Mikulás hozta ajándék 2/2

Sziasztok!
Elnézéseteket kérem, de tegnap és ma is hatalmas kavalkád volt nálunk, milliónyi vendéggel. Ami azt jelentette, hogy nem volt időm leülni, hogy a füzetemből felvigyem a gépre a novella befejezését. Remélem, megbocsátotok majd, ha elolvassátok. Valami teljesen újat kaptok tőlem. Ez egy 18+ rész, az első felnőtt írásom.  Fogalmam sincs, hogy milyen lett, bár szerintem elég bénácska.

Puszi mindenkinek!

Anita

- Erről szó sem lehet Em. Még is, mit képzelsz te rólam?- kérdeztem felháborodottan. – Az efféle szennyes kis játékaidat tartsd meg magadnak. Kizárt, hogy egy útszéli lotyót formálj belőlem!- szinte már üvöltöttem a szavakat, de ő még mindig csak mindent tudóan vigyorgott, mintha tudná, hogy a végén úgy is belemegyek. De azt lesheti.

- Csak gondolj a kicsi Nessie-re, és Edward is milyen boldog lenne. Mindig azt mondja, hogy te vagy számára a legnagyobb ajándék, hát akkor miért nem kaphatna meg egy éjszakára igazi ajándékként?- kérdezte ártatlanul.

- Eddig mind szép és jó, de! Elárulnád, hogy miért kell pont egy olyan ruhát viselnem? – a kutya fáját, kezdek meggyengülni. De mi lenne a megfelelő megoldás? Én csak egy boldog, zökkenő mentes karácsonyt akartam a családommal.

- Azért, mert szereted a családod, s mindent megtennél, hogy ők boldogok legyenek. – Mosolygott rám.

- És persze azért is, hogy TE tudd kin köszörülni a nyelved. – Vágtam vissza.

- Akkor ez azt jelenti, hogy beleegyezel?- Lelkesedett azonnal, mire én csak aprót bólintottam.

- De azt is megígérhetem neked, hogy ezt még nagyon csúnyán vissza fogod kapni.

Este…

Már mindenki a fa alatt üldögélt, s az ajándékokat adták át egymásnak. Renesmee is lelkesen bontogatta a játékait. S egyre izgatottabb lett, hogy vajon mikor akad a kezébe az a bizonyos dolog.  S ahogy tovább figyeltem az arcokat, mindenki örült, annak, amit kapott. Esme és Carlisle lelkesen lapozgatta az albumot, míg a lányok azonnal felszaladtak a szobájukba csomagolni. Emmett, mielőtt csatlakozott volna Jasperhez rám kacsintott, s intett, hogy siessek haza.

Persze, hogy Edward ne gyanakodjon, először neki is át akartam nyújtani az ajándékát, s szerettem volna még egy puszit adni a lányomnak, mikor előhozakodik a tervével, amit „hála” Emmettnek már ismerek.

- Boldog Karácsonyt szívem.- nyújtottam át neki a kis dobozkát. Érdeklődve forgatta meg, majd nyitotta fel a fedelét.  Két aranylánc volt benne, egy-egy félbetört szív alakú medállal, az övébe belegravíroztattam egy B betűt, míg az enyémben egy E szerepelt.

- Ez nagyon szép. És azt kell, mondjam, jobban egy rugóra jár az agyunk, mint azt valaha képzeltem is volna. – mosolygott, majd a zsebéből elővett egy másik bársony dobozkát.

 Most rajtam volt a sor, hogy felnyissam, s mikor megláttam, hogy teljesen egyforma ajándék ötlettel álltunk elő, elfogott a nevetés. De nem csak az én kedvem volt a magaslaton. Azért megoldottuk a helyzetet. Én az Edward által választott láncot viseltem, míg Ő az enyémet. Végül hosszan megcsókoltuk egymást.  Egymást ölelve pillantottunk le lányunkra, aki egy erőltetett mosollyal az arcán szomorkodott.

- Mi a baj kincsem? – guggoltam le mellé.

- Emmett bácsi hazudott. Nincs is Télapó! – mondta, s már majdnem kicsordultak az első könnycseppek.

- Sajnálom kicsim, de a te Télapód bizonyára nem fért be a kéményen. Mit szólnál, ha meglesnénk hátul az udvarban?- Még Edward sem tudta, hogy mi folyik itt. Felöltöztünk, s izgatott lányunk kezét fogva léptünk ki a hóesésbe.

- Siessetek már Anyu! – mondta, majd előre szaladt.

- BOLDOG KARÁCSONYT! – kiáltotta egyszerre mindenki. Az egész család a hatalmas korcsolyapályán állt, s mikulás sapit húztak a fejükre.

- Ez most komoly?- súgta Edward a fülembe, hogy Renesmee ne hallhassa.

- Igen, a mi kislányunk, jégtáncos szeretne lenni. – mutattam a lányunkra, aki Esme segítségével már a jégen csúszkált. – Csak attól félt, hogy mi nem fogjuk neki megengedni. – mosolyogtam.  

- Emmett.- jött rá a lényegre szerelmem, úgy néz ki a családnak, egyre jobban megy, hogy elrejtse előle a gondolatokat.

- Pontosan.  De azt hiszem jobb lesz, ah csatlakozunk mi is. – mondtam, majd a felénk integető Nessie felé mutattam. Nem sokkal később Jacob is megérkezett, s egy új téli játékszert hozott. Azóta a ház körül húzgálja Renesmee-t a szánkón. De sajnos Emmett egyre gyakoribb intelmére nekem le kellett lépnem a társaságból.

Éjszaka…


Em beavatta Rosalie-t is, így a mai este ők vigyáznak majd Nessie-re, hogy a teljes ház a miénk, lehessen.  Bár már nem ez lesz az első, még is ahhoz hasonló görcsöt éreztem a gyomromban.  Mi van, ha nem fogok neki tetszeni? Ha egyszerűen kinevet majd? Esküszöm, ha túl leszek, mindezen megölöm Emmettet. Már az életnagyságú dobozban várakoztam, egy lélegzetvétel nélkül, mozdulatlan, nehogy elrontsam szerelmem „meglepetését”.

- Bella? Itthon vagy?- szűrődött be szerelmem hangja. Lépteit egyre közelebb éreztem magamhoz, s szinte magam előtt láttam kíváncsiságot, tükröző szemeit, ahogy megpillantja az ajándékdobozt. Hallottam, ahogy felemeli a kezét, s hangosan olvasni kezdi a rajta lévő címkét.

- Boldog felhőközi karácsonyt neked öcskös! Emmett. – ejtette ki az utolsó szavakat, majd a masnihoz nyúlt. Épp itt volt az ideje, hogy lassacskán felálljak. Amilyen hangtalanul csak lehetséges volt, úgy álltam fel a kis dobozkában, majd felvettem egy általam szexinek tartott testhelyzetet. A falak egyszerre csak eltűntek, én pedig ott álldogáltam szerelmem előtt egy falatnyi ruhában, sejtelmes mosollyal az arcomon. Az igazat megmondva imádtam a meglepett arcát nézni. Ahogy szemei egyre inkább kikerekedett, ahogy végigjártatta szemeit rajtam.   

- Mi…Ez meg hogy?- egyre jobban tetszett nekem ez a játék.  

Üdvözlöm uram. Állok rendelkezésére. – fogalmam sincs, honnan jöttek a szavaim, de ösztönösen törtek fel belőlem. Mindenféle szégyenérzet nélkül simítottam végig nyakamtól egészen a hasam aljáig.

- Elképesztő vagy. - suttogott Edward a fülembe, miközben a karjaiba kapott, s a nyakamat halmozta el aprócska csókokkal.

- A tiéd vagyok!- feleltem, majd aztán azon kaptam magam, hogy már a szobánkban vagyunk, s eszeveszttűl faljuk egymás ajkait. Kezeinket felhasználva bebarangoltuk egymás testét, de mielőtt sikerült volna szerelmemnek megszabadítania ruhámtól, változattam helyzetünkön, s lovagló ülésben a csípőjére ültem. Ezzel is fokozva vágyainkat. Egyenként kezdtem el kigombolni a gombokat az ingjén, s minden egyes gomb után nyomtam egy csókot a fedetlen bőrfelületre. Edward mindent elkövetett, hogy nyugodtan végigtűrje a ténykedésem. Bár én nem terveztem, hogy megkönnyítem a helyzetét.  Miután sikeresen megszabadítottam nadrágjától is, a boxerén keresztül kezdtem simogatni a már így is tettre kész férfiasságát. Ajkaim, s nyelvem segítségével pedig végigszántottam a mellkasán. Éreztem, hogy már nem fogja sokáig bírni kínzó kényeztetésem, s már én is alig vártam, hogy magamban érezhessem. Mohón szakítottam el az utolsó ruhadarabját is, de mielőtt bármit folytathattam volna szerelmem maga alá kényszeríttet, s egy tapodtat sem engedett mozdulni. Nem mintha bárhova el szerettem volna menni.

- Most én.- suttogta. Majd ugyan azt az utat kezdte el bejárni, amit én is. Ő egy kicsit könnyebb helyzetben volt, hisz az én ruhámat mindössze egyetlen gombocska, s egy falat bugyi alkotta, s fogta össze. Ajkaival melleim, kényeztette, míg kezével a combomon simított végig, egyre beljebb haladva nőiességemhez. Pár perc édes szenvedés után azonban megérezhettem magamban. Felemelhetetlen érzés volt. Egyikünk se moccant, csak élveztük a pillanatot. Azt, hogy újra egymáséi lettünk.  Végezetül majdhogynem egyszerre mozdultunk meg szerelmemmel, s kezdtük el egymás hajszolását a mennyország felé.  Tempónk egyre gyorsult és ajkainkból is egyre mélyebb és hangosabb sóhajok, kiáltások szakadtak fel. Majd aztán éreztem, ahogy a végigsöpör a testemen a végső megsemmisülés. Ami átjárja a testemet egészen a lábam ujjától a fejem búbjáig. Zihálva dőltem kedvesem mellkasának, s vártam, hogy Ő is kövessen engem a mennyekbe. Miután őt is átjárta az extázis, mosolyogva dőltünk el ismét az ágyon, s egymáshoz bújva, hangtalanul, a másik szemébe nézve vallottunk igaz szerelmet egymásnak.

