39.fejezet

Drága olvasóim!

Sosem volt erősségem az érzelmeim kifejezése. Nem is tudom, mi lenne a megfelelő, ha mit mondanék. Olyan sok mindent adtatok nekem, hogy erre egy egyszerű köszönöm már nem elég. Könnyekkel a szememben-amit már napok óta morzsolgatok- most még is búcsút kell vennem. Igen, ezek most a búcsúszavaim. Nem tudom, mi az, amit elmondhatnék, amit esetleg még nem tettem. Először is nagyon szeretlek titeket, a legőszintébben mondom. (megint elbőgöm magam) Huu...másrészt pedig elárulok egy újabb aprócska titkot még így az utolsó fejezetnél. Az eredeti ötletem szerint Bella meghalt volna, méghozzá Edward kezei által, aztán Edward is a halálba vetette volna magát. 

 Így ha majd elolvastátok a fejezetet, akkor ennek tudatában, szerintem úgy fogjátok majd érezni, nem is voltam annyira drasztikus. És mielőtt bárki megijedne, vagy esetleg aggódni kezdene, bejelentem, lesz folytatás :D A címe: A jövő reménysége (még nem véglegesített, de én határozottan efelé hajlok)

Azonban egy rossz hírt is közölnöm kell. Alig másfél hónap múlva érettségizem, így ezt a maradék kis időt 100%-osan a tanulásra kell fordítanom. Azt persze nem mondom, hogy nem fogok írni nektek. De a következő „könyvig” egy picikét várni kell, addig, míg lemegy ez az egész herce-húrca, s után Anita visszatér!

Ó hát persze, van még itt még valami. 

A kommentek! Tudom, annyit rinyáltam már értük, és nem tudom, hogy szabad e ilyet kérnem, de szeretném, ha mindenki, aki elolvassa most hagyna egy kis nyomot maga után, Még ha nem is többet, mint a nevét és egy smiley-t. Ez nagyon fontos lenne nekem. Hisz ne feledd, neked semmiből nem tart elküldeni egy mosolygós, vagy éppen szomorú fejet, de nekem nagyon sok örömöt okoznál vele. Előre is köszönöm. Várom a kérdéseket, az érzelmeket és minden egyéb mást is. Nos, hamarosan jelentkezem.

Sok-sok ölelés és puszi!

Anita

Edward szemszöge:

A fák között rohantam, Tanyával szorosan a nyomomban. Olyan sok érzelem, olyan sok gondolat tolongott most bennem, hogy majd szétrobbant tőle a fejem. Pedig ha logikusan gondolkodunk, ez teljességgel lehetetlen. Tehetetlenségemben belecsaptam az egyik 25 méter magas fenyőbe, ami azonnal megadta magát nyers erőmnek. Tomboltam. Nem foglalkoztam vele, hogy ki látja őrjöngésem, de szükségem volt rá, hogy lehiggadjak. Tisztán kell látnom a dolgokat, s e-képpen cselekedni. Így fát-fát követve pusztítottam az otthonomat, adó rengeteget. Majd nem is tudom mikor, mikor már a hold magasan járt az égen, lerogytam a földre, s mély lélegzetet véve meredtem magam elé Teljesen egyedül.

Egy váratlan vendég szemszöge:

- Tudsz beszélni?- kérdezte meg először, ami a legjobban érdekelte. Hosszú hajának egy tincsét ujjára csavargatta, míg szemében vad tűz lobogott.

- Igen, de fogd rövidre, bármelyik pillanatban itt lehet valaki. - válaszolta a vonal túlsó végén levő személy.

- Te csak ne parancsolgass nekem! Azt teszed, amit én mondok, megértetted?- Hangjából csak úgy sütött a feljebbvalóság, s nem volt olyan élőlény ki ne rezzent volna meg tőle. – Most pedig mesélj, mi történt a kis gerlepárral?- Váltott ismét normális hangnemre, s érdeklődve várta a folytatást.

- Minden úgy alakult, ahogy Ön eltervezte.- felelte a nő lehajtott fejjel.

- Remek, akkor azt hiszem, hamarosan eljön az ideje, hogy meglátogassam őket. – Húzódtak gúnyos mosolyra ajkai, majd mit sem törődve a kérlelő nővel a túloldalon, letette a telefont.

Edward szemszög:

- Haza!- Suttogtam magam elé, de ez a szó olyan keveset jelentett. Azon az estén, mikor úgy döntöttem feladom a vámpír lét gyilkos formáját és visszatérek Carlisle-hoz, akkor ez a szó volt, ami a legjobban vonzott. Otthon lenni. De most olyan üres volt a szívem, ahogy erre gondoltam. S bármennyire is szeretem a családom, már ez kevés ahhoz, hogy boldogan éljek. Az életem üres lesz nélküle, s nincs az-az érzése, az-az idő, ami majd kitölti az utána keletkező űrt. De inkább választom ezt az utam, mint sem azzal a tudattal kelljen leélnem az örökkévalóságot, hogy elvettem az életét. Már a kezdetektől fogva tisztában vagyok vele, hogy mindössze három lehetőségünk maradt. Az első, ami még akár ideális is lehetett volna, ha Bella emberként marad mellettem, s úgy éljük le az életünket. Persze ez az Ő részéről teljeséggel lehetetlen, így ezt már ki is lőhetjük. A másik, ami mellett én állok határozottan az ellenzéki oldalon, az nem más, mint, hogy szerelmem is egy legyen közülünk. Ki van zárva!- Erősítettem meg elhatározásom. A közös lehetőségeink száma ezzel jó formán ki is ürül, így marad a harmadik választásom, minél messzebb menni. Már csak ideje szólni a többieknek. Holnap utazunk!


A Cullen házban…

- Egy gyáva féreg vagy Edward Cullen! Csak mindenkinek ártasz a döntéseiddel. Mindenki szenvedni fog a döntésed miatt. Ő is, Edward, ezzel tönkre teszed őt.- Tudta mivel tud hatást elérni nálam. Az sosem érdekelt, ha nekem fáj, de neki csak boldogságot kívántam.

