39.fejezet

Drága olvasóim!

Sosem volt erősségem az érzelmeim kifejezése. Nem is tudom, mi lenne a megfelelő, ha mit mondanék. Olyan sok mindent adtatok nekem, hogy erre egy egyszerű köszönöm már nem elég. Könnyekkel a szememben-amit már napok óta morzsolgatok- most még is búcsút kell vennem. Igen, ezek most a búcsúszavaim. Nem tudom, mi az, amit elmondhatnék, amit esetleg még nem tettem. Először is nagyon szeretlek titeket, a legőszintébben mondom. (megint elbőgöm magam) Huu...másrészt pedig elárulok egy újabb aprócska titkot még így az utolsó fejezetnél. Az eredeti ötletem szerint Bella meghalt volna, méghozzá Edward kezei által, aztán Edward is a halálba vetette volna magát. 

 Így ha majd elolvastátok a fejezetet, akkor ennek tudatában, szerintem úgy fogjátok majd érezni, nem is voltam annyira drasztikus. És mielőtt bárki megijedne, vagy esetleg aggódni kezdene, bejelentem, lesz folytatás :D A címe: A jövő reménysége (még nem véglegesített, de én határozottan efelé hajlok)

Azonban egy rossz hírt is közölnöm kell. Alig másfél hónap múlva érettségizem, így ezt a maradék kis időt 100%-osan a tanulásra kell fordítanom. Azt persze nem mondom, hogy nem fogok írni nektek. De a következő „könyvig” egy picikét várni kell, addig, míg lemegy ez az egész herce-húrca, s után Anita visszatér!

Ó hát persze, van még itt még valami. 

A kommentek! Tudom, annyit rinyáltam már értük, és nem tudom, hogy szabad e ilyet kérnem, de szeretném, ha mindenki, aki elolvassa most hagyna egy kis nyomot maga után, Még ha nem is többet, mint a nevét és egy smiley-t. Ez nagyon fontos lenne nekem. Hisz ne feledd, neked semmiből nem tart elküldeni egy mosolygós, vagy éppen szomorú fejet, de nekem nagyon sok örömöt okoznál vele. Előre is köszönöm. Várom a kérdéseket, az érzelmeket és minden egyéb mást is. Nos, hamarosan jelentkezem.

Sok-sok ölelés és puszi!

Anita

Edward szemszöge:

A fák között rohantam, Tanyával szorosan a nyomomban. Olyan sok érzelem, olyan sok gondolat tolongott most bennem, hogy majd szétrobbant tőle a fejem. Pedig ha logikusan gondolkodunk, ez teljességgel lehetetlen. Tehetetlenségemben belecsaptam az egyik 25 méter magas fenyőbe, ami azonnal megadta magát nyers erőmnek. Tomboltam. Nem foglalkoztam vele, hogy ki látja őrjöngésem, de szükségem volt rá, hogy lehiggadjak. Tisztán kell látnom a dolgokat, s e-képpen cselekedni. Így fát-fát követve pusztítottam az otthonomat, adó rengeteget. Majd nem is tudom mikor, mikor már a hold magasan járt az égen, lerogytam a földre, s mély lélegzetet véve meredtem magam elé Teljesen egyedül.

Egy váratlan vendég szemszöge:

- Tudsz beszélni?- kérdezte meg először, ami a legjobban érdekelte. Hosszú hajának egy tincsét ujjára csavargatta, míg szemében vad tűz lobogott.

- Igen, de fogd rövidre, bármelyik pillanatban itt lehet valaki. - válaszolta a vonal túlsó végén levő személy.

- Te csak ne parancsolgass nekem! Azt teszed, amit én mondok, megértetted?- Hangjából csak úgy sütött a feljebbvalóság, s nem volt olyan élőlény ki ne rezzent volna meg tőle. – Most pedig mesélj, mi történt a kis gerlepárral?- Váltott ismét normális hangnemre, s érdeklődve várta a folytatást.

- Minden úgy alakult, ahogy Ön eltervezte.- felelte a nő lehajtott fejjel.

- Remek, akkor azt hiszem, hamarosan eljön az ideje, hogy meglátogassam őket. – Húzódtak gúnyos mosolyra ajkai, majd mit sem törődve a kérlelő nővel a túloldalon, letette a telefont.