 Bella ruhája :)

Szeretném még megköszönni Boginak, akitől az ötletet kaptam, hogy ezt a novellát elhozhassam nektek. A legközelebbi szilveszterkor jön.
Millió csók!
Anita

Mikulás hozta ajándék 1/2

Sziasztok Drágáim!

Először is mindenkinek Boldog, szeretetben teljes karácsonyt szeretnék kívánni.

Remélem tetszeni fog a kis novellám első része. Igazság szerint a folytatás is megvan, de szándékosan választottam itt el.

Mikor kigyúlnak a fények, pajkos koboldok zenélnek. Huncut mosollyal egy rádkacsint és közben csillámport hint. Így adja át az üzenetet: Kellemes Ünnepeket!

A beiglit told egy kicsit félre, olvasd el a novellámat végre, közben gondolj csupán a szépre! Ragyogjon Rád is a szeretet fénye, melegítsen és emeljen fel az égbe!

Mindenkinek millió puszi, s ölelés!
Anita

- Izgatott vagy?- karolta át szerelmem a derekam, miközben és az utolsó simításokat végeztem az ajándékok csomagolásánál.

- Egy kicsit.- feleltem, miközben hátra fordulva egy puszit nyomtam az arcára. – Remélem mindenkinek tetszik majd, amit kap. – Próbáltunk személyre szabott ajándékot választani. Esme és Carlisle egy hatalmas fényképalbumot kapnak, ami a legkedvesebb emlékeiket őrzi. Igazán sok munkába telt, mire megtaláltuk az elkallódó képeket.  Rosalie és Alice egy kisebb vásárlókörútra mennek majd, s Jacob segítségének hála fogalmuk sincs róla. A fiúknak pedig engesztelésül, hogy egy teljes hétig nélkülözniük kell őket, a legújabb videó játékot vettük meg, ami 2000 különböző játékot tartalmaz. Azt hiszem el, lesznek vele egy darabig.

- Biztos vagyok benne, hogy örülnek majd neki. Bár nem én vagyok a jövőbelátó.- Pedig egy hasonló képességhez, mint ez, én is örültem volna. Hisz az este még annyi mindent tartogat.

- Anya? Apa?- Úgy néz ki Renesmee felébredt, s már is minket követel. Bár nincs okom panaszkodni. Egy csodálatos családom van, akiket elmondhatatlanul szeretek.

- Te csak menj, segíts neki felöltözni, addig én összedobok egy kis reggelit. – Talán egy kicsit elkényeztetjük őt, de azt hiszem ez nem nagy baj. Hisz nekünk sokkalta kevesebb időnk van babázni, mint akárki másnak.  Bár Nessie még csak nem rég múlt két éves, már egy négy-öt éves óvodásnak néz ki. Sőt értelmileg jócskán meghaladja az ő szintjüket. Imád olvasni, s stratégia játékokkal játszani. Ugyan akkor olyan, mint minden más kisgyerek. Jacob után Emmettel szeret még a legjobban lenni, hisz Ő maga is egy nagy gyerek. Még Edward és én váltottunk egy gyors csókot, aztán mindketten mentünk a dolgunkra. - Azt hiszem a legjobb lesz, ha palacsintát készítek.- Miután kigondoltam már szedtem is elő a hozzávalókat, felhasználva a vámpír sebességet, hogy a kicsikémnek ne kelljen sokáig várnia.

- Jó reggelt mami!- futott be Nessie a konyhába, miközben már az ötödiket sütöttem. - Nagyon finom az illata. Farkas éhes vagyok. – két tenyerét összecsapta, majd a kis hordozható lépcső segítségével felmászott a székébe.

- Jó étvágyat csillagom!- mondtam, miközben letettem elé a tányérját.

- Mami kérdezhetek valamit? – vált komollyá a hangja, miközben lenyelt még egy jókora falatot. – Szerinted a Mikulás hozzánk is el fog jönni, s elhozza, amit kértem tőle? Emmett bácsi mondta, hogy ő csak a jó gyerekekhez megy, s nem tudom, hogy én jó vagyok-e, vagy sem. – Aprócska homlokán megjelentek az első ráncok. Ilyenkor tökéletesen hasonlított az apjára.  

- Biztos vagyok benne kincsem, hisz te vagy a legeslegjobb gyerek a világon. – Valóban így gondoltam, de fogalmam sem volt róla, hogy Nessie levelet írt a télapónak. S vajon mit kért?

- Anyának igaza van, de nem súgnád meg nekem, hogy mit szeretnél?- próbálkozott be szerelmem.

- Nem szabad, Emmett bácsi is megmondta, hogy akkor nem teljesülne. Mert a felnőtteknek nem szabad semmi ilyesmiről tudniuk. – tette durcásan keresztbe apró kezeit.  Legszívesebben megnyúznám azt a léhűtőt.  S ahogy Edwardra néztem neki is az arcára volt írva az indulatosság.

- Mit szólnál, ha átmennénk egy kicsit a nagymamiéknál? – kérdeztem meg Renesmee-t, mire ő hevesen bólogatni kezdett. Imádott ott lenni, talán még jobban, is mint itthon. – Akkor menj, öltözz fel melegen, s már mehetünk is. – mint akit puskából lőttek ki szaladt, hogy előkeresse a teljes téli kollekciót.

- Most még is mit tegyünk? – kérdeztem Edwardot, mikor már kislányunk halló távolságon kívülre került. - Biztos elszomorodna, ha megmondanánk, hogy a Mikulás nem létezik. – nehéz menet lesz ez a mai.

- Gondolkodjunk logikusan. Kik lehetnek azok, akiknek Nessie esetleg csiripelhetett? 

- Bárki, aki sütivel kínálta.- nevettem fel. Hisz az én kis cukorborsóm egy kis csokiskeksz hatására könnyebben dalol, mint a Dalai Láma. – De most azt hiszem ennél nehezebb dolgunk lesz. Hisz előttünk nem szokott titkolózni.

- Azt hiszem nincs más választásunk. Én megyek, megkeresem Jacobot, te pedig beszélsz Emmettel.

- Miért nem te beszélsz a bátyáddal?- persze rögtön rám osztaná a nehezebb feladatot.

- Azért, mert te nagyobb hatást tudsz elérni nála. Ha kell, fenyegesd meg. – mondta majd kiszáguldott a hátsó ajtón. Az idő vészesen fogyott, ezért nekem is igyekeznem kellet.

- Mehetünk? – kérdeztem lányom, miközben már én is a kabátom cipzárját húztam fel. Mielőtt kiléptünk volna, azonban a hidegre, segítettem Nessienek is az öltözködés befejezésében. Sapka, sál, kesztyű és meleg csizma. Azt hiszem minden, megvan.

- Szia hercegnő!- vette át a karomból Emmett a kicsit.

- Neked is, szia Em, kösz, hogy így észreveszel.- mondtam neki, s remélni tudtam, hogy hamarosan Rosalie, vagy Esme elveszik tőle Renesmee-t, hogy nyugodtan kitekerhessem a nyakát.

- Ne haragudj Bella. Olyan morcosnak látszol. Csak nem történt valami ma reggel? Vagy talán a kis Eddy fiú nem tudott kellőképp kielégíteni. Csak szólnotok kell, s én ellátlak pár hasznos tanáccsal. – mire reagálhattam volna, valaki mástól kapott egy hatalmas fülest.

- Megtennéd, hogy nem a gyerek előtt beszélsz ilyen badarságokat? – Áh Rosalie, pont kapórajött.

- Szerintem keresztapú vicces.- kuncogott Nessie, majd keresztanyja hívó karjai láttán átugrott hozzá.

- Gyere kicsim, segítek leöltözni, majd utána, ha szeretnél, játszhatnánk valamit. – Mondta Rosalie, majd mielőtt ki mentek volna még hátra pillantva kacsintott nekem egyet. Én pedig eztán azon nyomban elkaptam kedvenc bátyám grabancát, s ki felé kezdtem húzni őt a hóban.

- És most beszélj Emmett, vagy esküszöm, nem állok jót magamért. – fenyegettem meg.

- Jaj kicsi Bella, semmi szükség a fenyegetőzésre. Hisz én csak mindenkit boldognak akarok látni. Még az én drága öcsikémet is. És mivel ma szenteste van, ezért nekem is meg kell őt lepnem valamivel. - Komolyan mondom, valaki az évek során, csak butulni képes, másra nem.

- Elmondanád még is mire akarsz kilyukadni? – kezdett komolyan idegesíteni.

- Alkut ajánlok. Én segítek, hogy a kicsi Nessie, a legboldogabb gyerek legyen a mai nap. De cserébe neked is segítened kell, hogy Edward legeslegjobb ajándékát kaphassa ma meg.- húzta perverz vigyorra a száját.

- És még is mi lenne az?- kérdeztem, s már előre rettegtem a választól. De még álmaimban sem mertem volna erre gondolni. 

31.fejezet

Sziasztok!
Megérkezett a 31. fejezet is. Hogy ma felteszem, azt Kate Dewiroh-nak köszönhetitek, s persze annak a másik 14 embernek, akik vették a fáradtságot, hogy írjanak pár sort.  Azért emeltem ki Kate nevét, mert igazán meghatott a komijával, amit nagyon szépen köszönök neki. És ha már itt tartunk, akkor meg kell említenem Melindát és Szandit, akik szintén minden egyes fejezetnél hagynak megjegyzést, aminek elmondhatatlanul örülök.  Szeretném még megköszönni a 69 embernek, s a névteleneknek is, hogy olvasnak, s hogy látogatják a blogomat. A szívem majd kiugrott, mikor megláttam, hogy több mint 10300-an jártak az oldalon, nem tudok mást mondani, csak annyit, hogy köszönöm, s remélem, hogy továbbra is velem maradtok egy csodás utazás végéig.

Az ötletek sajnos még mindig nem érkeztek. Még holnap délig, ha valakinek még is támadna valamilyen ötlete, azt nagyon szívesen fogadnám.

Nagyon szeretlek titeket!
Millió csók!
Anita

- Emlékszel? Meg egyeztünk.- vigyorogtam most én rá.  Nem értem miért van annyira az ellen, hogy meglátogassam őt az otthonában. Hisz a barátnője vagyok, vagy mi.  Még a testvéreivel sem sikerült közelebbi kapcsolatba kerülnöm, mivel Edward mindent megtesz, hogy még véletlenül se tudjunk szóba elegyedni egymással. Ez felettébb különös számomra. Eddig nem törődtem vele igazán, de most már igazán szemet szórt.