- De életben lesz.- Sóhajtottam, majd elléptem az összeroskadó Alice mellett. Jasper azonnal cselekedett, s szerelmét szorosan átölelve nyugtatta az immár zokogó feleségét. A többiek is szörnyen érezték magukat, még Emmettnek sem támadt kedve elsütni egy viccet, de még Rosalie-nak sem, támadt egyetlen gúnyos megjegyzése sem. Mind arra vártak, hogy kimondjam a végszót.

- Csomagoljatok! Holnap kora reggel indulunk. – Azzal magukra hagyva Őket felvonszoltam magam a szobámba. Nem szerettem itt lenni. Az ágyamon még mindig tökéletesen érződött csodás frézia illata, s a szobát emlékképek sokasága lengte be. A párnát a kezembe vettem és közelebb emeltem arcomhoz. Csak pár mély lélegzetet vettem, hogy illata még inkább szétterjedjen bennem. Csak Ő és Én.

Az asztalomhoz léptem, s a fiókomból elővettem egy papírt és egy tollat. Remegő kezekkel írtam az üdvözlő szavakat.

~ Drága Bellám!  

Bella szemszöge:

Próbáltam felosonni a szobámba, de Sarah a lépcsőfordulón elkapott.

-         Azt hittem ma már nem jössz haza.- mosolygott rám kedvesen. Ahogy rám nézett, felcsengtek bennem Britt szavai. Vajon valóban másképp bánnak velem a szüleink, mint vele?

-         Meggondoltam magam. Úgy éreztem, jobb, ha egyedül hagyom őt az anyukájával. – Feleltem, majd próbáltam kikerülni, és felmenni a szobámba.

-         És Jacobbal hogy találkoztál?- Fogta meg a karom, mielőtt elmehettem volna.

-         Én csak…- Nem tudtam, mit mondhatnék neki, egy részt sosem szerettem, más részt pedig nem is tudtam hazudni. Az nem az én stílusom.

-         Nem kell titkolóznod előttem. Én csupán azt szeretném, ha mindig őszinte lennél hozzám.

-         Az őszinteségről inkább Brittany-nek kellene kiselőadást tartanod!- Fogalmam sincs, mi ütött belém, miért kívánkoztak ki belőlem az előbbi szavak, de nem volt mit tenni. Már megtörtént.

-         Valami történt köztetek?- kérdezte felhúzott szemöldökkel, engem vizsgálgatva, hát, ha le tud rólam olvasni valamit. – Ugye nem vesztetek össze?- Kérdezte aggodalmasan. Számára a családi béke nagyon fontos volt, így egy esetleges vita, vagy rosszindulat egymással szemben határozottan tilos volt a ház falain belül.

-         Ne haragudj, de legyen elég annyi, hogy Ő és én már nem vagyunk testvérek. – Eztán lefeszítettem kezét az enyémről, majd se szó, se beszéd otthagytam.

A szobámban összeszedtem a pipere cuccaim, majd a fürdőbe vonultam. Letérdeltem a kád mellé, majd megnyitottam a csapokat. Habfürdőt, illóolajokat és fürdősót öntöttem a gőzölgő vízbe. A gyertyákat meggyújtottam, hogy még nyugisabb legyen a hangulat. Lassan ejtettem le magamról a ruhákat. Végig olyan érzésem volt, mintha valaki figyelne. A hátamban éreztem a tekintetét, de valahányszor hátrapillantottam, vagy szétnéztem magam körül, semmit sem láttam. Áh… ez a sok agyrém, ami mostanában velem történik, úgy tűnik, hogy paranoiássá tesz. Mielőtt levettem volna a fehérneműimet, még egy utolsót az ablak fel tekintettem, aztán ledobálva magamról utolsó ruhadarabjaim, elmerültem a meleg vízben. Bekapcsoltam a régi mp3 lejátszóm, majd a fülembe dugva hallgattam a lassabb számokat. Olyan nyugis és békés volt minden. Az indulataimat, amik eddig belülről emésztettek, mint ha elfújta volna a szél. Az idő pedig mintha nem is érződött volna. Halkan énekeltem a szerelmesebbnél szerelmesebb számokat, s közben végig arra gondoltam, hogy majd délután ellátogatok Edwadhoz. Mindent meg fogunk beszélni, minden tökéletes lesz. – Hajtogattam magamban, s elhittem, hogy ez nem lehet másképp.

Húsz perc elteltével, mosollyal az arcomon szálltam ki a fürdőkádból, mikor már a tenyeremen lévő bőr jócskán ráncos volt. Miután megtörölköztem, magamra vettem a szokásos kényelmes cicanacim és a kinyúlt pólóm, majd nyugovóra tértem.

Hajnalban:

 

 Az erdőben sétáltam. Különös egy álom volt ez. Igen, tisztában voltam azzal, hogy alszom, még is minden egyszerre annyira valóságos, ugyanakkor hihetetlen volt. Az álmomban is éjjel volt, de olyan volt, mint ha kivesztek volna a színek a világból. Mindent fekete fehérben láttam, s ez igazán megrémisztett. Úgy éreztem, szaladnom kell. A sötétség egyre csak gyűlt körülöttem és én botladozva próbáltam menekülni előle. Tehetetlennek és esetlennek éreztem magam. És mindemellett rettentően féltem. A fogaim vacogtak a fagyos időtől, s a szétszaggatott fehér ruhám, vagy az, hogy mezítláb voltam egyáltalán nem segített a helyzetemen. Úgy éreztem, nem bírom már tovább, leroskadtam egy fa tövében, s egész apróra próbáltam összegömbölyödni.

-         Edward!- suttogtam szerelmem nevét. –Hol vagy?- néztem könnyes szemekkel a távolba. Ahogy a sós cseppek a földre hulltak, hullámozni kezdett körülöttünk a világ, s az egyre szélesedő körök, mintha ecsetek lennének, festették ki a kopár vidéket. Majd a fák takarásából kilépett Ő! Bronzbarna haja, tündöklő arany szemei, magabiztos tartása, mind olyan fenségessé tették őt.

S olyannyira különbözött tőlem, hogy az már fájt. Olyanok voltunk egymás mellet, mint a csótány és a pillangó. Én még sem akartam tőle elválni. Nem érdekelt, hogy mások mit gondolnak. Szeretem Őt! Csak is kizárólag őt! Az én angyalomat!

Filmbe illő jelenettel futottam felé, hogy majd a nyakába ugrok, s ott csókolom ahol csak érem. Szinte repültem a boldogságtól, hogy itt van, s újra átölelhetem. De aztán, mielőtt elérhettem volna, semmivé vált, mintha soha nem is létezett volna.

