döntés már szilárd volt.
- Mi úgy gondoljuk, jobb lesz neki, ha lesznek mellette gyerekek akivel játszhat.- mind ránéztünk a szőnyegen ülő kislányra, aki most is a macijával játszadozott, mit sem sejtve arról mi fog most vele történni.
- Hát rendben.-felállt, majd Bella-hoz sétált.

-Szia!-guggolt le mellé, hogy közölje vele a rossz hírt .
- Csókolom!-köszönt ő is udvariasan.- A néni is szeretne játszani?-kérdezte meg tőle, s egy játékot nyújtott felé, amit Alice hozott neki, hogy ne unatkozzon a mai nap.
- Nem Isabella, nem játszani fogunk, most velem kell jönnöd.-kérdőn nézett rá, s már is visszahúzta a játékot.
- Én nem megyek magával sehova.- mondta, majd felállt, s hozzám szaladt.
- Ugye Edward? Én itt maradok veled. Mond meg neki.-ismét felvettem az ölembe, s a fülébe suttogtam.
- Hidd el jobb lesz neked így. Én nem vagyok angyal.-szükségem volt két mély levegőre, hogy el tudjak vele indulni, s átadni őt Mrs Dawidson-nak. Bella szeméből már patakokban folytak a könnyek.
- De én nem akarok! Tegyen le.-kapálózott az ölében. -Edward én veled akarok maradni, ígérem jó leszek.-kiabált, ahogy hátráltak ki az ajtón. Jasper mellém lépett, s próbált lenyugtatni, hogy ne szaladjak utánuk, s hozzam vissza Őt.
Most három ajtó csapódás volt, majd a motor felbőgött, s elhajtott....


ui.: A következő csak pár nap múlva lesz, mert most a másik oldalamhoz is kell írnom.
Persze komikkal meglehet győzni, hogy hamarabb legyen..:)

Díj

Hali!
Nem, ez még nem a friss, de már arra sem kell sokat várnotok.
Amiért ilyen aranyosak vagytok, mindent megteszek, hogy még ma hozhassam nektek a 3.fejezetet..bár lehet, hogy nagyon fogtok utálni érte..nah mind1..nem árulok el inkább semmit:)


 Megkaptam ezen blogom első díját..ez..ez valami, huu hihetetlenül jó érzéssel tölt el, nem is az, hogy díjat kapok, hisz tudom, hogy vannak akik sokkal jobban megérdemelnék nálam, mégis boldogsággal tölt el a  tudat. De a legnagyobb öröm számomra, mikor olvasom a hozzászólásokat. Komolyan, hihetetlen, néha azt hajtogatom, hogy ez nem is velem történik, csak képzelem az egészet.
Nem lelkizek itt tovább, csak szeretném nektek megköszönni, hogy így támogattok:)
Nagyon szeretlek titeket:)

Nagyon szépen köszönöm a díjat Amy-nek. Talán még nagyobb öröm számomra, hogy egy olyan tehetséges blog írótól kaptam, mint ő.
Köszi még egyszer..:)


Huu..akkor 7 dolog rólam:)

1. Imádok aludni, nagyon hisztis tudok lenni, ha valaki felkelt.
2. Csoki zabáló vagyok..nem is értem hogy lehet nélküle élni.
3. Két testvérem van, akik az őrületbe kergetnek, de nagyon imádom őket.
                                                      4. Gyűlölöm azokat, akik kínozzák az állatokat.
                                                      5. Szeretek a kisgyerekekkel játszani.
                                                      6. Legnagyobb vágyam, hogy egyszer legyen egy saját könyvem.
                                                      7. Nem utolsó sorban imádom a twilight-sagat, s a blogokat olvasni.

A 7 blog, akiknek küldöm..
Dugong
Ivy
Bari
Ward
Lilly
lea88
Szandi

Én nagyon szeretem őket, s csak ajánlani tudom mindenkinek, nagyon tehetségesek.
pusz
Anita

ui.: Remélhetőleg ma friss..:)
Persze csak akkor ha szeretnétek.