- Bella, talán egy másik alkalommal. Most amúgy is zaklatott vagy, nem hinném, hogy ez a legmegfelelőbb pillanat. Az én családomra, hogy is mondjam… Fel kell készülni.- Olyannyira aranyos volt, talán még dobbantott is egyet a lábával, hogy igazat adjak neki. Kedvesen rámosolyogtam, karjaim a nyaka köré fontam, majd halkan bele búgtam a fülébe.

- Mitől félsz Edward? Attól, hogy meg tudom a titkotokat, hogy vámpírok vagytok? Sajnos ki kell, ábrándítsalak. Én egy cseppet sem félek tőletek, s azt is tudom, hogy te mindig ott leszel, hogy megvédj engem. – simogattam meg gondterhelt arcát. – Most pedig legyél olyan kedves, hogy elindítod szegény autót, mielőtt megkövül. – Hitetlenkedve ugyan, de hajlandó volt indítani. Igaz, már jártam a házukban, de az nem épp az a körülmény volt, amikor illedelmesen be is mutatkozhattam volna a családjának.  Hihetetlenül izgatott voltam, a szívem majd kiugrott a helyéről. Mi lesz, ha nem is fogok tetszeni nekik? Ha jobb szeretnék, ha Edward inkább egy hozzá illő vámpírlányt választana? Hisz Rosalie és Alice annyira gyönyörűek.  Edward szótlanul vezetett mellettem, csupán a kilométerek előre haladtával mutatott egy kis homlokráncolást, ami egyre inkább mélyült csodás arcán. Az őrületbe akar kergetni ezzel a viselkedéssel.

- ÁLLJ MEG AZONNAL!!!- Kiáltottam fel hírtelen, mire szerelmem azonnal a fékbe taposott, s én enyhén ugyan, de sikeresen lefejeltem a műszerfalat.

- Bella a szívbajt hoztad rám, elmondanád még is mi bajod, van?- demonstrálásként kezét örökké nyugvó szíve felé helyezte, s mély levegőt vett, hogy lenyugtassa magát.

- Azért nem akarod, hogy találkozzam velük, mert Ők nem szeretnének engem. Tudod, hogy csalódást fogok okozni, s ezért próbálsz minden áron távol tartani tőlük. – Mire végeztem indulatos kijelentésemmel, Edward még egy darabig értetlenül meredt rám, majd kitört belőle a nevetés. Sosem hallottam még így nevetni, sőt inkább kacagott, az egész erdő beleremegett. Egyszerre volt örömteli kacaját hallgatni és idegesítő is, hisz tudtam, hogy rajtam nevet. A kérdés, hogy azon nevet-e, mert rájöttem az igazságra, vagy csupán azért, hogy annyi sületlenséget tudok összehordani, mint senki más.

- megtennéd, hogy egy kicsit megkomolyodsz? Én itt halálra izgulom magam a családod miatt, te pedig kiröhögsz engem.

- Édesem! A családom már most imád téged. – értetlen arcomat látva, még hozzátette. – Boldoggá teszel engem, s ez által ők is azok. Még Rosa is alig várja, hogy újból találkozhassatok. Az egyedüli, aki szerette volna elkerülni, az én voltam. Nem akartam, hogy még több vámpírral kerülj közelebbi kapcsolatba, hisz már én egyedül is halálos ítélet vagyok számodra. – Hát persze, az újbóli találkozás…

- Ez annyira hihetetlen. Egyszerre varázslatos, félelmetes, rejtelmes, s igazán kívánatos.

- Azt hiszem jobb lesz, ha újra elindulunk, mielőtt Alice beleőrül a várakozásba. Már ide hallom a gondolatait, mi szerint, ha nem érünk öt percen belül oda, akkor Ő fog eljönni értünk.  Persze még meggondolhatod magadó. – Villantotta rám csodás féloldalas mosolyát, amitől térdeim kocsonyává válnak. De most hálát adtam az égnek, mivel pont ültem.

- Arról szó sem lehet, ha már eddig eljöttem, nem hátrálok meg. Ha szembenéztem az apámmal, akkor mi nekem fél tucat vámpír. – emelgettem a szemöldököm, s ha férfiből lettem volna, talán még a mellkasom is megveregetem büszkeségem kimutatása ként. De mivel nem vagyok az, ezért csak egy képzeletbeli pacsit adtam magamnak.  

- Őrült egy nőszemély vagy. – Ingatta a fejét.

- Ha jó értelemben vagyok az, aki szerintem rendben van. Kell valaki, aki mosolyt csal az arcodra, hisz olyan gyönyörű. – Hírtelen kijelentésem hatására persze azonnal elvörösödtem, s szívem szerint visszakoztam volna, de már kezdett előttem körvonalozódni az ismert ismeretlen ház.

- Hát akkor megérkeztünk. – Észre se vettem, hogy Edward mikor szállt ki, s ért az én oldalamra. De már határozottan nyújtotta felém a bal karját, hogy kisegíthessen a járműből. Mi tagadás, egy igazi úriember.

- Köszönöm. – csúsztattam kezeim az övébe, majd így kézen fogva indultunk el a veranda felé.

- Jaj, úgy örülök, hogy itt vagytok.- Szaladt ki Alice a házból, s szinte azonnal a nyakamba vetette magát, régi ismerősként öleltem én is vissza őt.

- Szia Alice.- mosolyogtam rá, mikor elengedett.

- Tudja a nevem, tudja a nevem. – ugrándozta körbe Edwardot, ez a lány egy igazi energia bomba, ami úgy látszik, sosem merül le.  – De ne ácsorogjunk idekint, míg a végén megfázol- Azzal a lendülettel, elkapta a karom, majd elkezdett minket befelé húzni.

Nem sok időm volt kivülről megszemlélni a házat, de amit láttam belőle a csodálatos volt.  A maga három emeletes nagyságával, s hatalmas üvegfalaival inkább hatott egy mesebeli kastélynak, mint sem egy családi háznak.  Szerelmem kezét szorongatva léptem be a házba.  Egy kisebb előtér után, ahol a kabátokat hagytuk, rögtön a nappaliba léptünk, ahol a kis család apraja nagyja felsorakozott.  Az első, akik felucsódtak és felénk kezdtek közeledni, ha jól tudom, Edward szülei voltak.

- Szervusz kedvesem, én Esme Cullen vagyok. – nyújtotta felém a kezét, amit örömmel fogadtam el.

- Én pedig Carlisle Cullen vagyok. Örülünk annak, hogy itt vagy.

- Jó napot Mr és Mrs Culen! Az én nevem Isabella Swan, s nagyon örülök, hogy megismerhetem magukat. – Remélem sikerült a legilledelmesebb formámat hoznom.

- Tegezz minket nyugodtan, hisz nem vagyunk annyira öregek. – tette még hozzá Carlisle. Az egész lényéből sütött a nyugalom, s a kedvesség.

- Rendben.

- Én viszont elvárom, hogy magázz.- jött a drumogó hang a hátam mögül. Azonnal tudtam, hogy Emmett lesz az.

- Igen is nagypapi. – fordultam hátra, mire Em felkapott, s megpörgetett a levegőben.  Kicsit váratlanul ért, de úgy néz ki, hogy ez a család ilyen indulatos.  

- Már nagyon vártam, hogy legyen egy újabb alanyom, akivel poénkodni is lehet.  Elég unalmas Edward folytonos fancsali képét bámulni, a csajok pedig egyszerűen lerendezik egy taslival. De én érzem, hogy te leszel az én emberem.

- Hát drága mackó, ki kell, ábrándítsalak. Mert én sosem szállok vitába gyengébb elméjű egyedekkel. Hisz azzal csak lesüllyednék az ő szintjükre, majd veszítenék a rutinjukkal szemben. Én pedig utálok veszíteni. – mondtam.

- Látom, felvágták a nyelved rendesen. – felelte, majd egy újabb bordaropogtató ölelésben részesített.

- Össze fogod törni. – szakította félbe valaki Emmettet, mire ő elengedett, s helyet adott a többieknek is. Azért éreztem, hogy a mi körünk még nem egy lefutott kör.  Rosalie volt a következő, a ki mellém lépett, majd átölelt. Ő kicsit visszafogottabban tette, mint Alice, vagy akár Emmett, de a hallottak alapján, ez tőle hatalmas dolognak számított. Szörnyen örültem annak, hogy már az első pillanattól kezdve elfogadtak. Jasper ugyan csak távolról biccentett egyet nekem, amit teljes mértékig megértettem.

Mindenki igazán kedves volt, s a feszültség, ami bennem volt elszállt mintha ott sem lett volna.  Fesztelenül beszélgettünk, s igazán jókat nevettünk.  Egy idő után azonban már csak kettesben maradtunk Edwarddal.  Carlisle-nak vissza kellett mennie, dolgozni, Esme pedig a konyhába ment, hogy készítsen nekem valamit, hiába is tiltakoztam. A srácok figyelmét teljesen lekötötte a most kezdődő focimeccs, míg a lányok egy újabb ruha kollekciót állítottak össze.

- Szeretnél körülnézni?- kérdezte szerelmem, mire én boldogan bólogattam. Igazság szerint annyira, szeretetre méltóak voltak a többiek, hogy minden másról megfeledkeztem.

- Igazán szép házatok van. De ugye koporsótok nincs? – Még én is abszurdnak tartottam a feltevésem, de olyan jó érzés volt mosolyt csalni Edd arcára. Ha kell folyton sületlenségeket, fogok összehordani, csak hogy vidámnak lássam.

- Semmi ilyesmivel nem fogsz találkozni. Alice szerint amúgy sem menne az összhatáshoz. És az nagyon fontos. – nevetett húga mániáján, de az én figyelmemet már teljesen más kötötte le. A lépcső mögötti kis emelkedőn tisztán látszott a fekete zongora. Éreztem, hogy nehezék ereszkedik a szememre, majd a sötétség ismét magával von. 

Legyen karácsonyi ajándék, vagy sem?