-         Neee!- sikítottam magamhoz térve. Szemeimből ismét megállíthatatlanul folytak a könnyek, s torkomba akkora gombóc keletkezett, amit már nem bírtam lenyelni. Az ablakomon már beszűrődtek a reggel első fényei, bár Forks még határozottan az igazak álmát aludta.

Úgy döntöttem, ha megmosom az arcom, az majd biztosan jót fog tenni, így kikeltem meleg vackomból és a fürdőm felé indultam. A tükörből egy megviselt arc nézett vissza rám. Szemei alatt karikák húzódtak, s a sok sírástól meg is duzzadtak. Hát egy biztos cseppet sem voltam, valami szép látvány.

A hideg vizet többször is az arcomra fröcsköltem, ami kicsit kijózanított, bár kinézetemen egy fikarcnyit sem javított. Mivel már kelő képpen kiment az álmosság a szememből, így esélyem sem volt egy esetleges alvásra, és nem is nagyon akartam, mert rettegtem attól, ha újra elalszom, majd ugyan azt fogom álmodni, vagy esetleg egy még rosszabb dolgot. Így a könyvespolchoz léptem, majd levettem az egyik kedvenc könyvemet, Az Üvöltő szeleket. Már rongyosra olvastam, de sosem tudnám megunni. Minden egyes olvasásnál újabb mondanivalója van, s Heathcliff és Catherine mindentleküzdő szerelmük, még az önmaguk hibáit is, páratlan számomra.

Most azonban egy új dolgot tartogatott számomra a könyv, melyet mikor megláttam, az álmomban érzett rettegés fogott el. Csak néztem, ahogy a papírdarab a földre hullik majd békésen nyugodva, fekszik a padlón. Határozottan egy levél volt, amit nem kétség nekem címeztek. De vajon akarom-e tudni mi áll benne?

-         Szedd már össze magad!- Fújtam ki a levegőt, miközben magam bátorítottam, s lehajolva felkaptam a levelet. Hiába a biztató szavak, a kezem úgy remegett, akár a nyárfalevél.

Kedves Bellám!

Gyáva, önző, szemét féreg vagyok, aki arra sem képes, hogy a szemtől szembe mondjon el neked mindent. Mert ugye bár magyarázattal tartozom. Nem is kevéssel. Akkor régen, mikor először találkoztunk, megmentettél engem. A sötétségben élő lelkem felhoztad a fényre, s ha egy rövid időre is, de emberinek éreztem magam. Úgy éreztem, még sem vagyok egy őrült szörnyeteg, aki csak a gyilkolásra teremtetett, aki nem érdemli meg, hogy valaki törődjön veled. De te, én kicsi Bellám, ha tudnád, mit adtál nekem. Ennek ellenére én még is elengedtelek. Bármennyire is vagyok önző, azt mindig is tudtam, hogy neked teljes letet kell élned. Olyat, a miben lehetnek barátaid, családod, szeretteid, egy állandó lakhely.

Mindezt, még most is szem előtt tartom, bár kicsit kibővült a listám. A biztonságod és a jövőd megóvása az elsődleges számomra, s nem mellesleg az, hogy boldog légy.

De ez mellettem nem lehetséges. Hiába próbálok kibúvót keresni, nincs más választásom, mint menni. Már így is, túlságosan is bele avatkoztunk az életedbe, de ez mostantól megszűnik. Olyan lesz, mint ha soha nem is léteztünk volna.

Tudom, hogy nem szabadna kérnem tőled semmit, én még is megteszem. Csupán két dolog van, a mit szeretném, ha megígérnél nekem. Az egyik, hogy boldogan éled le az életed, s nagyon vigyázol magadra. A másik, amit már említettem: Kérlek, törölj ki az emlékeid közül!

S bár én felejteni nem foglak soha, én is megpróbálok egy új életet kezdeni.

Edward

Görcsösen szorongattam a papírt, s szemeimmel újra és újra átfutottam a sorokon. Nem, Ő nem mehetett el. Még otthon kell lennie. Mint egy félőrült kaptam magamra a ruhákat, és már száguldoztam is lefelé a lépcsőn, majd kocsiba szálltam és gázt adtam. Annyira nem ismertem az utat a Cullen család felé, mivel mindössze csak egyszer voltam náluk, de Forkst annál inkább, így tudtam, merre van a városból kivezető út, amin a kis lejárót kell keresnem. Nem engedem, hogy elmenjen, egyszerűen nem teheti ezt. Ha igazán szeret, akkor nincs az-az akadály, amit együtt ne tudnánk legyőzni. Legyen szó arról, hogy én egy csótány vagyok mellette, vagy arról, hogy fel kell adnom az emberi életem. Nem számít, mindent elviselek, ha Ő mellettem van, de így nem!

Mintha a sors is összeesküdött volna, elettünk, ócska tragacsom, a cél előtt püffögni-puffogni kezdett, majd hírtelen minden ok nélkül megállt.

-         Ósdi ócskavas!- szidtam szeretett járművemet, majd miután egy nagyot rúgtam a kerekébe, futni kezdtem. Egyre világosabb lett, s az időm egyre csak fogyott. Már közeledni láttam az ösvényt, melyen majd le kell fordulnom.

Azonban az ezüstszínű Volvo épp most készült kikanyarodni. A stop tábla egy pillanatra, megállásra késztette őt, s láthatólag nem vette észre, hogy alig kér méter távolságra, vagyok csupán tőlük.

-         EDWARD, KÉRLEK, NE TEDD!- kiáltttam oda neki, miután kikanyarodott az útról. Csupán egy pillanatig rámkapta a visszapillantóból a tekintetét, majd gázt adva tovább indult.

-         KÉRLEK VÁRJ! EDWARD!- sikítottam, s próbáltam utolérni az autót. De minden hiába való volt. Az életem, a jövőm, a boldogságom mind örökre odaveszett a következő kanyarban. S én éreztem, hogy vége van. Immár ez sem lesz több,mint egy újabb séta az emlékekhez.

FIN

Díjak és egy kevés kulisszatitok :)

Halihoo!