2.fejezet

Sziasztok!
 Itt van a következő fejezet. Ez most végig Edward szemszöge. Ebben nem igazán vagyok valami jó, de azért remélem tetszeni fog.
Hihetetlen jó érzés, hogy ennyien látogatjátok az oldalt. És nagyon szépen köszönöm a 17 rendszeres olvasót is.
nagyon szeretlek titeket!
pusz
Anita




A kihalt utcákon sétáltam. Muszáj volt eljönnöm otthonról. Azok a hangok, amik estéről estére kiszűrődnek a szobákból...hát elég zavarbaejtő. Ilyenkor inkább kimegyek futni. De most valahogy ahhoz sem volt kedvem. Csak bolyongtam a sötét utcákon, s teljesen magamba mélyedtem. Egy két részeg alakon kívül már senki sem tartózkodott idekint. Az emberek tartózkodtak az ilyen helyektől. Bár nem tudják mitől kéne félniük, az érzés ott lappang bennük. Nem egyszer láttam olyan embereket, akik lépten nyomon maguk mögé lestek, s próbáltak minél messzebbre ellátni, hogy ne érje őket hírtelen meglepetés. Nem hiába mondogatják annyiszor, hogy jobb félni, mint megijedni. Egyszer Carlisle megkérdezte tőlem van e valami, ami félelemmel tölt el. Akkor azt válaszoltam, hogy nincs, talán az, hogy valamelyiküknek baja esik. Azt hiszem ember koromban sem voltam az a valaki, aki túl hidonálja a dolgokat. Már a bérházakhoz értem, mikor füst csapta meg az orromat. Szememmel követtem az útját, ami a bérház második emeletéről cikázott lefele. Különös, hogy még nem rohannak ki sikongatva az emberek. Bár gondolom, már az is csak pillanatok kérdése, s valaki elkezdi kántálni a szokásos szöveget...
Már majdnem elhaladtam a ház mellett, mikor síró hangra lettem figyelmes. Bármennyire is tudtam, hogy az lenne logikus, ha továbbhaladnék, mégsem voltam rá képes. Legalább azt meg kellett tudnom, hogy ki szorul segítségre. Felugrottam az egyik párkányra, ahonnan a füst származott. A tüzet itt még nem láttam. Valószinűleg egy másik helyiségből származik. Szememmel körbe jártam a kis szobát. Az ajtó előtt a pillantásom megakadt. Egy kislány ült előtte, maciját szorongatva, s most márt a síró hangot is be tudtam azonosítani. Majd egy ajtó csapódására lettem figyelmes. Valaki elhagyta a házat. Próbáltam megtalálni azt a valakit, aki csak úgy képes itt hagyni egy gyereket az égő házban. Egy középkorú férfi volt az, magában csak azt bizonygatta, hogy nem az ő hibája. Majd azt is láttam, hogy ütötte meg feleségét, s verte le a lámpát, ami a tüzet okozta. Nem tudtam sorsára hagyni, így egy gyors mozdulattal beugrottam hozzá az ablakon. Vártam, a reakcióját, de ő nem tett mást, csak hosszasan megvizsgált. Szemei elárulták, hogy értelmes, rendes lány. Egy valamit mégis furcsállottam benne. Nem azt, hogy némán nézte, ahogy közeledem felé, hanem azt, hogy elméjét teljes csend ölelte körbe. Ami szinte lehetetlen. Hiszen még az újszülött csecsemőknek is van gondolatuk. Igaz, hogy ők többnyire a színeket, s az alakzatokat fedezik fel, de itt még az sincs. Csak az üresség ami körülöleli. Nagyon kíváncsi voltam, hogy miért. Egyre közelebb mentem hoz, persze csak emberi tempóba nehogy megijesszem. Bár az sem lehet mindennapi, hogy valaki csak úgy beugrik hozzá az ablakán.
-Szia! Én Edward vagyok! El kell innen mennünk. Kérlek gyere velem.-nyújtottam felé a kezem. Egy pillanatig mélyen a szemembe nézett, mintha onnan akarná kiolvasni, hogy velem jöjjön e. Majd végül arra a döntésre jutott, hogy biztonságban van, így belecsúsztatta kezeit az enyémekbe, mire én felvettem az ölembe, s az ablakhoz sétáltam vele.
-Kérlek most csukd be a szemed.-mondtam, mire ő némán bólintott, s szemeit szorosan összezárta. Egy gyors mozdulattal kiugrottam, majd az út másik oldalán letettem a földre.
-Ezt még is hogy csináltad?-érdeklődött, s hitetlenkedő szemeit rám emelte. Még egy pillanatig ezen rágódhatott, de aztán arc kifejezése megváltozott. Szemeibe aggodalom költözött. Megragadta nadrágom szárát, s rángatni kezdte azt.
-Kérlek segítened kell. Segíts rajta.-mondta, s már nagyon közel járt hozzá, hogy sírva fakadjon.
-De mégis kin?.kérdeztem rá.