Amint a cím is mutatja, ez a fő kérdés, ami most foglalkoztat. Azt hittem, hogy ez egy nagyon jó ötlet, de most már kezdek kételkedni benne. Egyetlen, azaz egyetlen egy ötletet sem kaptam. Persze, ha nem akartok tőlem semmit olvasni, csak a Walk to remembert én azt is megértem, csak úgy éreztem jó lenne egy kis változatosság. Azért én még bizakodok, s megvárom ezt a hetet..hátha :)
Ha még sem kapok semmit, akkor az 5 meglepetést leszűkítem egy-két novellára.
Szóval, ha szeretnél olvasni tőlem, egy általad kitalált történetet, akkor kérlek írj nekem.
Címem: ancsa012@citromail.hu

Puszim!
Anita

30. fejezet

Sziasztok!
Happy Santa Claus for everyone! Remélem mindenki sok sok csokit, s cukorkát kapott a mai nap. S hát ha ez a kis fejezet is hozzátesz valamicskét a boldogságotokhoz. Két dolgot azonban szeretnék még megbeszélni veletek. Az első, az örök problémám a  kommentek. Mivel újdonsült rendszeres olvasóim is vannak, akiknek nagyon örülök, így én is emelem a határt. Ez már meg fog maradni egészen új évig, sőt lehet, hogy utána is. Szóval mostantól 15 db megjegyzés alatt nincs új fejezet. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem mehettek tovább :)
A másik pedig sokkal kellemesebb. Hamarosan itt a karácsony,s  én is szeretnélek meglepni titeket. Bár megsúgom, hogy ajándékozásban elég béna vagyok, ezért arra gondoltam, találjátok ki ti mit szeretnétek. Bármi jöhet, vers, novella...egy színdarab megírása..(hmm az biztos érdekes lenne)..a lényeg, hogy minél hamarabb küldjétek el nekem az ötleteiteket, hogy én megvalósíthassam azokat. A karácsony minden egyes napjára lesz egy ilyen meglepi, plusz egy-egy szilveszterre és elsejére.

Téma bármi lehet, azt a ti fantáziátokra bízom.
e-mail: ancsa012@citromail.hu

Nagyon várom az ötleteket!
Millió puszi!
Anita

- Biztos, hogy jó ötlet ez? Nem kéne még egy picit várnunk? Mondjuk, visszajöhetnénk holnap is. – nézett rám szerelmem kétségbeesett szerelmem. Két hét elteltével sikerült meggyőznöm, hogy hallgassa meg az édesapját.

- Sajnálom, de nem lehet. Emlékszel? Meg egyeztünk. – Mosolyogta rá biztatólag, majd megfogva a kezét elindultunk ismét a park felé.

- De meg kell ígérned, hogy nem mész el. S ha egy halvány jelét is látod, vagy hallod, hogy valami nem stimmel, akkor azonnal kimenekítesz. – Egész testében remegett, s nem voltam benne biztos, hogy mindezt az izgatottság, vagy a félelem teszi.

- Megígérem neked, de most menj.- Löktem rajta egy kicsit, persze csak gyengéden, hogy segítsek az első lépéseket megtenni. Majd miután Bella elindult ahhoz a padhoz, ahol az apja ült, én is kerestem magamnak egy helyet, ahol láthatatlanul meghúzódhatok.

Bella: Minden lépésemmel egyre közelebb kerültem hozzá. A meghátrálás lehetősége még mindig igazán kecsegtetőnek tűnt. De mikor hátra pillantottam Edward biztató szemei a tovább haladásra sarkaltak. Csupán néhány méter választott még el tőle, nem több. Néztem, ahogy kezeibe temeti arcát, s néha fel-felsóhajtva néz körbe a parkon. Látszólag még nem vett észre engem. A játszadozó gyerekeket figyelte, akik szüleikkel játszadoztak, s vidáman kacarásztak. A helyzet számomra nem volt ismerős. Én sosem játszottam így a szüleimmel. Az én apám inkább járt kocsmákba, mint hogy engem kelljen levinnie a játszótérre. Az igazság ez volt, semmi más.

- Szervusz!- köszöntem neki, mikor mellé értem.  Mire Ő azonnal rám kapta a tekintetét, szemei könnyesek voltak, s fájdalmat véltem bennük felfedezni. Ahogy meglátott engem, azonnal felpattant, s kabátjának ujjával kezdte nedves szemeit törölgetni.

- Hát eljöttél…- mondta meghatottan, s karjait kitárva próbált engem megölelni, mire én feltartott kézzel hátráltam pár lépést.

- Igen el, de ez nem azt jelenti, hogy már is puszi pajtások leszünk. Csupán azért jöttem, hogy meghallgassalak. – Feleltem, talán kicsit túl kegyetlenül is. Charlie visszahuppant eddigi helyére, s megpaskolva a maradék helyet maga mellett, intett, hogy foglaljak helyet én is.

- Állva beszélgetni nem épp a legkellemesebb. – Tette még hozzá tétovázásomat látván. Így, nem volt mit tennem, mint leülni mellé, s figyelmesen hallgatni. Bár a szó egyikünk szájából sem akart kifolyni. Csak ültünk, s meredten bámultunk egymásra. Nem volt ez olyan csend, amitől az ember kényelmetlenül érzi magát, s nem is ahhoz tudnám hasonlítani, mikor valaki a boldogságtól némul el. Nem. Ez volt maga a vihar előtti csend. Azonban mikor már a számat is kirágtam idegességemben, végre megszólalt.

- Tudom, hogy most egy nagyon jó magyarázattal kéne neked szolgálnom. Elmondani, hogy mit miért tettem. S azt hiszem, ez csak úgy lehetséges, ha mindent elmondok, az elejétől kezdve egészen mostanáig.- még vett egy utolsó mély lélegzetet, majd mesélni kezdett.

- Mikor Renee és én megismerkedtünk, szinte azonnal egymásba habarodtunk. Vagyis akkor a legigazabb szerelemnek hittük, ami valaha létezhet. Én tizenkilenc voltam, ő pedig tizennyolc. Fiatalok voltunk, szerelmesek, s szörnyen felelőtlenek. Miután anyukád leérettségizett, én megszöktettem otthonról, s elvettem feleségül.

- De miért volt szükség a szökésre?- szóltam bele rögvest az elején. Még soha senki nem mesélte el nekem így ezt a történetet.  Vagy ha el is mondták, én már nem emlékszem rá.
- Mert a nagyszüleid nem örültek ennek a kapcsolatnak. Anyukád és én két teljesen különböző világban nőttünk fel. Ő, mint a polgármester lánya, nem szabadott volna összeállnia, egy egyszerű gyári munkás fiával.  Közös életünk, azonban nem is lehetett volna boldogabb. Már négy hónapos házasok voltunk, mikor kiderült, hogy te érkezel. A pénzre még nem igazán kellett gondolnunk, hisz mindkettőnknek volt egy kis megtakarítása, s az én fizetésemmel szépecskén éldegéltünk. Bella, el sem hiszed milyen boldogok is voltunk. Nem volt semmink, s még is meg volt mindenünk. S mikor te megérkeztél, akkor ez a boldogság csak fokozódott. - Meghatódva pillantott rám, mint ha én lennék a világ nyolcadik csodája.  Zavaromban én a földet kezdtem el fixírozni, s reméltem hamar sikerül folytatásra sarkalnom őt. Ahogy ott hallgattunk csendben, több emlékkép is felmerült előttem. Igaz, még nagyon pici voltam, s nem is értem hogyan lehetséges, de néhány dologra tisztán emlékszem. Az elmém mélyen megőrizte azokat a képeket, ahol anyu, apu és én a konyhában főzőcskéztünk, s nevetgéltünk. Majd azt, amikor a kanapén együtt aludtunk el, mert mesét néztünk. Ezek nagyon is élnek még bennem, pont úgy, mint a züllött estéi.

- Tudod, lehet, hogy nem hiszel nekem, de én emlékszem azokra a boldog napokra. Csak egyszerűen arra nem tudok, hogy mi változott meg. Mitől vált minden magává a pokollá?- A könnyek már mardosták szemeimet, még is tartottam magam, s erőt véve magamon hallgattam a mese komorabb részét.

- Az egész ott kezdődött, hogy Renee apja megkeresett minket. Miután tudomást szerzett rólad, szerette volna, ha te és anyád elhagynátok engem, s visszamennétek a nagy családi házba. Minden féle ígérettel próbált tőlem elcsalni titeket, de nem sikerült neki. Ezért nehezebb fegyverekhez nyúlt. A nagyapád nagyon nagy befolyással bírt, s én, mint egyszerű munkás könnyen pótolható voltam. Elvesztettem az állásom, s máshol sem alkalmaztak.

- És ez feljogosított arra, hogy egy alkoholista állat légy, aki bántalmazza a családját?- kérdeztem, immár folyó könnyekkel. Sajnos a történet előre haladtával bennem is egyre több kép merült fel, s ezek már cseppet sem a vidám együttélésből valóak voltak.

- Természetesen nem, s most már belátom, hogy mekkorát hibáztam. – törölte le arcomról a könnyeket, de különösebben nem tiltakozott vádjaimtól.

- Persze, utólag mindent könnyű belátni. – szipogtam, majd mély lélegzetet véve hallgattam tovább, mindenféle dünnyögés nélkül.

- Igazad van, utólag könnyebb, s tíz év elteltével is könnyebb. Mielőtt bármit is mondanál, elmondanám, hova szeretnék kilyukadni. Túl fiatal voltam, a teher pedig egyre csak nőtt. A számlák, s az albérlet törlesztése mind-mind ott volt a nyakunkba, s a családi pótlékokon kívül semmilyen keresetünk nem volt. S ezek a segélyek, épp hogy fedezték a lakbért, s a kisebb kiadásokat. – merengett. – a történet további menetéről, azt hiszem nincs mit mesélni. A dolgok egyre inkább eldurvultak, s a végén már maga a pokol volt, ahogy miattam kellett élnetek. Mikor megtörtént a baleset édesanyáddal…- habozni látszott, mindkettőnk számára fájdalmas emlékeket hoztunk fel a felszínre. – Én megijedtem, s megfeledkeztem rólad. Mikor vissza akartam fordulni, hogy kimentselek, meghallottam a szirénákat, s úgy döntöttem, hogy az ő gondjaikra bízlak. Biztos voltam benne, hogy jó helyre kerülsz majd. Hisz olyan tündéri, s szép kislány voltál.

- Bármilyen családot boldoggá tehettél, s ha jól látom ez a feltételezésem meg is valósult. – kissé hisztérikusan felnevettem az előbb hallottakon. Igen, Sarah és John örökbe fogadtak engem. De sosem gondolkoztál el azon, hogy kerültem ilyen messze San Farncisco-tól? Az árvaházban töltött évek, minden kegyetlenségével, s félelmével, nem épp elhanyagolható jelenség. – mondtam, miközben ráemeltem pillantásom. Bár nem sok mindent sikerült kivennem ábrázatából, mivel könnyeim fátyolt emeltek szemeimre.