Remélem már mind izgatottan várjátok az utolsó fejezetet. :D De sajnos, amíg így állunk a komik terén, addig nem valószínű, hogy szombaton meg is kapjátok.

Azért, hogy megnyugtassam a kedélyeket, elárulok egy aprócska kis titkot. Eszembe sem jutott hármas szerelmi szálat kialakítani. Én személy szerint ezt gyűlöltem, de mivel most Caroline kikerül a képből, így kellett egy biztos támaszt találnom. Szóval aki attól fél, hogy majd Jacob bekavar, az megnyugodhat.

 Valaki más mozgatja hátulról a szálakat XD...de erről természetesen nem beszélhetek. Azért remélem sikerült most egy kicsit felkeltenem az érdeklődéseteket!

És még nagyon szeretném megköszönni Krisznek a díjakat. Nagyon jól esik, hogy érdemesnek találsz arra, hogy nekem ítéld meg, jobban mondva az írásomnak. 

Your blog is the best!

I love Blog!!!! (L)

És még harmadikként ismét megkaptam a Liebster Blog díjat, amit már nem tennék ki mégegyszer, de nagyon hálás vagyok érte. 

Rólam azt hiszem már minden lehetséges dolgot tudtok, így ezt a részt is ugornám.

Akiknek tovább küldöm!

Mesi28 

Liz

Amy és Krissz

Ryia

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mennyire nagyszerű író palánták is ők! És még nagyon sok mindenkit ki tudnék emelni, akiket imádok, de ezzel gondolom sokan vagyunk így. Csak azt tudom még mondani, hogy szerintem nagyon sokat veszít az, aki nem akarja megismerni őket!

Ezer köszönet Krisznek még egyszer!

Puszi mindenkinek!

Anita

38.fejezet

Sziasztok!

Ne haragudjatok, amiért csak most hozom a fejezetet, de ennek egyetlen oka az volt, hogy a hétvégét a nővéremnél töltöttem, mivel már karácsony óta nem találkoztunk.
Hát a mostani fejezetről csak annyit, hogy ez az utolsó előtti! Nagyon örülök, hogy nem sikerült rájönnötök ki is az a titokzatos fiú, de ez most már nem marad titok!
Remélem tetszik majd nektek és megdobtok ismét egy tucat komival hihetetlenül jól esett :) Szeretlek titeket!
pusz
Anita