Edward szemszög:

- Haza!- Suttogtam magam elé, de ez a szó olyan keveset jelentett. Azon az estén, mikor úgy döntöttem feladom a vámpír lét gyilkos formáját és visszatérek Carlisle-hoz, akkor ez a szó volt, ami a legjobban vonzott. Otthon lenni. De most olyan üres volt a szívem, ahogy erre gondoltam. S bármennyire is szeretem a családom, már ez kevés ahhoz, hogy boldogan éljek. Az életem üres lesz nélküle, s nincs az-az érzése, az-az idő, ami majd kitölti az utána keletkező űrt. De inkább választom ezt az utam, mint sem azzal a tudattal kelljen leélnem az örökkévalóságot, hogy elvettem az életét. Már a kezdetektől fogva tisztában vagyok vele, hogy mindössze három lehetőségünk maradt. Az első, ami még akár ideális is lehetett volna, ha Bella emberként marad mellettem, s úgy éljük le az életünket. Persze ez az Ő részéről teljeséggel lehetetlen, így ezt már ki is lőhetjük. A másik, ami mellett én állok határozottan az ellenzéki oldalon, az nem más, mint, hogy szerelmem is egy legyen közülünk. Ki van zárva!- Erősítettem meg elhatározásom. A közös lehetőségeink száma ezzel jó formán ki is ürül, így marad a harmadik választásom, minél messzebb menni. Már csak ideje szólni a többieknek. Holnap utazunk!


A Cullen házban…

- Egy gyáva féreg vagy Edward Cullen! Csak mindenkinek ártasz a döntéseiddel. Mindenki szenvedni fog a döntésed miatt. Ő is, Edward, ezzel tönkre teszed őt.- Tudta mivel tud hatást elérni nálam. Az sosem érdekelt, ha nekem fáj, de neki csak boldogságot kívántam.

- De életben lesz.- Sóhajtottam, majd elléptem az összeroskadó Alice mellett. Jasper azonnal cselekedett, s szerelmét szorosan átölelve nyugtatta az immár zokogó feleségét. A többiek is szörnyen érezték magukat, még Emmettnek sem támadt kedve elsütni egy viccet, de még Rosalie-nak sem, támadt egyetlen gúnyos megjegyzése sem. Mind arra vártak, hogy kimondjam a végszót.

- Csomagoljatok! Holnap kora reggel indulunk. – Azzal magukra hagyva Őket felvonszoltam magam a szobámba. Nem szerettem itt lenni. Az ágyamon még mindig tökéletesen érződött csodás frézia illata, s a szobát emlékképek sokasága lengte be. A párnát a kezembe vettem és közelebb emeltem arcomhoz. Csak pár mély lélegzetet vettem, hogy illata még inkább szétterjedjen bennem. Csak Ő és Én.

Az asztalomhoz léptem, s a fiókomból elővettem egy papírt és egy tollat. Remegő kezekkel írtam az üdvözlő szavakat.

~ Drága Bellám!  

Bella szemszöge:

Próbáltam felosonni a szobámba, de Sarah a lépcsőfordulón elkapott.

-         Azt hittem ma már nem jössz haza.- mosolygott rám kedvesen. Ahogy rám nézett, felcsengtek bennem Britt szavai. Vajon valóban másképp bánnak velem a szüleink, mint vele?

-         Meggondoltam magam. Úgy éreztem, jobb, ha egyedül hagyom őt az anyukájával. – Feleltem, majd próbáltam kikerülni, és felmenni a szobámba.

-         És Jacobbal hogy találkoztál?- Fogta meg a karom, mielőtt elmehettem volna.

-         Én csak…- Nem tudtam, mit mondhatnék neki, egy részt sosem szerettem, más részt pedig nem is tudtam hazudni. Az nem az én stílusom.

-         Nem kell titkolóznod előttem. Én csupán azt szeretném, ha mindig őszinte lennél hozzám.

-         Az őszinteségről inkább Brittany-nek kellene kiselőadást tartanod!- Fogalmam sincs, mi ütött belém, miért kívánkoztak ki belőlem az előbbi szavak, de nem volt mit tenni. Már megtörtént.

-         Valami történt köztetek?- kérdezte felhúzott szemöldökkel, engem vizsgálgatva, hát, ha le tud rólam olvasni valamit. – Ugye nem vesztetek össze?- Kérdezte aggodalmasan. Számára a családi béke nagyon fontos volt, így egy esetleges vita, vagy rosszindulat egymással szemben határozottan tilos volt a ház falain belül.

-         Ne haragudj, de legyen elég annyi, hogy Ő és én már nem vagyunk testvérek. – Eztán lefeszítettem kezét az enyémről, majd se szó, se beszéd otthagytam.