- Árvaház? Engem semmi ilyesmiről nem értesítettek. – kitörölve a sós cseppeket szememből, haragot véltem felfedezni bennük. – Mikro felőled kérdeztem, mindig azt mondták, hogy minden rendben van veled, s hogy boldog vagy az új családoddal.

- Ez igaz, szeretem az új családomat. Még a testvéremet is, akivel nem épp felhőtlen a viszonyunk, de csak tíz éve élek velük, nem több. Három évig voltam gyermekgondozóba, ami rosszabb volt, mint egy börtön. Még mai napig vannak rémálmaim, arról, ahogy a sötétkamrában ácsorogtam. Tudod te mi az? Fogalmad sincs neked semmiről. Sajnálom, de nekem mennem kell. Azt hiszem eleget hallottam, s te is. Megkaptad azt, amit akartál, szóval szeretném, ha ismét eltűnnél az életemből. - kétségbeesetten pillantottam körbe Edwardot keresve.  A mai napra ez bőségesen elég volt az igazságból, s talán lehet, hogy még sok is. Pedig még jócskán lenne min átrágni magunkat, nekem először magamban kell helyre pakolnom ismét a dolgokat. Fájó, sértő szavakkal pedig nincs értelem dobálózni, így mindkettőnk számára az lesz a legjobb, ha én eltűnök.

Edward ruganyos léptei, ahogy megláttam közeledni, enyhe könnyebbülést hoztak. Már nem éreztem magam egyedül, s a biztonságérzetem is növekedett. Egy szó nélkül indultam el én is felé, hogy minél hamarabb elhagyhassam ezt a helyet. De az apám elkapva a karomat, rántott egy kicsit rajtam. Dühösen néztem rá, mire ő azonnal elkapta rólam a kezét.

- Kérlek, mond, hogy látlak még. Bells, hiányzol.- Férfi létére közel állt a síráshoz, s engem is teljesen belehajszolt. – A kislányom vagy, az én kicsi lányom. – suttogta, s tenyerét az arcomra simította. Érdes keze idegennek tűnt számomra. Most nem olyan durván, mint az előbb, de eltoltam simogató kezét, s egy gyors sajnálom után már rohanni is kezdtem. Azonnal szerelmem karjaiba futottam, s mélyeket szippantva édes illatából próbáltam légzésemet csillapítani. Túl sok volt az érzelmi hatás ez alatt a rövid idő alatt. Az életem kerekestül felfordult, s az érzések árja, ami magával sodort egy szűnni nem akaró érzést hordoztak magukban. A fájdalom, szeretet, gyűlölet, s megbocsátás egyvelegét. 

Hűséges olvasóknak

"Ezzel a kis képpel szeretném felhívni mindazok figyelmét, akik vagy hasonló helyzetben vannak, mint én magam (azaz, nem díjazzák a munkájukat kritikával) vagy csak elegük van abból, hogy nem tudnak elolvasni egy-egy fejezetet, mivel nincs meg az elegendő komment határ.
Arra kérek mindenkit, akinek van saját blogja, hogy tegye ki ezt a képet az oldalára, és tüntessünk az ellen, hogy az általunk szerkesztett és rengeteg munkával fenntartott blogjainkat ne kelljen felfüggeszteni, szüneteltetni vagy éppen bezárni! Bírjuk rá a névtelen és nevüket felvállaló olvasóinkat arra, hogy egyetlen percet rászánjanak még az idejükből arra, hogy kritikájukkal javítsák a blog fejlődését."


/Szozsa914 (Zsani)/

Teljes mértékben egyet kell értenem ezzel a felhívással. Már én is számtalanszor kifejtettem a véleményem ezzel kapcsolatban, de szinte mindig süket fülekre találtam. Rengeteg munkánk van benne egy-egy fejezet megírásában, s mindezt miattatok csináljuk S én nem hiszem, hogy lehetetlent kérünk. Többször kihangsúlyoztuk, hogy a legnagyobb ihlet adók TI vagytok számunkra. Mert minden amit csinálunk- amit leírunk, legyen az egy vers, novella, fanfic, vagy egy saját történet- azért tesszük, hogy elnyerjük vele a TI tetszéseteket. Azonban, ha nem kapunk véleményt, akkor örökösen kétségben élünk majd, s ezek a kétségek vezetnek gyakran a szünethez, bezáráshoz, az írástól való eltávolodáshoz. Saját tapasztalatból mondom ezt. Én minden fejezetet végig görcsölök, s el sem hiszitek mekkora megkönnyebbülést jelent elolvasni az első kommentet, hogy talán még sem alkottam egy szörnyűséget. De nem csak az első számít, minden egyes hozzászólás fontos, s ezért könyörgünk érte. Nem azt kérem én se, hogy ajnározzatok. Azt szeretném, ha leírnátok a hibáimat, hogy javítani tudjak rajtuk, hogy elmondjátok belőletek milyen érzést vált ki az éppen aktuális fejezet.

 Nagyon szépen köszönöm a rendszeres kommentelőknek, hogy mindig számíthatunk rájuk, s hogy véleményükkel ők maguk azok, akik előrébb viszik a történetet. 

Mert TI vagytok, akik a csodát megalkotják, csak éppen más fogja a tollat. :)

Köszönöm a figyelmet!

Sok puszi!
Anita

29. fejezet

Sziasztok drágaságaim!

Itt van a 29. fejezet...elérkeztünk ide is..:) Most már fel fognak gyorsulni az események. Remélem annyira tettszik majd nektek, mint nekem. S lenne még egy kérésem hozzátok: A kommentekbe írjatok nekem vetélkedős ötleteket, játékokat, mert én szervezem az elsős avatót..:) Így most szükségem van minden ötletre.

Millió puszi:

Anita

Bella:

Tudtam, hogy teljesen igaza van, s hogy nem zárkózhatom el az apám elől örökre. Még is, ha csak rá gondolok, egyszerre kerít hatalmába mélységes fájdalom, s végeérhetetlen düh. 

- Jobban vagy már?- kérdezte Edward, még mindig engem ölelve. Nem éreztem, egyáltalán feszélyezetnek a helyzetünket, sőt nagyon is ínyemre volt. 

- Igen. Köszönöm, hogy itt vagy velem. Jó érzés, hogy nem vagyok egyedül, hogy van valaki, akire számíthatok. Olyan sokszor voltam már egyedül.- Töprengtem el. Igazából mindig is egyedül voltam, persze mindig voltak mellettem, akik szerettek, de sosem éreztem úgy, hogy én oda illenék. De ez Edwarddal még egyszer sem jutott eszembe. Úgy érzem magam a közelébe, mint egy csecsemő az édesanyja karjaiban. Biztonságban, s szeretetben. Lassan emeltem fel fejem, a válláról, ahol eddig nyugodott, s kicsit oldalra fordulva, a jobb kezemet az arcára simítottam. Nem tettem semmi mást, csak mélyen a szemibe néztem. Ő persze állta tekintetem, s aranyló szemivel elkápráztatott engem. Vajon mivel érdemeltem ki, hogy szeret? S ő hogy érte el, hogy elrabolja a szívem? A kérdéseimre nem volt válasz, még is ott bujkált mindkettőnkben. Ami szerelmünk ősi, mindent elsöprő igazi lángolás. Nem szükségesek a szavak, vagy az érintések, mi a nélkül is tudjuk. Elegendő, ha csak pillanatokig egymás szemébe nézhetünk. Hangtalanul vallottunk egymásnak igaz szerelmet, s csak reménykedni tudtam, hogy a szívemet kitöltő érzés örökre velem marad. Mert ha csak egy kis időre is meg kellene válnom tőle, abba belehalnék.

- Edward, én.- kezdtem bele, hogy szavakkal is kifejezzem érzéseimet, de Edward ujja meggátolt a beszédben.

- Én is szeretlek.- mosolygott rám, majd ujja helyét édes ajka vette át. Lassacskán kezdtük becézgetni egymás ajkait. Edward, mint a legédesebb nektár csábított, s egyre többet és többet akartam. Hamarosan már nem elégedtem meg az aprócska csókocskákkal. Nyelvemmel végignyaltam kedvesem alsó, majd felső ajkát is, mire belőle egy jóleső morgás szakadt fel. Egy cseppet sem ijedtem meg, sőt inkább növelte egómat, hogy nem csak ő képes belőlem hasonló reakciókat kiváltani. Ugyan is, az én szívem már úgy dübörgött a mellkasomban, hogy félő volt, kiszakad onnan.

Érzéki csókunknak sajnos azonban véget kellett vetnünk, mivel nekem szükségem volt az oxigénre. De ahogy elváltunk, nem csak én kapkodtam a levegőt, hanem kedvesem számára is nehézkessé vált a légzés. Homlokunkat a másikénak döntve néztünk továbbra is mélyen egymás szemeibe, s az arcunkon megjelentek a boldogság jelei. Legalább is úgy vigyorogtunk egymásra, mert a legboldogabb személynek éreztük magunkat ezen a földön. Ki gondolná ebben a helyzetben, hogy a boldogságnak hatalmas ára van? Hát nekem eszembe sem jutott az biztos. Egyszerűen csak szárnyalni akartam, s soha, de soha nem akartam a felhőkön kívül kerülni. Hírtelen felindultságomban szorosan átöleltem Edwardot, s eldöntöttem az ágyamon, majd ismét csókolni kezdtük egymást. Szerelmem belekuncogott a csókunkba lelkesedésem láttán, de persze ő is ugyan olyan intenzitással viszonozta csókom. Ölelő karjai végig a hátamon játszottak, belőlem jóleső sóhajokat kicsalva. Már én sem elégedtem meg azzal, hogy Edward kócos tincseivel játszadozhattam, meg akartam érinteni minden egyes porcikáját, s csókjaimmal halmozni el. Óvatosan kihúztam a feje alól az egyik kezem, majd mellkasára simítottam. Még így a pólón keresztül is éreztem tökéletesen kidolgozott izmos mellkasát, s vágytam arra, hogy ne csak ruháján keresztül érezzem azt. Ezért egyre lejjebb csúsztattam a kezem, hogy előbbi gondolatomat meg is valósíthassam. Azonban, mielőtt kezem bőrére simíthattam volna, Edwad elkapta azt, majd hirtelen felülve maga mellé szorította.