- Te?- kérdeztem meglepetten az előttem ácsorgó sráctól?
- Tudod Bella, én itt lakom .- válaszolta lezserül, egy ezer wattos mosollyal az arcán. Már az idejét sem tudom mikor találkoztunk utoljára. Ha jól emlékszem, akkor talán az általánosban. Azokban az időkben Ő, Brittany és én elválaszthatatlan barátok voltunk. Mennyi minden megváltozott azóta.
- És elmondod, miért akarsz éjnek évadján azzal a vacakkal bíbelődni?- kérdezte, miközben én még mindig a közös emlékeinket idéztem fel magamban. Olyan boldoggá tett, hogy viszont láthatom, valakit a múltamból, akivel nem is tudom miért távolodtunk el egymástól. Hisz olyannyira szerettük egymást, persze csak mint barátok. Sőt többek voltunk annál, mi testvérek voltunk.
- Először is Molly nem egy vacak!- róttam meg az előbbi megjegyzéséért. – Mond csak , Jake, mi történt velünk?- Lehuppantam a földre, térdeimet szorosan felhúztam a mellkasomhoz. Annyi kérdés kavargott a fejemben, amikre választ szerettem volna kapni, de egyszerűen hiába kutattam értük, sehol sem találtam.
- Nem tudom .- válaszolta, majd Ő is lehuppant mellém. Karját átemelve a vállamon húzott magához közelebb. Olyan békés volt mellette, a melegség, ami belőle áradt megtöltötte a bensőm. Mélyen beszívtam tölgyfa illatát, s nekidőlve hallgattam a bölcsességet. - Az élet különböző helyekre terelt minket, de most újra kereszteztük egymás útjait. A sors fonala kifürkészhetetlen. A csomókat senki sem tudja kikerülni, s minden egyes lépésünkkel újabbat és újabbat hozunk létre.
- Hogy te milyen bölcs lettél .- Bokszoltam a vállába, de nagyon is értettem, hogy mire gondol. Az élet egy rögös utazás, ami mindinkább akadályokat állít elénk, s rákényszerít arra, hogy döntéseket hozzunk.
- Nekem mondod? Az idősek hozzám járnak tanácsért .- húzta ki büszkén a mellét.
- Felvágós!- köhintettem, de jót derültem büszkeségén. Nem is értem hogy voltam képes eddig meglenni nélküle.
- Na, de most, hogy így kiderültünk, elmondanád miért vagy itt?- kérdezett rá ismét, amiről olyan szorgosan próbáltam elterelni a figyelmét.
- Fáj a szívem .- Szerettem volna, ha ezzel megelégszik, de ő csak felvont szemöldökkel várta a folytatást. - Tudod, el sem hinnéd, ha elmesélném mi minden zajlik most körülöttem .- húztam az időt, hátha sikerül elérnem, hogy ezzel megelégedjen.
- Talán kezd az elején, és avass be mindenbe, akkor biztosan megértem majd .- Olyannyira szerettem volna vele őszintén beszélni, de a titkom, az ő titka lakatot tett a számra. Bár megbíztam Jacobban, sosem tudtam volna őt így elárulni. Bár mindezek ellenére, ha a szerelmem vámpírságáról nem is beszélhetek, a többiről igen! Lehetséges, ha tovább magamban tartom, csak egyre jobban fog gyötörni, és majd pont egy olyas valakinek kotyogok ki valamit, amit nagyon nem kéne !
- Megígéred, hogy köztünk marad?- Tudtam, hogy igennel fog válaszolni, de akkor is szükségem volt rá, hogy a szemeiből kiolvashassam az igazat. Igézően tekintett le rám, és egy pillanatra sem fordította el a tekintetét, hogy biztosítson, igazat beszél. - Köszönöm, hát akkor helyezd kényelembe magad, mert ez hosszú lesz .- mondtam, majd mielőtt belekezdtem volna a mesélésbe Jake ismét félbeszakított.
- Nem lenne jobb, ha bemennénk? Itt egyre hűvösebb lesz… és a szél is feltámad hamarosan. - figyelmeztetett, s valóban, a szél már meg-meg lengette a fák leveleit.
- Szerinted azért kommandóztam el idáig, hogy a faluból most bárki észre vehessen? Szó sem lehet róla, nem hiányzik, hogy leadják a drótot anyunak .- csóváltam meg a fejem. La push-ban mindenki tisztelte Saraht, hisz Ő volt az egyetlen "sápadt arcú" orvos, akit a közelükbe engedtek. Az indiánok szörnyen babonásak, ezért tartanak az újdonságoktól. De anyunak az évek során sikerült kivívni a  bizalmukat, ezért mindenki ismeri, ahogy a családját is. Abból pedig igen nagy balhé lenen, ha az egyik leselkedő nénike felhívná. – Mrs. Morton, épp most láttam a lányát, ne aggódjon majd én szemmel tartom .- Kapnék a fejemre rendesen, és ez most nem hiányzik. Egy esetleges szobafogság pedig főleg nem.
- Rendben, ahogy szeretnéd, de akkor már a műhelybe menj be, én addig beszaladok szólni apámnak, hogy sétálok egy kört .- Beleegyezően bólintottam, hogy menjen csak, majd előre sétáltam a "műhely" bejáratához, aztán minden erőmet latba vetve próbáltam kinyitni azt. Nagy nehezen még is csak sikerült. Ahogy beléptem ismét gondtalan gyereknek éreztem magam. A falra felakasztott piros bicikli, a közös képek, egy baseball kesztyű és ütő. Egy lyukas focilabda, de mindnek saját kis kitüntetett helye volt. És bár már nagyrészt szinte mindenütt csavarok, kulcsok és egyéb szerszámok helyezkedtek el, ez a hely őrizte egy derűs korszak emlékeit.
- Látom tetszik .- Lépett be Jacob is a kaivába, majd egy meleg takarót terített rám .- Gondoltam így még is csak jobb lesz, ha már annyira nem akarsz bejönni. Pedig odabent meleg kakaó van és csokis süti .- próbálkozott.
- Mond csak hány éves is vagy? Kakaó meg süti ...- nem bírtam nem nevetni a helyzet iróniáján, a nagy bölcs, aki még mindig csokis tejet iszik.
- Jól van na, mintha te nem szeretnéd .- húzta fel durcásan az orrát. Istenem, mekkorát tévedtem, ha akár egy percig is azt feltételeztem, hogy megváltozott.
- Persze, hogy szeretem, de talán ezt most hagyjuk is .- néztem rá komolyan. Tíz perccel ezelőtt még annyira szerettem volna elkerülni ezt a beszélgetést, most pedig én magam sürgetem. Lassan pszihológiai kezelésre fogok szorulni az ingadozásaim végett. Jacob gyorsan lesepert két széket, majd rakott rá egy-egy kispárnát amire ráülhettünk. A lámpa döcögősen fénylett, elég meghitt hatást keltve ezzel.
- Nos, hát én, én...szerelmes vagyok!- vallottam be neki, de ő csak felkacagott a maga módján, ami azt jelenti, hogy a térdét csapkodva hahotázott. Mondhatom szép. - Befejezted?-  kérdeztem ingerülten, mire nagy nehézségek árán csak befejezte.
- Ne haragudj, de én eddig úgy tudtam, hogy az emberek ilyenkor repesnek a boldogságtól. De te olyan elkínzott arccal beszéltél róla, mintha a fogad húznák .- Avatott bele nevetésének okába.
 - De ígérem most már nyugodtan foglak végig hallgatni .- mosolygott rám, mire nem bírtam ki én is visszamosolyogtam.
- Bárcsak minden olyan egyszerű lenne!- sóhajtottam, s most keserű mosoly ült ki az arcomra. Bár mosolyogtam, de éreztem, hogy könnyek csillannak meg szemeimben. - Tudod szeretni fáj… nagyon fáj! Próbáltam elbújni a gondok elől, úgy tenni, mintha minden rendben lenne, de mindig utolér, hiába is menekülök.
- Hát ne tedd, ennél te erősebb vagy, szállj szembe vele!- utasított, egy biztató mosoly kíséretében.
- Köszönöm, de ha a villámok össze csapnak a fej felett, akkor nincs az-az erő, mely képes megállítani. De nem csak a szerelmi életemről van szó, ez ennél sokkal több. Nem az a célom, hogy sajnáltassam magam, de attól még a lelkem fáj, Az apám, Caroline, Brittany és mindemellett Edward. Mond meg nekem hogy lehet kibírni? Hogy lehetséges mindig, mindenhez pozitívan hozzá állni? Mert megvallom, én nem tudom .- Fogalmam sincs, hogy lehet kudarc-kudarc hátán mosolyogva talpra állni