-Anya! Az anyukám még oda benn van, kérlek segíts neki.-az első könnycseppek kicsordultak a szeméből. Bólintottam, mikor eszembe jutott a nő, akit annak az állatnak a gondolatai közt láttam, majd vissza szaladtam a házhoz. Ismét beugrottam, s bementem az égő helyiségbe. Óvatosnak kellett lennem, hisz a tűz nekem is árthat. Pár perc múlva sikerült megtalálnom a nőt. De már akkor tudtam, hogy rajta már nem tudok segíteni. nem hallottam a szívét dobogni, s a szemei is felakadtak. Ezek szerint a kislány árva maradt. Még gyorsan szétnéztem, hátha tartózkodik itt még valaki, de a lakás már üres volt. A szirénákat pedig már hallani lehetett, így jobbnak láttam kimenni. Így visszamentem a lányhoz.
-Hol van az anyu?-kérdezte, s aprócska szemeibe ijedtség költözött. De mintha már tudta volna, hogy miért nincs itt. Nagyon értelmes volt, pedig nem lehetett több öt évesnél.
-Sajnálom. De az anyukádon már nem tudtam segíteni. Ő most már egy jobb helyen van.-néztem rá bíztatólag, majd ismét felvettem az ölembe, hogy kisírhassa magát. Nem is értem miért, de kötődtem hozzá. A tűzoltók, rendőrök, s mentők hamarosan ideértek, s neki láttak a munkájuknak. Mindenkit kimenekítettek, s a tüzet is sikeresen eloltották. Sajnos azt is láttuk, hogyan hozzák ki az anyja holttestét a házból.
-Ne félj, majd én vigyázok rád. De most csukd be a szemed, s addig ne is nyisd ki, míg nem szólok.-valahogy úgy éreztem, hogy vigyáznom kell rá. így elindultam vele a házunkhoz. Mikor futni kezdtem, szorosabban kulcsolta kezeit a nyakam köré, de nem szólt semmit. Alig tíz percbe telt, hogy odaérjünk a házunkhoz.
-Most már kinyithatod a szemed.-szóltam neki halkan, de ő mégse moccant. Azt hiszem elaludt az ölemben. Elindultam felfelé a lépcsőn, de az ajtóban megláttam toporzékoló húgomat, aki most méreg zsákot játszott.
-Van róla fogalmad, hogy mit tettél? Elraboltál egy kislányt!-mondta dühtől izzó szemekkel.
- Nem mehetnénk be? Ígérem mindent megbeszélünk, csak engedd, hogy letegyem aludni.-néztem rá kérlelően., majd besétáltam. Alice valószinüleg már mindenkit értesített a dologról, hisz mind ott sorakoztak a nappaliban, s kétkedve néztek rám. A gondolataik is arról árulkodtak, hogy mennyire felelőtlennek tartanak, meg hogy sosem hitték volna, hogy ez meg esik majd velem.
~Az örökké bús Edward megment egy kislányt.-viccelődött magában Emmett. Rosalie volt az első, aki felpattant, s hozzám sietett. Ő mindig nagyon szerette a gyerekeket, hisz az egy örökké tartó fájó pont az életében, hogy neki nem lehet.
- Add ide, majd én felviszem a szobámba, ott kényelmesen aludhat.-mondta, de gondolatai csöppet sem volt kedves, legalább is nem irányomba. Mikor áthelyeztem..hm..-elfelejtettem megkérdezni a nevét, nem baj, majd holnap- na szóval, mikor áthelyeztem őt Rosalie karjaiba, kicsit nyöszörgött, de nem kelt fel. Igazán hosszú estéje volt, nem csodálom, hogy kimerült. Húgom felvitte őt, majd vámpír gyorsasággal vissza is tért. Átmentünk az étkezőbe, ahol a megbeszéléseket szoktuk tartani. Igaz mi sosem ettünk, de a látszatot fent kellett tartanunk.
-Edward!-szólított meg apám.-Tudom, hogy már úgy is tudod, mit gondolunk, még is azt hiszem át kéne beszélnünk mi lenne a legjobb teendő.
- Az biztos, hogy a lány nem maradhat velünk.-Jasper
- Sajnos nekem is egyet kell értenem, bármennyire is örülnék annak, ha egy gyerek lenne a házban. Edward belegondoltál már abba milyen élete lenne mellettünk? Vámpírok vagyunk.-mondta Rose lesújtóan, s én tudtam, hogy őszintén beszél. A többiek is igazat adtak neki.
-Soha sem lehetne barátja, mivel mi folyton költözködünk, s gondolod, hogy nem tűnne fel neki, hogy mi sosem változunk, vagy nem eszünk?-folytatta a sort Alice.
-Miért az jobb megoldás ha árvaházba dugják.-pattantam fel a székből.
- Fiam nyugodj meg.-tette kezeit vállamra Esme.-Én is sajnálom őt, de hidd el jobb lesz neki ott, mint itt. Hisz balesetek mindig megeshetnek.
- És mi lenne ha szavaznánk?-kiáltotta be Emmett. Nagyon büszke volt magára, amiért ez neki jutott először az eszébe.
-Akkor én igennel szavazok.-mondtam, s bármennyire tudtam, hogy az érvek, amiket családom felhozott, jogos volt, én még sem éreztem őket igazságosnak.- De amint látom, ti mindannyian az ellenkezője mellett döntöttetek.-mondtam, mikor gondolatikban meghallottam választásukat.
- Én sajnálom..-nem hagytam őket magyarázkodni, inkább felálltam az asztaltól, s otthagytam őket.
Gondolkoznom kellett........