- Mi a baj?- kérdeztem, s nagyon reméltem, hogy nem gondolta meg magát velünk kapcsolatban.

- Ezt nem szabad, már így veszélyes ez az egész, kérlek, ne fokozzuk tovább.- Egy kicsit megnyugodtam, hogy nem az a gond, amit először hittem, hogy meggondolta magát, s már nem is akar engem. De másrészt pedig aggodalommal töltött el a tudat, hogy mire értette, hogy ez már túl veszélyes.

- Nem igazán értelek. Nem értem mi veszélyes van abban, ha megérintelek?- adtam hangot értetlenségemnek.

- Bella! Én szépséges Bellám, úgy látom, megfeledkezel egy igencsak fontos tényről. - valóban nem jutott semmi jelentős az eszembe. Teljesen lefoglalta tudatomat az, ahogy csilingelő hangján szépséges Bellámnak szólított. Elmém még vagy százszor elismételte bennem ezeket, az aprócska szavakat. S mosolyom, még inkább kiteljesedett. Nem bírtam magammal, a hormonjaim ismét arra késztetek, hogy csókoljam egyetlen szerelmem, s ne törődjek semmi mással. Tőlem aztán bombázhatnának is.

- Te aztán tényleg nem vagy semmi. - nevetett rám Edward, mikor elszakadtunk egymástól. 

- Szóval, te már nem is szeretnéd, hogy megcsókoljalak? - kérdeztem kissé szomorkásan.

- Ne légy butus kedvesem, akár örökké képes lennék itt üldögélni veled, s ajkaidat ízlelgetni.- Na persze.- De meg kell értened, én egy vámpír vagyok, s bizonyos korlátokat fel kell állítanunk.

- Persze, neked könnyű, mert te nem alélsz el tőlem, úgy, mint én.- mondtam durcásan, keresztbe font kézzel. - Először jössz nekem ilyen szavakkal, mint a szépségem, majd a kedvesem, aztán mikor kifejezném tetszésem,  te eltolsz, hogy ez már túl veszélyes.- duzzogtam. Valószínűleg úgy nézhettem ki, mint egy nyafogós kislány, nem úgy, mint egy érett nő. Ahogy rápillantottam, láttam rajta, hogy nagyon jól szórakozik rajtam. - Ne nevess ki- Ütöttem meg gyengén a vállát, mivel azt már tapasztaltam, hogy ha erővel teszem, az csak nekem fáj.

- Ne haragudj, de olyan képtelenségeket tudsz állítani. Minden egyes mozdulatoddal, pillantásoddal rabul ejtesz, s nincs más ezen a világon, kit jobban szeretnék, mint téged. - most már az én szám is egy görbe vonallá szélesedett, s ismét madarat lehetett volna fogatni velem.

- Szeretlek.- mondtam ki szívemet, szorongató szavacskát, majd erőt véve magamon az arcára nyomtam egy aprócska puszit. És már csak egyet akartam, az örökké valóságig így maradni.

Sajnos emberi szükségletem miatt ott kellett hagynom Edwardot. De ő boldogan várakozott rám. Miközben én fürödtem Sarah-ék is haza érkeztek, ezért, mielőtt visszamehettem volna kedvesemhez, még lementem hozzájuk.

- Minden rendben kincsem?- kérdezte anya.

- Már miért ne lenne, ez egy csodás nap, s ti is csodásak vagytok.- El sem hiszem, hogy hirtelenjében ennyire nyálas lettem. De hát a szerelem már csak ezt teszi az emberrel. Akár a világot is át tudtam volna ölelni. Még búcsúzóul adtam két puszit nevelő szüleim arcára, majd felszaladtam az emeletre.

- Brittan itthon van?- kiabált még utánam John.

- Tudtommal nincs, biztos az egyik barátnőjénél alszik.- válszoltam. Britt gyakran maradt ki éjszakára, olyan ürüggyel, hogy a barátnőjénél van, s sokáig tanultak. De persze ezt mindenki tudta, hogy ennek nem sok valószínűsége van.

A hét további napjain is felhőtlenül vidám voltam. Semmi sem ronthatta el a jó kedvem. Persze az iskolában, már mindenki tudta, hogy több van köztünk szimpla barátságnál, még is hatalmas port kevert, mikor másnap kézen fogva sétáltunk be az iskolába. A próbák is tökéletes összhangban mentek. Olyannyira illet a hangunk a másikéhoz, hogy öröm volt hallgatni, még számomra is. S nagyon oda kellett figyelnem, hogy előadóból ne válljak egyszerű hallgatóvá. Szerelmem hangja olyan tündöklő volt, hogy minden mást elfeledtetett velem.

Boldog napjaimat, csak egy valami árnyékolta be. Az állandó levelek, amiket édesapámtól kaptam, volt, amit felbontatlanul hajítottam ki, s volt, amit visszaküldtem neki a leveleket. Persze Edward mindig volt olyankegyes, hogy akaratom ellenére is felolvasta leveleim, s próbált a lelkemre hatni, hogy beszélnem kellene vele.

Már magamban régen eldöntöttem, hogy elmegyek az egyik délután, ha másért nem, azért, hogy jól az arcába köpjem, mit gondolok róla, s hogy soha többet ne keressen, mert én ugyan nem akarok vele találkozni.  Vagyis most még nagyon is így gondoltam, s fogalmam sem volt róla, hogy mennyi szenvedés vár még rám meggondolatlan szavaim miatt.

A következő ismét 12 komment után jön..:)

28.fejezet

Sziasztok!
A büntetésnek vége, itt a 28. fejezet. Teljesen komolyan gondoltam, amit a chatben írtam nektek. Nagyon rosszul esik, hogy 60 olvasóból szinte senki sem ír. Pedig nem kértem sokat azt hiszem.  A következő frisst csak szombaton, vagy vasárnap tudom hozni. Ennek két oka van, az egyik, hogy az iskolában a tanárok nem kegyelmeznek nekünk. A másik pedig, hogy eltört egy ujjam, így csak fél kézzel tudok gépelni, mivel a másikat gátolja a gipsz. Bárcsak tudnám, hogy egy ujj miatt, miért kell az egész karom gipszbe rakni.  De mindegy is. A 12-es határ ér most is, jó olvasást.

Millió Puszi!
Anita

- Szóval én selejtes vagyok- vontam le a következtetést, már a folyosón sétálgatva, ahogy a színterem felé igyekeztünk. Edward hírtelen ragadta meg a karom, s kicsit közelebb hajolt, hogy úgy tudjon a fülembe suttogni.

- Nem hiszem el, hogy ezt mondod. Én vagyok az, aki a gondolatokban olvas, még is te érzed magad selejtesnek. Ez eléggé hihetetlennek hangzik az ismeretek birtokában, nem gondolod. – mosolygott rám. Majd míg meg nem érkeztünk, tovább vitatkoztunk arról, hogy kinek milyen hibái is vannak. Persze én tudtam, hogy amit Edward állít, a teljességgel lehetetlen. S bár Ő is követ el hibákat, még is úgy hiszem, hogy ő majdhogynem tökéletes.

- Min gondolkozol annyira? – Kérdezte, mikor már vagy két perce nem szóltam hozzá.

- Semmi lényegesről, igazság szerint rólad. – Edward felhúzott szemöldökkel bámult rám, s arcán ott volt az a bájos félmosoly is, amitől minden lánynak kocsonyává válnak lábai.

- Hmm, nagyon érdekes lehetek, ha folyton rám gondolsz. – Válaszom csupán annyi volt, hogy beleütöttem a vállába, mire Edward ijedten kapta el kezeimet.

- Ugye nem fáj nagyon?- kérdezte, s eddigi ragyogó szemeibe, most ijedtség költözött. Kicsit megmasszíroztam az ujjaimat, mert valóban fájtak egy kicsit, de egyáltalán nem volt vészes.

- Megleszek, ne aggódj, csak legközelebb szólj előre. Például, ha még van olyasmi, hogy tűzetikádnál, vagy esetleg köddé válnál. Előtte szólj, hogy felkészüljek rá. Végre visszatért a boldogság az arcára, majd miután elfogadta feltételeim, beléptünk a terembe. A legtöbben már bent voltak. Sőt talán még többen is, mint kellett volna. Ugyan is, az, idén akik nem kaptak szerepet a színpadon, azok kellékesi munkát vállaltak. Bár egy cseppet sem csodálom, hogy minden próbán látni akarják Edwardot. Engem is mindig elvarázsol.

- Rengeteg rajongót szereztél már is magadnak. – mutattam rá a lézengő emberekre.

- Ó tévedés, a legtöbbjük miattad, van itt. Hidd el, én hallom. – kacsintott rám.

A nap további része is egész kellemesen telt. Megismertük a teljes műsort, s mondhatom igazán nagyszerű lesz. Majd végezetül mindenki hazamehetett. Boldognak éreztem magam. Van egy családom, aki szeret. Egy legjobb barátnőm, aki mindig mellettem áll, s most már ott van Edward, aki…- Nem tudtam még befejezni a mondatot, hogy ki ő nekem. Azt hiszem sokkal több, mint egy egyszerű barát. Már a házunk előtt parkoltam le, s igyekeztem befelé, mivel hazafelé jövet jócskán eleredt az eső is. Rajtam kívül, még senki senki sem tartózkodott itthon. Ledobtam a cipőmet, s a kabátomat, majd bementem a nappaliba. Miközben kényelembe helyeztem magam, bekapcsoltam a tv-t, s a dohányzó asztalról elvettem a leveleket, hogy megnézzem jött e valamilyen postám. Általában Tereza ír nekem minden hónapban egy levelet, hogy megkérdezze, hogy vagyok, s hogy meséljen magáról, s családjáról. Számla, számla, egy levél a kórházból, egy a nagyiéktól. Egy képeslap Sarahnak. – Nézegettem őket, majd végül az egyiken az én nevem szerepelt. Nem volt rajta feladó, csak a címzett volt feltüntetve. Izgatottan bontottam fel a levélkét. Úgy érzetem, hogy csak jó dolog lehet benne. Bár a megérzéseim többnyire hibásak.  De mielőtt neki álltam volna az olvasásnak, előbb kimentem a konyhába hogy egyek valamit. Ugyan is drága testvéremnek hála, nem sok lehetőségem volt az étkezésre. A tegnapi vacsorából, még maradt egy kevés, így szedtem magamnak egy tányérra, majd beraktam a mikroba. Néztem, ahogy a tányérom körbe körbe forog, s éreztem, ahogy az illatok lassan ellepik a konyhánkat. Már az evés gondolatától is izgalomba jöttem. Tudom őrült vagyok, de hát ez van. Gyors kivettem a fiókból egy villát és egy kést, majd neki is láttam a falatozásnak. Ami persze nem tűnt valami jó ötletnek, mikor rögtön az első falat megégette a nyelvem. Rögtön leugrottam a bárszékről, majd engedtem magamnak egy pohár vizet, s egyszerre ittam ki a tartalmát. Így jár, aki mohó.- mondtam saját magamnak, majd visszaülve a pulthoz, most már gond nélkül megebédeltem.