- Vannak megválaszolhatatlan kérdések, amire senki sem tudhatja a választ. Azt mondják egyedül a szív az, ami megsúghatja, de a belső hangocskát a legnehezebb kihallani a világ zörejei közül. De ahhoz, hogy túl éld, csak egy lehetőséged van, fel kell állni, és újra játékba szállni !- Különös, hogy jóformán még semmit nem mondtam neki, még is tudja, hogy mit kell mondania. Hogy mi az, amitől ismét lelket tud önteni belém.  - De hátha még is van válasz, csak ahhoz előbb talán konkretizálnunk kéne a dolgot! Kezdjük azokkal, akiket én is ismerek! El nem tudom képzelni, hogy milyen probléma lehet közted és John között, hisz úgy szeretnek téged.
- Nem róla van szó, hanem Charlie-ról, a vérszerinti apámról. Tudod miután kiengedték a börtönből felkeresett engem, nem kis érzelmi sokkot okozva, de azt hiszem ezt nem kell elmagyaráznom, hiszen te is tudod mi történt - mondtam szomorúan -A lényeg  hogy most itt van, és szeretné velem felvenni a kapcsolatot de nem tudok neki olyan egyszerűen megbocsájtani. Az egyik felem azt súgja töröljem képen, míg a másik egyszerűen csak megölelné. Teljes patthelyzet, bár úgy gondolom ezzel kapcsolatban csak időre van szükségem.
- És Britt ? Ő hogy került a listádra?- kérdezte elgondolkozva.
- Azt hiszem utál engem. - válaszoltam egyszerűen, mire meghökkenten nézett rám, majd mikor rendezte vonásait bólintott egyet, hogy folytassam - Nem tudom miért, s hogy mi oka van rá, de szerintem féltékeny, és ezért bánt engem, nagyon csúnya dolgokkal. Mielőtt eljöttem volna ide azt mondta .. azt mondta hogy … - Egyszerűen nem tudtam kimondani . Ha olyas valaki kívánja a halálod akit tiszta szívből szeretsz jobban fáj egy hatalmas pofonnál.
- Mit mondott Bells ?- próbálta kihúzni belőlem. Én megráztam a fejem, hogy kitisztuljon, s amennyire csak lehet érzelemmentesen tudjam kiejteni a szavait.
- Bárcsak meghalnék .- suttogtam magam elé . Én sosem tudnám neki ezt mondani. Görcsbe rándult a gyomrom, ahogy a kis hangocska újra és újra elismételte bennem Brittany kívánságát: Bárcsak meghalnál! Bárcsak meghalnál!
- Nem csodálkozom a viselkedésén, valahogy mindig volt benne egy aprócska rosszindulat. Ugyan akkor nem rossz Ő, hidd el, egyszer nagyon megfogja bánni azt amit veled tett!- zártuk le ezzel a Brittany-s ügyet is .- És most akkor halljam a következő személyt, hogy is hívták azt a lányt?- kérdezte, egy apró mosollyal bíztatva.
- Caroline! Ő a világon a legeslegjobb barátnő, akit valaha kívánhattam. Mindig számíthatok rá, jóban és rosszban is. De most a szülei úgy döntöttek, hogy elköltöznek. Majd belehalok, hogy valaki el akarja vinni az egyetlen biztos támpontot az életemből. De ezt nem mondhatom el neki, hisz miféle barátnő lennék én, ha ezt rázúdítanám? Hogy tehetném meg vele, hogy csak még nagyobb bánatot okozok neki?- kitöröltem a könnyeket a szememből, majd ismételten folytattam .- Így nincs mit tennem, mint elengedni őt. Igaz?- Titkon reméltem, hogy majd azt fogja mondani, hogy nem , nekem igen is jogom van hozzá, hogy elszakítsam barátnőm a családjától, és arra kényszeríteni, hogy velem maradjon, de ez lehetetlennek bizonyult, és ezt Jacob alá is támasztotta.
Mielőtt neki kezdtem volna egy újabb, s egyben az utolsó körnek is, barátom úgy döntött beszalad készít egy teát, mivel egyre hűvösebbé vált az idő, még a fedett menedékben is. Míg várakoztam alaposan átgondoltam mit is fogok neki mondani. Azt természetesen nem, hogy Ő és családja nem emberek,és  hogy ez jelenti a legnagyobb akadályt számunkra, amit azonnal áthidalhatnánk, ha átváltoztatna. De erről Edward hallani sem akar.
- Már itt is vagyok!- Jacob kezében két bögre és egy termosztát lógott. A bögréket átnyújtotta nekem, hogy finom, gőzölgő teát önthessen bele. Igazán jó íze volt, nem olyan, mint amit a boltokban lehetett venni, ennek különleges íze volt. Minden egyes korty energiával töltötte fel a bensőm. Imádtam érezni, ahogy a meleg folyadék átjárja a bensőm. Míg elkortyolgattuk az innivalónkat, eddig egy szót se szóltunk egymáshoz, csupán mindketten élveztük, hogy ismét élet költözik a lábujjainkba. Legalább is én nagyon örültem neki.
- Kezdhetem?- kérdeztem rá, mikor már úgy éreztem nincs miért tovább hanyagolni a dolgot. Körülbelül délután öt óra lehetett, mikor eljöttem otthonról, s most már jócskán nyolcat ütött az idő.
- A neve Edward Cullen!- ejtettem ki szerelmem teljes nevét, mire Jacob idegesen felpattant.
- Bells! Kérlek mond, hogy ez nem igaz, ugye ez hazugság? Nem,egy Cullen nem lehet! Az lehetetlen!- idegesen rohangált fel alá a kis helyiségben, az orrnyergét masszírozta, testén pedig remegés hullámok futottak végig. Az eddigi megtörhetetlen nyugodtságát féktelen düh váltotta fel. Fogalmam sincs, hogy miért.
- Jacob! Állj már meg!- követeltem tőle, mire sikerült elérnem, hogy ismét mellettem telepedjen le .- Megmondanád mi a fene ütött beléd? Még is mi bajod van a Cullen családdal?- kérdeztem tőle megrökönyödve.
- Bella nem mondhatom el neked, bármennyire is szeretném nem lehet. De kérlek, könyörgöm neked kerüld el őket! Tűnj a közelükből olyan messzire, amennyire csak lehetséges! Ők nem olyan jók, mint hiszed- fogta két keze közé az arcomat, de én félrelökve azt felpattantam.
- Még soha életemben nem találkoztam náluk nemesebb teremtéssel!- szándékosan nem használtam az ember szót, de azt hiszem ez nem volt túl feltűnő. Jacob azonban hatalmasat horkantott előbbi kijelentésemre. A remegés egyre inkább eluralkodott rajta, s én kezdtem megijedni, hogy nincs jól.
- Jake, minden rendben?- Kérdeztem, majd kezemet az övére simítottam.
- Igen, de kérlek, most lépj hátrébb, s adj nekem egy kis időt, míg le nyugszom. - Nem ellenkeztem, hanem tettem amit mondott. Két méter távolsággal közöttünk vártam, hogy mély lélegzeteket véve a légzése ismét normálissá váljon, s ökölbe szorult kezei felengedjenek.
- Minden rendben?- kérdeztem, mikor már úgy láttam sikerült megnyugodnia.
- Igen, de azt hiszem jobb lesz, ha most hazakísérlek. - Ne haragudj, majd legközelebb folytatjuk ezt a beszélgetést .- mondta, majd kinyitva előttem az ajtót kiléptünk a sötét erdőbe. Elkísért egészen a kocsimig, majd ott kivette a zsebemből a kulcsokat.
- Héé!- ripakodtam rá, de nem úgy tűnt, mint akit érdekel. Kinyitotta az ajtót, majd beszállt a kormány mögé. Más lehetőség híján megkerültem a kocsimat, és helyet foglaltam mellette.
- Semmi szükség rá, hogy haza fuvarozz .- mondtam neki, kicsit durvábban a kelleténél.
- De igen is van, nem fogom hagyni, hogy megtámadjon holmi kis …..- Nem fejezte be a mondatot, de a kezei ismét ökölbe szorultak.
- Még is mi a csoda..?- Akartam volna rákérdezni, de jobbnak láttam nem feszegetni a témát. Egészen hazáig csendben ültünk egymás mellett. Igazán különös volt, s én semmit sem értettem az egészből. Ahogy megérkeztünk Jake egészen az ajtóig kísért engem, ott pedig maga felé fordított.
- Kérlek ne haragudj a viselkedésemért! Remélem, hogy nemsokára találkozunk, és hogy soha többet nem találkozol  a Cullen családdal. Annyira szeretném, ha megígérnéd nekem!- Nézett rám esdeklően, mire én csak keserűen elmosolyogtam.
- Ez olyan, mintha azt kérnéd tőlem, hogy ne vegyek többé levegőt. És én abba belehalnék!- válaszoltam.
- Én csak azt szeretném, ha boldog lennél,és  biztonságban élnéd az életed!- felelte, egy őszinte mosolyt kicsikarva belőlem. Fogalmam sem volt, hogy ez lesz az utolsó.