1.fejezet

Sziasztok!
Íme az első fejezet. Nagyon remélem, hogy tetszeni fog, s elnyeri a tetszéseteket. Itt Ficsi lesz az, aki segít majd nekem.
Na de nem jártatom a szám. Nyomás olvasni, s reméljük, hogy kapunk tőletek hozzászólást.
puszi
Anita 

Ez az este is ugyan úgy indult, mint a többi.  A szobámban voltam és játszottam. Anya a vacsorát készítette, míg apa megint a helyi kocsmában lopta a napot. Nagyon sokat veszekedtek az anyuval, amiért én nagyon dühös voltam. A legtöbbször a pénzen veszekedtek. Anya mindig számon kérte apun, hogy miért issza el azt a keveset is, amink van, mire apu nagyon dühös lett, s kiabálni s csapkodni kezdett. Ilyenkor mindig nagyon megijedtem. Sajnáltam anyut, amiért egyedül kell szembe néznie apámmal, de én nem tudtam mit tenni. Magamra zártam az ajtót, ahogy javasolta, s hangosan hallgattam egy kis zenét, hogy valamennyire tompítsa a hangokat. Persze hiába.

Egy óra múlva az ajtó csapódására figyeltem fel. Itthon van. Résnyire nyitottam az ajtót, hogy lássam, milyen állapotban érkezett.  Hát nem hazudtolta meg önmagát. Ismét hulla részegen dülöngélt jobbra-balra. Anya észrevette, hogy nézem, s intett a fejével, hogy menjek be a szobába.