Az ebéd után visszatértem a nappaliba, majd elnyújtózkodva a kanapén ismét kezembe vettem a levelemet. Egy egyszerű fehér papíron volt, s az írás sem volt ismerős, így Terezát, s a legtöbb ismerősömet azonnal ki is zárhattam. Szétbontottam az összehajtott levelet, aztán olvasni kezdtem.

Kedves Lányom!

Sajnálom! Sajnos mást nem mondhatok, ez az egyetlen szó, ami kifejezi, mit érzek. Az egész lényem a bocsánatodért esedez.

Bár tudom, hogy minden jogod megvan hozzá, hogy teljes szívedből utálj engem, oly sok mindent követtem el ellened.  Én még is arra kérlek, hogy bocsáss meg. Bocsássd meg, hogy olyan sokáig nem lehettem melletted, s nem vigyáztam rád kellő képen.

Szeretlek kislányom, ezt soha ne felejtsd el. Te mindig is az én kis hercegnőm leszel.

Ha készen állsz rá, hogy találkozz velem, akkor én a parkban foglak várni. Minden délután öt órakor ott leszek, s várom, hogy újra láthassalak.

Legalább még egyszer!

Milliószor csókol!

Édesapád

A levelet azonnal összegyűrtem, majd kihajítottam a legközelebbi kukába. Nem akarok róla tudni semmit. Nem érdekel, hogy szeret, s az sem, hogy mennyire bánja a dolgokat. Ezzel a pár sorral, az egész napomat elrontotta. Nem értem miért vagyok ilyen szerencsétlen, ha egy kicsit kezdem boldognak érezni magam, rögtön jön valami. Mindig történik valami, ami nem engedi, hogy vidám legyek. Ha nem Brittany akarja megkeseríteni az életem, akkor Edwarddal van valami. Ha pedig nem ők, akkor rögtön megjelenik az apám, és azonnal elront mindent. A térdeimet szorosan a mellkasomhoz öleltem, s úgy ringattam magam.

Edward szemszög:

Madarat lehetett volna velem fogatni olyan boldog voltam. Bella színt hozott az életembe, s én egyre jobban szeretem őt.

Na, mi az öcskös, minek köszönhetjük ezt az arcrepesztő vigyort?- Bökött oldalba Emmett, de most egy cseppet sem érdekelt a csipkelődése.

~ Vajon mi történt közte, s a kiscsaj között? Hmm legközelebb nem hagyhatom őket magukra. Mindig lemaradok a szaftos részletekről. – gondolatai már ott jártak, hogy biztos egymásnak estünk a szertárban, vagy az iskola parkolójában. Így jobbnak láttam véget vetni ennek.

- Emmett fékezd magad, semmi ilyesmi nem történt, s valószínűleg nem is fog. – Bátyám lebiggyesztette ajkait, majd, mint egy gyerek, akinek megmondták, hogy nem játszadozhat tovább, duzzogva magamra hagyott.  

Tekintetem körbe járattam a helyiségen. Minden tökéleteses rendben volt, sehol egy porszem, vagy egy aprócska folt. A bútorok tökéletesen passzoltak egymáshoz, s igazán idilli hangulatot varázsolt a nappaliba. De ahogy a terepet kémleltem, azonnal megakadt a tekintetem az emelkedőn. Olyan rég használtam kedvenc hangszerem, hogy ha ember lennék, akkor félő lenne, hogy már nem is menne igazán. Lassacskán lépkedtem a fehér zongora felé, s ültem le az előtte levő székre. Felhajtottam a fedelét, majd ujjaimat végigfutattam az elefántcsont, s fekete billentyűkön. A hangok most is tökéletesen felcsendültek. Még egymás után, lenyomtam 5 billentyűt, hogy megbizonyosodjam arról, amit amúgy is tudtam. Semmi szükség a hangolásra. Az ujjaim gondolkodás nélkül ütötték le a hangokat. Miközben játszottam végig Bella volt a szemem előtt. Ahogy ma egész nap mosolygott, s incselkedett velem. Ahogy a tegnap este ragaszkodott hozzám. Minden egyes boldog, s szomorú pillanat benne volt.  A csapongó érzéseink, vágyaink, mind-mind szerepet kaptak benne. Mikor végére értem a komponálásnak, már a címével is tisztában voltam. Bella! Nem sok, de számomra mindent elmondott. A többieket igazán megleptem, hogy újra játszani hallhattak, de mindenki örült neki. Főleg Esme.

A kedvéért már kezdtem volna bele, a neki írt dalomba, mikor pöttöm húgom, Alice viharzott be az ajtón.

- Edward, baj van!- csak ennyit mondott, s a fejében láttam, ahogy Bella a kanapén fekszik, s ismét sír. Nem bírtam egy percet se várni, azonnal rohanni kezdtem. Tudtam, hogy most egyedül van, vagy is azt hiszem, s én mellette akartam lenni. Amilyen gyorsan csak tudtam, úgy futottam a Morton ház felé, hogy minél hamarabb átölelhessem, s vígasztalhassam őt. Már a gondolatát is utáltam, hogy valaki megbántotta, vagy valamilye fáj, s azért pityeregte el magát.

Mielőtt azonban bementem voltam hozzá, alaposan körbe kémleltem a terepet, nem ért már haza valaki. A ház azonban teljesen üres volt. Csak Bella szapora lélegzetvételét, s gyors szívverését lehetett hallani. Egy percig sem várakoztam tovább, hanem bementem a házba. Kedvesem magzat pózban feküdt ott, s szipogott. Pont úgy, ahogy Alice elméjében láttam. Lassan odaültem mellé, majd magamhoz húztam. Nem szóltam egy szót se csak ringatni kezdtem. Ő a fejét a nyakhajlatomba fúrta, majd mélyeket szippantott belőlem. Nem értettem miért csinálja, de egy idő után megnyugodni látszott.

- Honnan tudtad, hogy baj van?- kérdezte könnyáztatta szemeit rám emelve. Én még mindig a hátát simogattam, s úgy feleltem neki. Nem szerettem volna, ha egy centire is eltávolodik tőle, de ahogy láttam, nem is nagyon tervezte.

- Alice. – feleltem egyszerűen, mire ő értetlenül nézett rám, s én rájöttem, hogy ő nem is tud a vámpírok különleges képességeiről. Vagy is már egyről igen, az enyémről. – De ez most nem érdekes, inkább meséld el, hogy mi történt.

- Nem, tudni akarom. Mit jelent az, hogy Alice? Figyeltettél engem, vagy mi?- kérdezte ingerülten. Jobbnak láttam elmesélni neki mindent, ezért alkut ajánlottam.

- Kérdezhetsz egyet, a mire válaszolok, majd én is kérdezek, a mire te válaszolsz. Így mindketten megtudjuk azt, amit szeretnénk. Na mit szólsz?- mondtam el neki is az ötletem.

- Rendben, de talán jobb lenne, ha előbb felmennénk a szobámba. Mert ha este meglát itt John, páros lábbal penderít ki. – mondta, s egy enyhe mosoly játszott ajkain. De az előbbi állapotához képest, ez már haladás volt.

- Szóval miért pont Alice?- kérdezte már a szobájában ülve.

- Nem csak nekem van különleges képességem, hanem Alice-nek is. Alice látja a jövőt, s így szólt nekem, hogy mennyire ki leszel borulva.- feleltem az első kérdésre.

- És akkor.- Már tette volna fel következő kérdését, de én mutató ujjamat ajkaira helyeztem, ezzel hallgattatva el őt.

- Nem-nem, most én jövök. Mi történt?- kérdeztem egyszerűen tőle.

- Az apám küldött egy levelet. Találkozni akar velem. De én nem akarom látni őt, miért nem tud csak ismét simán kisétálni az életemből. Miért kell újra rémálmokat okoznia?- kérdezte, s könnyei ismét megeredtek. – Többet sírtam ez alatt a pár nap alatt, mint egész életemben.- törölte le a sós cseppeket.

- Ne haragudj, hogy ezt mondom, de talán neked is könnyebb lenne, ha beszélnél vele. Tudom, hogy most még nehéz, s nem is azt kérem, hogy azonnal bocsáss meg neki, csak hallgasd meg. Pont úgy, ahogy velem teszed.- zártam a karjaimba, amibe Ő készségesen simult bele, s így beszélgettünk tovább.

27.fejezet-2-rész

Sziasztok!
Remélem tetszik nekem. Én igazán élveztem az írását.

És ne haragudjatok, de kicsit emelem a határt. 12 hozzászólást szeretnék. Úgy gondolom ez még mindig nem sok. 

pusz
Anita

Másnap különösen boldogan ébredtem. Edward még velem maradt egy picit, aztán hazament. Sok mindenről beszélgettünk. Vagyis inkább én meséltem neki. Terezáról, arról, hogy kerültem a Morton családhoz, még a Brittanyval való kapcsolatomról is. Bármennyire is hihetetlen én sosem tudnék rá haragudni. Igaz, néha elveti a sulykot, s van, hogy annyira szeretném őt utálni, még sem megy. Az évek során kialakult köztünk egy kötelék, amit szimpla ellentétek miatt nem lehet felbontani.

- Bella fent vagy már?- kopogott be Sarah az ajtómon. Ha Ő nem lenne, valószínűleg minden reggel elaludnék. 

- Erősen próbálkozom.- válaszoltam, mire az ajtó mögül hallottam egy kisebb kuncogást, és hogy anyukám leballagott a lépcsőn. Erőt véve magamon kidugtam az egyik lábamat a takaróm alól. Majd vissza is dugtam, mivel a takarócskám alatt sokkal melegebb volt, mint  a szobában. Hiába volt a szobában 25-fok, nekem az édes kevés volt a pihe puha ágyikóm melegéhez képest.