Díj és 37. fejezet

Sziasztok!

Na van itt mit megbeszélnünk. Nagyon szépen köszönöm azoknak, akik erőt vettek magukon, s felszólaltak. csak egy kérdés: Ez olyan nehéz? Nah de nem akarok megbántani senkit, s nagyon szépen köszönöm a komikat.
Ami a történet folytatását illeti, mindenképpen lesz zárlata a történetnek, de hogy a happy end lesz-e ? Én a helyetekben ezen agyalnék ;) És elárulok egy titkot, ennek a résznek ezen kí
Nagyon jól át fogom gondolni, az biztos!

Nagyon szépen köszönöm a díjat Zsazsa-nak, igazán jól esik, hogy gondoltál rám!

Akiknek tovább adnám:
- Mesi
- Ryia
- Amy

Mégy egyszer köszönöm!

És végezetül kellemes olvasást kívánok mindenkinek!

37. fejezet!

Edward szemszög:

Még egy darabig a felhajtón ücsörögtem az autómba. Csak úgy bámultam magam elé, megpróbálva kizárni a körülöttem lévő gondolatokat, ami koránt sem ment valami jól. Minél jobban próbálkoztam, annál jobban kiáltottak bennem. A szüleim aggódó szavai, Alice megvetése, s Tanya vágyakozása, hogy viszont láthasson. Bárcsak elmenekülhetnék előlük! Mindent megadnék, ha csak egy napig gondok nélkül élhetnék, akár egy ember. 

Összeszedve magam kiszáltam a Volvómból, majd a bejárat felé sétáltam. Emberhez képest is csigalassan mozogtam, magamban számoltam a lépcsőfokokat, mindegyik után 5 másodpercnyi szünetet hagyva, de még ez sem volt elég ahhoz, hogy ki tudjam zárni magamból őt, aki megkeseríti az életem. - 12- értem fel a tetejére, ahonnan már csak két lépés választott el az ajtótól. Mennyire más volt minden, míg Ő is itt sétállt mellettem. Vajon rendbe lehet még hozni? Vajon valóban lehetne közös jövőnk? Meg tudnám azt neki adni, amire szüksége van? De mi van akkor, ha beigazolódna az amitől olyannnyira rettegek? Abban telejs mírtékig biztos vagyok, hogy, amíg szerelmem ember, ez lehetetlen.

Persze Alice-nek könnyű a helyzete, hisz Jasper alapjában véve, már vámpír volt. De ha nem így lett volna, Ő el tudta volna venni az életét, hogy vele legyen? Képes lenne megfosztani egy angyalt a szárnyaitól? Mert ha átváltoztatnám Bellát, ezzel elvéve a lelkét, a legmocskosabb bűnt követném el, ami valaha létezett. Nem fosztahtom meg a viláfgot tőle, egyszerűen nem. Akármennyire is szeretem őt. 

Nem voltam képes lenyomni a kilincset, csak lecsúsztam az ajtó mentén, s néma zokogásba kezdtem. Férfi létemre, úgy sírtam, mint egy kisgyerek. Felhúzott térdeimre támasztottam homlokom, s bár tudom, hogy nem lehetnek könnyeim, én még is sűrűn törölgettem a viszkető érzést a szemeimből, mintha azzal eltüntethetném a fájdalmam. 

- Ó Edward!- hallottam meg Esme hangját,a ki azonnal oda sietett hozzám, amint meglátott, milyen állapotban vagyok. Valószínüleg a hátsó ajtón jöhetett ki, mert az itteni ajtót én még mindig eltorlaszoltam. Nem mondott többet, csupán Ő is leült mellém, majd magához ölelve ringatott.

- Bárcsak átadvehetném tőled ezt a pokoli fájdalmat!- suttogta, s tudom, hoyg komoylan gondolta. Mindig is saját gyermekeiként tekintett ránk, s szörnyen fájt neki, ha egyikünket valami bántotta. legyen szó a legapróbb gondokról is. A szívén viseli a sorsunkat, és képes lenne az életét is feláldozni, csak hogy minket boldognak lásson. Bella után, Ő és Carlisle az, akit a világon a legobban szeretek,s  tisztelek, mindazért, amit képviselnek. Persze a testvéreim is szorosan követik őket, épp hogy csak egy hajszállal járnak előrébb a szüleim. 

Gyerünk Edward szedd össze magad! Legalább Esméért tedd meg!- mondtasm magamnak, majd nagy nehezen sikerült elszakadnom a földtől. 

- Mindent köszönök!- mondtam neki, majd kezet nyújtva neki, Őt is felsegítettem. Egy mély levegőt véve, most már  sikeresen lenyomtam a kilincset, s Esmet előre engedve, én si beléptem mögötte.