- Szervusz szépségem! Hiányoztam?-hallottam, ahogy anyához lép. Mindig így történik. Először kéjesen beszél, majd miután anya eltolja magától üvöltözni kezd.

-Hagyj! Inkább menj el fürdeni. Bűzlesz.-mondta neki erélyesen. Bárcsak itt hagyhatnánk, bárcsak megszabadulhatnánk ettől az élettől. Anya nem mer lépni, én pedig mit is tehetnék? Mit tehet egy öt éves kislány? Imádkozik, hogy végre vége legyen. De sosincs vége. Egy örökös körforgás az életem, amiből nincs kiút.

-És ha nem teszem, akkor mi lesz?-emelte fel a hangját. Gyűlölöm.

-Eressz el, ez fáj.-ez volt az a mondat, ami pont volt az i-re. Az ajtót magamra zártam, s feltekertem a hangerőt. Jól tudtam mi fog következni. S nem akartam a részese lenni. Egy olyan életért imádkoztam, mint amilyen a többi gyereknek van. Akik csak gondtalanul játszanak, s boldogan, szeretetben élnek együtt a családjukkal. Nem sírtam. Már nem tudtam, a könnyeim kimerültek. Bár még csak az ötödik életévemet töltöttem be. Már negyvennek éreztem magam. Az óvó néni is azt mondta, hogy akár iskolába is mehetnék, mert sokkal okosabb vagyok a társaimnál. De hisz az élet megkeményíti az embereket. Az a rengeteg fájdalom, amit napról napra át kell élned. S hamar megtanulod mit jelent a szívből jövő gyűlölet. A  szavak egyre hangosabbak lettek. Egyre több dolog csattant a földön.  S anya keserves sírása az én könnyeimet is megindította.

-Miért nem tudok neki segíteni? Miért ülök ide benn? Ott kéne lennem, s segíteni. Persze tisztában vagyok vele, hogy nem engedné, hogy apám elé álljak. Már egyszer megpróbáltam, de akkor felkapott, s besietett velem a szobába,  s rám zárta az ajtót. Majd másnap azt mondta soha többet ne merjek kijönni ilyenkor, mert belehalna, ha valami bajom esne.

Bármennyire is nehezemre esik, így kell tennem. Egy újabb hangos zaj furakodott a fülembe. De utána szokatlan csend volt, mintha valami eltört volna, miközben valaki a földre esett. Ezt apám hangja erősítette meg.

- Renee! Renee hallasz engem? Kelj már fel arról a kibaszott földről.-szédülni kezdtem hírtelen, majd az ajtót ütöttem, s kiabáltam. Nem mertem kimenni. Féltem attól, amit látnék.  A szobában egyre melegebb lett, s egy kevés füst kúszott be a szobámba az ajtó alatt. Tudtam, hogy valamit tennem kéne, mégsem mozdultam, csak ott ültem, s a macimat szorongattam. Egyáltalán nem állt szándékomban egy tapodtat sem mozdulni. Ekkor azonban különös dolog történt. Az ablakomon egy fiatal srác mászott be. Hófehér bőre volt, s bronzvörös haja.  Ahogy a hold megvilágította arcát, az biztonságot árasztott.

-Szia! Én Edward vagyok! El kell innen mennünk. Kérlek gyere velem.-Mondta, s én kezébe csúsztattam az enyémet, szinte elveszett benne. Kedvesen rám mosolygott, majd az ölébe kapott. Mikor az ablakhoz lépett, egy pillanatig habozott. Mintha aggódna valami miatt.

-Kérlek most csukd be a szemed.-én csak némán bólintottam, s szorosan összezártam a szemem. Nem tudom miért, de bíztam benne. Éreztem, ahogy elrugaszkodik, majd egy pillanat múlva letesz a földre.

-Ezt még is hogy csináltad?-kérdeztem, hisz egy ember ilyenre nem képes, Csak úgy kiugrani a második emeletről, hogy semmi bajod sem történik? Az lehetetlen. Látszott rajta, hogy nem akar válaszolni, amikor nekem egy másik dolog is eszembe jutott. Jobban mondva valaki. Anya még mindig ugyan ott volt. Bent van az égő házban.