Még úgy öt percet vettem el magamtól lustálkodásomnak köszönhetően. Egy gyors zuhany, s öltözködés után, már csak arra volt időm, hogy megegyek egy szelet müzlit, majd száguldoztam is az iskolába. Persze csak a megengedett sebesség korlát keretein belül. Alig tíz percen belül már meg is érkeztem, s a táskámat felkapva magam mellől igyekeztem befelé az iskolába. A folyosókon lézengő diákok tömkelegén kellett áthaladnom. S ahogy elsétáltam egy-egy csoport mellett. Azok mindig összesúgtak.

~ Ő az a lány, aki összejött az egyik Cullennal.- motyogta az egyik.

~ Nem hiszem el, hogy pont ő.- jött egy másik gúnyos megjegyzés egy lánytól. É s még rengeteg ehhez hasonlót hallottam. Volt, aki örült neki, s volt, aki a pokolba kívánt emiatt. A bátrabbak oda is jöttek hozzám, hogy biztos információt szerezzenek a pletykákról. És mikor megmondtam, hogy nincs köztünk semmi, csak hitetlenkedő pillantásokat kaptam. Nem értem, miért kérdezik, ha utána úgy sem hisznek nekem.

Már kezdett elegem lenni a mai napból Hiába bizonygattam mindenkinek, hogy Edwarddal nincs köztünk semmi. Még azok az emberek is megtaláltak, akiket nem is ismerek. Hála az égnek, már csak két órám volt hátra, s mehetek haza. 

- Szia Bella! Ebédelsz velem? Vagy ma Edwarddal leszel?- kérdezte Caroline, mindent sejtő mosollyal az arcán.
- Kérlek, ne kezd már te is.- Nyafogtam, s barátnőmmel együtt bementünk az ebédlőbe. Szerencsénkre nem volt hosszú a várakozó sor, ezért hamar megkaptuk azt, amit szeretnénk. Én csupán egy salátát, s egy narancslevet vettem. Nem voltam igazán éhes, de az energiára szükségem volt, hogy túléljem a nap további részét is. Igazán reménykedtem benne, hogy hamarosan megfeledkeznek az emberek rólam, s nem leszek többi az iskola leghíresebb pletykájának a főszereplője.
- Mivel nem vagy hajlandó megosztani velem semmilyen szaftos kis részletet, a bimbózó kapcsolatotokról, ezért inkább nem faggatlak tovább. Mesélj, milyen volt a mai napod? - Carol pontosan tudta, hogy kell szurkálnia engem. Ezek az apró megjegyzései mindig telibe találtak. Persze nem adtam meg neki azt az örömet, hogy ezt tudja, ezért csak megráztam a fejem, s mintha nem mondott volna semmit, kezdtem el vele fesztelenül beszélgetni.
- Nem volt semmi extra. Már csak két órát kell megúsznom felelés, s dolgozat nélkül, aztán mehet a próbára, majd haza. - fejezetem be beszámolóm.
- Szóval ma is összemelegedhettek Edwarddal.- úgy látszik, csak nem unja még. Nem is idegesített volna, ha nem tudtam volna nagyon jól, hogy alig pár asztallal arrébb 5 tökéletesen halló vámpír hallgatja beszélgetésünket. 
Mielőtt reagálhattam volna, láttam barátnőmön, ahogy megdermed, s mérgesen tekint valakire. Mielőtt azonban megfordulhattam volna, hogy lássam ki váltott ki ilyen viselkedést Barátnőmből, éreztem, hogy valaki a nyakamba borított a mai ebédjét.

.-Jaj ne haragudj, annyira sajnálom. Csak megbotlottam, és.-  hallgatott el, mikor felé néztem. Próbált sajnálkozó képet mutatni, de szájának remegése a visszafojtott nevetéstől, nem igazán segített ebben neki.  Úgy éreztem, hogy semmi szükség a cirkuszra, ezért felálltam, lesepertem a pólómról a rajta maradt spagetti tésztát, majd ott hagyva mindenkit igyekeztem a mosdó felé. Reméltem, hogy legalább egy kicsit rendbe tudom szedni magam. De a fehér pólómon lévő paradicsomfolttal így se, úgy se tudok mit kezdeni. 

- A fene vigye el! Hogy a szentsígít neki!  Hogy a rosseb egye meg!  - káromkodtam el magam, mikor már a tükörben is felmérhettem a terepet. Iszonyatosan festettem, s ahhoz sem volt éppen semmi kedvem, hogy gúnyolódás célpontja legyek. Lassan pedig órára kell mennem. Amíg a nyakamat tisztogattam, az ajtó nyílni kezdett. Azt hittem, hogy Carolina jött utánam, ezért nem tulajdonítottam nagy jelentőséget neki. Ezt a c-t nem igazán használja senki, mert állítólag az egyik bálon életét vesztő lány ebben a helyiségben kísért. Így inkább mindenki elkerüli. Ezért is gondoltam, hogy ez lesz a megfelelő hely. S Carol az egyetlen, aki ismer annyira, hogy tudja, hogy ide jönnék. De mikor ismét felnéztem a tűkörbe, hogy lássam a mögöttem lévő személyt, elakadt a lélegzetem.

- Edward, ugye tisztában vagy vele, hogy ez egy női mosdó? Kérdeztem tőle, incselkedve, de azért kicsit zavarba jöttem.

- Hát persze, én is láttam az ajtón lévő ábrácskát. De most jobban tennénk, ha igyekeznénk. - mondta, majd széles vállairól letolta az ingjét. Na most aztán végképp elakadt bennem a levegő. Csak néztem, ahogy ingje után, a pólója alját is megfogja, majd egyre feljebb kezdi húzni. Szerintem még a szám is tátva maradt, ahogy Edward tökéletes felső testét néztem.

- Még is mit művelsz?- kérdeztem tőle elég döcögősen, pedig én próbáltam tisztán és érthetően beszélni. Most mit mondhatnék. Egy ilyen helyzetben melyik az a lány, aki egyáltalán meg tud szólalni?

- Ne kérdezősködj annyit, hanem fogd ezt meg, s vedd át. - miután átnyújtotta nekem a pólóját, ő felkapta az ingjét, majd kisétálva a teremből, magamra hagyott. Egy kicsit lefagytam iménti viselkedése miatt, valahol még is boldogan bújtam Edward felsőjébe. Mielőtt kiléptem volna, mélyen beleszagoltam, s elmosolyodtam az ismerős napfény illat ölelésétől.

El sem tudom hinni, hogy valaki ennyire rendes legyen. Igaz a méret, nem volt megfelelő, de én azt egyáltalán nem bántam. Eldöntöttem, hogy ezt a pólóját elkoppintom tőle. Mosollyal az arcomon lépkedtem a terem felé.  Ahogy a folyosón haladtam előre, észre vettem, hogy Brittany és bandája ott lézengenek. Valakit nagyon várhattak. S ha sejtéseim igazak, akkor én vagyok az a valaki. Sőt teljesen biztos lettem benne, mikor megláttam csalódott képüket, ahogy az újdonsült felsőmet nézték. Nem tudom miért, de elő bújt belőlem a kisördög. Egyenesen feléjük lépkedtem, majd Britthez hajoltam, de persze úgy, hogy a többiek is hallják.

- Még hálás is vagyok neked nővérkém. Edward pólója sokkal jobban áll rajtam, mint az előző. – megdöbbent arcát magam mögött hagyva, hatalmas mosollyal léptem be a terembe, s rögtön Edwardhoz mentem.

- Köszönöm!- súgtam a hálás szavakat a fülébe. Úgy látszik, ma nagyon megy nekem ez a sugdolózás. Még sosem vettem észre, hogy érzéseket vagyok képes kiváltani belőle, Ő most még is megremegett.

- Neked bármit!- felelte ő is ugyan abban a hangnemben. Nagyon élveztük eme kicsiny játékunkat, de sajnos ez sem tarthatott örökké, mert megkezdődött a magyar óra.  Tanárnő egész végig az előadásról regélt. Nagyon fel volt villanyozódva, aminek mi igazán örültünk, mivel nem kellett különösen koncentrálnunk. Csak egy-két stréber tanuló csüngött Ms Smith szavain, a többiek pedig egymással beszélgettek.

- Maradsz a próbán?- kérdeztem meg félénken, hogy beszélgetést kezdeményezzek.

- Hát persze, nem hiszem, hogy a Tanárnő elviselne, egy efféle szentség törést. Legalább is a gondolatai nem ezt mutatják.- mosolygott, de most valami sokkal jobban megragadott előbbi mondatában. Gondolatok..gondolatok.- ismételgette ezt az apró kis szócskát az elmém.

- Te olvasol a…?- kérdeztem rá döbbenten, talán kicsit hangosabban is, mint kellett volna. De szerencsére, mielőtt teljesen befejezhettem volna a kérdésemet, Edward a számra tapasztotta kezeit. S ajkairól leolvashattam, ahogy ezt tátogja: ne itt! A kétségbe esés elemi erővel tört rám. Nem tudom elhinni, hogy minden egyes gondolatomat hallotta. Úr isten! Szívem szerint a föld alá süllyedtem volna, de inkább még sem tettem semmit, csupán arra gondoltam, hogy nem szabad gondolnom semmire. Szegény Edward, már biztos kikészült tőlem. Sajnálom!- mondtam neki gondolatban, s vártam valami kisebb reakciót, majd szótagolva is elmondtam, de semmi.

Lassacskán ennek az órának is vége lett.  Miután a többiek meghallották a csengőt, eszeveszetten tódultak kifelé a tanár után. Én most szándékosan nem siettem, kíváncsiságom hatalmassá nőtte ki magát.

- Szóval igaz?- kérdeztem, s zavarom ellenére csillogott a szemem az új ismeretek szerzésétől.

- Ezt inkább nem itt kéne megbeszélnünk. - Mondta, majd táskáját áthajítva a vállán indult meg az ajtó felé.

~ De akkor még is mikor?- kérdeztem gondolatban, de Edward már megint nem felelt.

- Miért nem válaszolsz a kérdéseimre?- kérdeztem rá nyíltan. Talán nem szereti, ha zaklatják őt.

- Mert egyiket sem hallottam. Bella, a te elméd teljesen néma előttem.- mondta, mire én nem igazán tudtam eldönteni, hogy most akkor örüljek e vagy sem.