- Kérlek ne haragudjatok a viselkedésemért! Örülök, hogy itt vagytok velünk.- erőltettem egy mosolyt az arcomra, ami csöppet sem sikerült valami szívderítőre.- Most pedig ha megbocsátotok, én felmennék a szobámba.- meg sem várva, hogy mit mondanak, rohantam fel, hogy egyedül lehessek. De ahogy felértem a szobámba, rögtön mehetnékem is támadt. Teljesen mindegy volt merre néztem, az a miliónyi emlék, ami mind őt hordozta magában, teljesen megőrjített. Már-már pattanásig feszült az idegzetem, mikor Tanya gyengéden bekopogtatott, bebocsátást kérve.

- Akármit is szeretnél, most nem akalmas!- szóltam ki, elég dúrván, a megszokott szabad helyett.

- Azért én még is bejönnék!- dugta be a fejét az ajtón. Egy biztos, ha mondjuk Emmett lenen az, már rág a fejéhez vágtam volna az egyik díszpárnát. 

- Muszáj ezt?- kérdeztem, miközben feltornáztam magam ülő pozícióba. 

- Igen muszáj, s lehetnél udvariasabb is egy most érkező vendéggel.- rótt meg.- Talán megkínálhatnál hellyel...- mutatott a kanapémra.

- Mi értelme lenne, ha úgy is önkéntesn teszel mindent?- kérdeztem, de azért intettem a kezemmel, hogy foglaljon helyet. - Egyébkémt hidd el, tudom, hogy mit szeretnél, s a váalszom az, hogy fogalmam sincs.

- Tudod igazán idegesítő ez a képességed, legalább arra a rövid időre kikapcsolhatnád, míg valaki normálisan szeretne veled társalogni.- dünnyögött.

- Persze, mint ha az lehetséges lenne.- váalszoltam, s azon imádkoztam, hogy hagyjon már végre magamra, hogy imsét megfentereghessek az önsanyargatás mocsarában.- De talán neki kezdhetnél.

- Én csak beszélni szeretnék veled, mond el, mi történt. Hátha, mint külső szemlélő többet tudnék segíteni. - mosolygott rám együtt érzően. S nem tudom mi ütött belém, de mesélni kezdtem. Minden egyes dolgot, azóta, mióta kiléptem az ajtójukon. Hogy miként találtunk egymásra szerelmemmel, s hogy a vágy tüzében , miként tettem tönkre mindent pillanatok alatt. S hogy most, azon vagyok, hogy kiszakítsam őt a szívemből, ami olyan kínokat okoz, amit lehetetlen elviselni.

- De ha ez így van, akkor csak egyet árulj el nekem!- húzta össze a szemöldökét.- Mi a fenéért ülsz itt még mindig, a helyett, hogy felemelnéd azt a csinos kis hátsódat, s szorosan magadhoz ölelve elmesélnéd neki mindezt, mit nekem mondtál?

- Azért, mert..- adtam volna valami magyarázatot, mikor Ő ismételten a szavamba vágott.

- Nincs semmi féle de! Te most azonnal velem jössz és megkeressük a csajt! Vámpír létemre majdnem elbőgtem magam. Ez a történet szebb, mint a Rómeó és Júlia, s szerinted én ezt hagyni fogom, hogy csak úgy tönkretedd? Na azt már nem, vagy jössz magadtól, vagy én rugdoslak el!- figyelmeztettett még utoljára, majd bizonyítékot adva, enyhén valóban belerugott a fenekembe.

- Jól van na, megyek már, emgyek!- feleltem, fülem farkam behúzva, miközben az emeletről siettünk lefelé!

- Nemsokára jövünk!- kiáltott oda a többieknek, akik hála Tanya képességének semmit sem hallhattak a beszélgetésből, ezért is álltak értetlenül a dolog előtt, hogy miért rángat engem, mint egy félőrült. De reagálni, vagy kérdezősködni már nekik sem volt idejük, mert az én hajcsárom már rám si parancsolt, hogy indítsam a kocsit.

- Igyekezz már! Alig várom, hogy lássam a nagy kibékülést!- Dörzsölte össze a tenyerét, arcán pedig egy Emmettől lopott vigyor ült. 

- Ki mondta, hogy? Áh..telejsen mindegy!- mondtam, majd gyorsítva a tempón igyekeztünk Bells háza felé. Csak remélhettem, hogy egy rendőrrel, vagy trafipax-szal sem futunk össze, mert egy jó darabig eltíltanának a jogsimtól ezért a sebességért.

Szerencsére azonban egyszer sem vettük észre, hogy lekapcsolnának minket. A kései idő révén, jobbnak láttam, ha kicsit távolabb állunk meg a kocsival, s a maradék távot az erdőben tesszük meg, ahonnan tökéletes rálátás nyílik, a házukra. 

- Nézzd! Ott vannak valakik!- mutatott előre az ajtó felé kísérőm. A srácról foglalmam sem volt, hogy kicsoda, de a lány, nem más volt, mint az én Bellám. Arcán, már a rég nem látott mosoly ült, amiért nagyon hálás voltam az idegennek. Ezek szerint, Bella nélkülem is boldog lehet.

- Menjünk!- szóltam még oda Tanya-nak, majd elrohantam a sűrű erdőben.  

Várom a véleményeket!
pusz
Anita

Szomorú vagyok!

Kedves olvasók!

Nagyon, rettenetesen szomorú vagyok, amiért ezt teszitek velem. Eddig nem szóltam, próbáltalak titeket ösztönözni, beletörődni abba, hogy mindenkinek van elfoglaltsága, s hogy esze ágában sincs a legtöbb olvasónak azzal foglalkozni, hogy én mit érzek. Én a szívem lelkem kiteszem értetek, de ti mit adtok cserébe? Miért érzem azt, hogy csak kihasználnak? Legyen meghívós az oldal? 

Vagy én már nem tudom mit tehetnék, mi az, ami arra ösztönözve 85! embert, hogy képes legyen összehozni pár sort? Olyan sokat kérek? A negyedét nem kérem annak, amit mások elvárnak, de lehet, hogy ez azért van, mert rosszabb vagyok, mint bárki más, s ezért nem érdemlem meg? Lehetséges.

 A lényeg, hogy most nagyon komolyan elgondolkoztam. Már az elejétől fogva úgy terveztem, hogy két részből fog állni ez a történet. S az elsőnek hamarosan vége, de most már úgy gondolom, hogy nem lesz második. Véglegesen lezárom a történetet, s lehúzom a rolót!

Hát azt hiszem ennyi lenne.

Kellemes éjszakát mindenkinek!

Anita