A szobámban összeszedtem a pipere cuccaim, majd a fürdőbe vonultam. Letérdeltem a kád mellé, majd megnyitottam a csapokat. Habfürdőt, illóolajokat és fürdősót öntöttem a gőzölgő vízbe. A gyertyákat meggyújtottam, hogy még nyugisabb legyen a hangulat. Lassan ejtettem le magamról a ruhákat. Végig olyan érzésem volt, mintha valaki figyelne. A hátamban éreztem a tekintetét, de valahányszor hátrapillantottam, vagy szétnéztem magam körül, semmit sem láttam. Áh… ez a sok agyrém, ami mostanában velem történik, úgy tűnik, hogy paranoiássá tesz. Mielőtt levettem volna a fehérneműimet, még egy utolsót az ablak fel tekintettem, aztán ledobálva magamról utolsó ruhadarabjaim, elmerültem a meleg vízben. Bekapcsoltam a régi mp3 lejátszóm, majd a fülembe dugva hallgattam a lassabb számokat. Olyan nyugis és békés volt minden. Az indulataimat, amik eddig belülről emésztettek, mint ha elfújta volna a szél. Az idő pedig mintha nem is érződött volna. Halkan énekeltem a szerelmesebbnél szerelmesebb számokat, s közben végig arra gondoltam, hogy majd délután ellátogatok Edwadhoz. Mindent meg fogunk beszélni, minden tökéletes lesz. – Hajtogattam magamban, s elhittem, hogy ez nem lehet másképp.

Húsz perc elteltével, mosollyal az arcomon szálltam ki a fürdőkádból, mikor már a tenyeremen lévő bőr jócskán ráncos volt. Miután megtörölköztem, magamra vettem a szokásos kényelmes cicanacim és a kinyúlt pólóm, majd nyugovóra tértem.

Hajnalban:

 

 Az erdőben sétáltam. Különös egy álom volt ez. Igen, tisztában voltam azzal, hogy alszom, még is minden egyszerre annyira valóságos, ugyanakkor hihetetlen volt. Az álmomban is éjjel volt, de olyan volt, mint ha kivesztek volna a színek a világból. Mindent fekete fehérben láttam, s ez igazán megrémisztett. Úgy éreztem, szaladnom kell. A sötétség egyre csak gyűlt körülöttem és én botladozva próbáltam menekülni előle. Tehetetlennek és esetlennek éreztem magam. És mindemellett rettentően féltem. A fogaim vacogtak a fagyos időtől, s a szétszaggatott fehér ruhám, vagy az, hogy mezítláb voltam egyáltalán nem segített a helyzetemen. Úgy éreztem, nem bírom már tovább, leroskadtam egy fa tövében, s egész apróra próbáltam összegömbölyödni.

-         Edward!- suttogtam szerelmem nevét. –Hol vagy?- néztem könnyes szemekkel a távolba. Ahogy a sós cseppek a földre hulltak, hullámozni kezdett körülöttünk a világ, s az egyre szélesedő körök, mintha ecsetek lennének, festették ki a kopár vidéket. Majd a fák takarásából kilépett Ő! Bronzbarna haja, tündöklő arany szemei, magabiztos tartása, mind olyan fenségessé tették őt.

S olyannyira különbözött tőlem, hogy az már fájt. Olyanok voltunk egymás mellet, mint a csótány és a pillangó. Én még sem akartam tőle elválni. Nem érdekelt, hogy mások mit gondolnak. Szeretem Őt! Csak is kizárólag őt! Az én angyalomat!

Filmbe illő jelenettel futottam felé, hogy majd a nyakába ugrok, s ott csókolom ahol csak érem. Szinte repültem a boldogságtól, hogy itt van, s újra átölelhetem. De aztán, mielőtt elérhettem volna, semmivé vált, mintha soha nem is létezett volna.

-         Neee!- sikítottam magamhoz térve. Szemeimből ismét megállíthatatlanul folytak a könnyek, s torkomba akkora gombóc keletkezett, amit már nem bírtam lenyelni. Az ablakomon már beszűrődtek a reggel első fényei, bár Forks még határozottan az igazak álmát aludta.

Úgy döntöttem, ha megmosom az arcom, az majd biztosan jót fog tenni, így kikeltem meleg vackomból és a fürdőm felé indultam. A tükörből egy megviselt arc nézett vissza rám. Szemei alatt karikák húzódtak, s a sok sírástól meg is duzzadtak. Hát egy biztos cseppet sem voltam, valami szép látvány.

A hideg vizet többször is az arcomra fröcsköltem, ami kicsit kijózanított, bár kinézetemen egy fikarcnyit sem javított. Mivel már kelő képpen kiment az álmosság a szememből, így esélyem sem volt egy esetleges alvásra, és nem is nagyon akartam, mert rettegtem attól, ha újra elalszom, majd ugyan azt fogom álmodni, vagy esetleg egy még rosszabb dolgot. Így a könyvespolchoz léptem, majd levettem az egyik kedvenc könyvemet, Az Üvöltő szeleket. Már rongyosra olvastam, de sosem tudnám megunni. Minden egyes olvasásnál újabb mondanivalója van, s Heathcliff és Catherine mindentleküzdő szerelmük, még az önmaguk hibáit is, páratlan számomra.