-Kérlek segítened kell. Segíts rajta.-ragadtam meg a nadrágját, mivel épp hogy a derekáig felértem.

-De mégis kin?-kérdezte.

-Anya! Az anyukám még oda benn van, kérlek segíts neki.-a könnyek ismét folyni kezdtek szememből. Edward bólintott egyet, s eltűnt mellőlem. Nagyon rémisztő volt idekint egyedül. A sötétség semmi jót nem ígért. Egy tapodtat sem mozdultam. Csak vártam arra, hogy Edward jöjjön, s anyuval együtt itt hagyjuk ezt a helyet. Már több perc is eltelt. Fogalmam sem volt róla mi tart ennyi ideig. De ez nem jelentett jót. Majd egy kis idő elteltével szirénák hangos zúgolódását lehetett hallani. Ezzel együtt a Edward is visszajött, de egyedül volt.

-Hol van az anyu?-kezdett a hangom hisztérikussá válni. Pedig nem voltam az, soha nem csapkodtam, vagy vertem magam a földhöz, de ahhoz, hogy az édesanyám, nincs velem, nagyon megrémített.

-Sajnálom. De az anyukádon már nem tudtam segíteni. Ő most már egy jobb helyen van.-nézett rám bíztatólag. Milyen érdekes. Nem is ismer, mégis törődik velem, pedig a legtöbb ember nem ezt tenné. Még szipogtam egy keveset, miközben Edward felvette az ölébe. A buksimat a vállába szorítottam, s próbáltam elfolytani sírásomat. Arra gondoltam, hogy most már anya jó helyen van, s soha többé nem bánthatja senki. Mostantól az Istenke vigyáz majd rá.

A tűzoltók, a mentők, s a rendőr autók már a házunk előtt sorakoztak. A lakóházból mindenkit kirohant, majd a tűzoltók megkezdték a munkájukat. Néhányan bementek az égő házba, hátha találnak még bent valakit. De nem volt már bent senki, senki sem aki élt volna. Miután a tüzet eloltották, egy hosszú fekete zsákot cipelt két férfi. Már így is sokat láttam, de ez már túl sok volt. Edward is így érezhette, hisz mindketten tudtuk, hogy kit visznek. Halkan a fülembe suttogott.

-Ne félj, majd én vigyázok rád. De most csukd be a szemed, s addig ne is nyisd ki, míg nem szólok.-figyelmeztetett, s én úgy tettem ahogy kért. Teljes mértékig megbíztam benne. 

Bíztam az angyalomban.

Előzetes!

Sziasztok!
 Nem is olyan rég, egy új történet fogalmazódott meg bennem. Olyan dolgot szerettem volna csinálni, amit még senki, legalább is nagyon remélem, hogy sikerül egyedit alkotnom. A történet főként az élet megpróbáltatásairól szól, megfűszerezve nem is oylan kevés nisztikummal.

Íme kicsit bővebben.....

Egy kislány aki fél . Mondhatni csak édesanyja van . Az apa nem törődik velük, sosincs otthon és azt a kevéske pénzüket is elissza. Feltehetnénk a kérdést, hogy lehet e ennél rosszabb egy gyerek számára rosszabb. Mikor az anya is fél akárcsak gyermeke ! Nem meri meg tenni azt a lépést ami megváltoztatná az életüket. Elválni ! Egy nap az apa este ittasan hazaér és bekövetkezik a végzetes tragédia ! Az édesanya életét veszti ! De ki lehet az aki a síró gyermeket megmenti ? Ki az aki törődik a kis 5 éves Isabella Swannal ? Hogy alakul Bella sorsa ? Vajon lesz szerető családja édesanyja elvesztése után ? Ez az a kérdés amire mindannyian tudni szeretnénk a választ amire hamarosan fény derül !

ui: Ezen az oldalon Ficsi fog nekem segíteni, amit nagyon szépen köszönök neki. Hisz sokat segít az ötleteivel, tanácsaival. Remélem elnyeri majd tetszéseteket.
Anita