Most azonban egy új dolgot tartogatott számomra a könyv, melyet mikor megláttam, az álmomban érzett rettegés fogott el. Csak néztem, ahogy a papírdarab a földre hullik majd békésen nyugodva, fekszik a padlón. Határozottan egy levél volt, amit nem kétség nekem címeztek. De vajon akarom-e tudni mi áll benne?

-         Szedd már össze magad!- Fújtam ki a levegőt, miközben magam bátorítottam, s lehajolva felkaptam a levelet. Hiába a biztató szavak, a kezem úgy remegett, akár a nyárfalevél.

Kedves Bellám!

Gyáva, önző, szemét féreg vagyok, aki arra sem képes, hogy a szemtől szembe mondjon el neked mindent. Mert ugye bár magyarázattal tartozom. Nem is kevéssel. Akkor régen, mikor először találkoztunk, megmentettél engem. A sötétségben élő lelkem felhoztad a fényre, s ha egy rövid időre is, de emberinek éreztem magam. Úgy éreztem, még sem vagyok egy őrült szörnyeteg, aki csak a gyilkolásra teremtetett, aki nem érdemli meg, hogy valaki törődjön veled. De te, én kicsi Bellám, ha tudnád, mit adtál nekem. Ennek ellenére én még is elengedtelek. Bármennyire is vagyok önző, azt mindig is tudtam, hogy neked teljes letet kell élned. Olyat, a miben lehetnek barátaid, családod, szeretteid, egy állandó lakhely.

Mindezt, még most is szem előtt tartom, bár kicsit kibővült a listám. A biztonságod és a jövőd megóvása az elsődleges számomra, s nem mellesleg az, hogy boldog légy.

De ez mellettem nem lehetséges. Hiába próbálok kibúvót keresni, nincs más választásom, mint menni. Már így is, túlságosan is bele avatkoztunk az életedbe, de ez mostantól megszűnik. Olyan lesz, mint ha soha nem is léteztünk volna.

Tudom, hogy nem szabadna kérnem tőled semmit, én még is megteszem. Csupán két dolog van, a mit szeretném, ha megígérnél nekem. Az egyik, hogy boldogan éled le az életed, s nagyon vigyázol magadra. A másik, amit már említettem: Kérlek, törölj ki az emlékeid közül!

S bár én felejteni nem foglak soha, én is megpróbálok egy új életet kezdeni.

Edward

Görcsösen szorongattam a papírt, s szemeimmel újra és újra átfutottam a sorokon. Nem, Ő nem mehetett el. Még otthon kell lennie. Mint egy félőrült kaptam magamra a ruhákat, és már száguldoztam is lefelé a lépcsőn, majd kocsiba szálltam és gázt adtam. Annyira nem ismertem az utat a Cullen család felé, mivel mindössze csak egyszer voltam náluk, de Forkst annál inkább, így tudtam, merre van a városból kivezető út, amin a kis lejárót kell keresnem. Nem engedem, hogy elmenjen, egyszerűen nem teheti ezt. Ha igazán szeret, akkor nincs az-az akadály, amit együtt ne tudnánk legyőzni. Legyen szó arról, hogy én egy csótány vagyok mellette, vagy arról, hogy fel kell adnom az emberi életem. Nem számít, mindent elviselek, ha Ő mellettem van, de így nem!

Mintha a sors is összeesküdött volna, elettünk, ócska tragacsom, a cél előtt püffögni-puffogni kezdett, majd hírtelen minden ok nélkül megállt.

-         Ósdi ócskavas!- szidtam szeretett járművemet, majd miután egy nagyot rúgtam a kerekébe, futni kezdtem. Egyre világosabb lett, s az időm egyre csak fogyott. Már közeledni láttam az ösvényt, melyen majd le kell fordulnom.

Azonban az ezüstszínű Volvo épp most készült kikanyarodni. A stop tábla egy pillanatra, megállásra késztette őt, s láthatólag nem vette észre, hogy alig kér méter távolságra, vagyok csupán tőlük.

-         EDWARD, KÉRLEK, NE TEDD!- kiáltttam oda neki, miután kikanyarodott az útról. Csupán egy pillanatig rámkapta a visszapillantóból a tekintetét, majd gázt adva tovább indult.

-         KÉRLEK VÁRJ! EDWARD!- sikítottam, s próbáltam utolérni az autót. De minden hiába való volt. Az életem, a jövőm, a boldogságom mind örökre odaveszett a következő kanyarban. S én éreztem, hogy vége van. Immár ez sem lesz több,mint egy újabb séta az emlékekhez.

FIN