30. fejezet

Sziasztok!
Happy Santa Claus for everyone! Remélem mindenki sok sok csokit, s cukorkát kapott a mai nap. S hát ha ez a kis fejezet is hozzátesz valamicskét a boldogságotokhoz. Két dolgot azonban szeretnék még megbeszélni veletek. Az első, az örök problémám a  kommentek. Mivel újdonsült rendszeres olvasóim is vannak, akiknek nagyon örülök, így én is emelem a határt. Ez már meg fog maradni egészen új évig, sőt lehet, hogy utána is. Szóval mostantól 15 db megjegyzés alatt nincs új fejezet. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem mehettek tovább :)
A másik pedig sokkal kellemesebb. Hamarosan itt a karácsony,s  én is szeretnélek meglepni titeket. Bár megsúgom, hogy ajándékozásban elég béna vagyok, ezért arra gondoltam, találjátok ki ti mit szeretnétek. Bármi jöhet, vers, novella...egy színdarab megírása..(hmm az biztos érdekes lenne)..a lényeg, hogy minél hamarabb küldjétek el nekem az ötleteiteket, hogy én megvalósíthassam azokat. A karácsony minden egyes napjára lesz egy ilyen meglepi, plusz egy-egy szilveszterre és elsejére.

Téma bármi lehet, azt a ti fantáziátokra bízom.
e-mail: ancsa012@citromail.hu

Nagyon várom az ötleteket!
Millió puszi!
Anita

- Biztos, hogy jó ötlet ez? Nem kéne még egy picit várnunk? Mondjuk, visszajöhetnénk holnap is. – nézett rám szerelmem kétségbeesett szerelmem. Két hét elteltével sikerült meggyőznöm, hogy hallgassa meg az édesapját.

- Sajnálom, de nem lehet. Emlékszel? Meg egyeztünk. – Mosolyogta rá biztatólag, majd megfogva a kezét elindultunk ismét a park felé.

- De meg kell ígérned, hogy nem mész el. S ha egy halvány jelét is látod, vagy hallod, hogy valami nem stimmel, akkor azonnal kimenekítesz. – Egész testében remegett, s nem voltam benne biztos, hogy mindezt az izgatottság, vagy a félelem teszi.

- Megígérem neked, de most menj.- Löktem rajta egy kicsit, persze csak gyengéden, hogy segítsek az első lépéseket megtenni. Majd miután Bella elindult ahhoz a padhoz, ahol az apja ült, én is kerestem magamnak egy helyet, ahol láthatatlanul meghúzódhatok.

Bella: Minden lépésemmel egyre közelebb kerültem hozzá. A meghátrálás lehetősége még mindig igazán kecsegtetőnek tűnt. De mikor hátra pillantottam Edward biztató szemei a tovább haladásra sarkaltak. Csupán néhány méter választott még el tőle, nem több. Néztem, ahogy kezeibe temeti arcát, s néha fel-felsóhajtva néz körbe a parkon. Látszólag még nem vett észre engem. A játszadozó gyerekeket figyelte, akik szüleikkel játszadoztak, s vidáman kacarásztak. A helyzet számomra nem volt ismerős. Én sosem játszottam így a szüleimmel. Az én apám inkább járt kocsmákba, mint hogy engem kelljen levinnie a játszótérre. Az igazság ez volt, semmi más.

- Szervusz!- köszöntem neki, mikor mellé értem.  Mire Ő azonnal rám kapta a tekintetét, szemei könnyesek voltak, s fájdalmat véltem bennük felfedezni. Ahogy meglátott engem, azonnal felpattant, s kabátjának ujjával kezdte nedves szemeit törölgetni.

- Hát eljöttél…- mondta meghatottan, s karjait kitárva próbált engem megölelni, mire én feltartott kézzel hátráltam pár lépést.

- Igen el, de ez nem azt jelenti, hogy már is puszi pajtások leszünk. Csupán azért jöttem, hogy meghallgassalak. – Feleltem, talán kicsit túl kegyetlenül is. Charlie visszahuppant eddigi helyére, s megpaskolva a maradék helyet maga mellett, intett, hogy foglaljak helyet én is.

- Állva beszélgetni nem épp a legkellemesebb. – Tette még hozzá tétovázásomat látván. Így, nem volt mit tennem, mint leülni mellé, s figyelmesen hallgatni. Bár a szó egyikünk szájából sem akart kifolyni. Csak ültünk, s meredten bámultunk egymásra. Nem volt ez olyan csend, amitől az ember kényelmetlenül érzi magát, s nem is ahhoz tudnám hasonlítani, mikor valaki a boldogságtól némul el. Nem. Ez volt maga a vihar előtti csend. Azonban mikor már a számat is kirágtam idegességemben, végre megszólalt.

- Tudom, hogy most egy nagyon jó magyarázattal kéne neked szolgálnom. Elmondani, hogy mit miért tettem. S azt hiszem, ez csak úgy lehetséges, ha mindent elmondok, az elejétől kezdve egészen mostanáig.- még vett egy utolsó mély lélegzetet, majd mesélni kezdett.

- Mikor Renee és én megismerkedtünk, szinte azonnal egymásba habarodtunk. Vagyis akkor a legigazabb szerelemnek hittük, ami valaha létezhet. Én tizenkilenc voltam, ő pedig tizennyolc. Fiatalok voltunk, szerelmesek, s szörnyen felelőtlenek. Miután anyukád leérettségizett, én megszöktettem otthonról, s elvettem feleségül.

- De miért volt szükség a szökésre?- szóltam bele rögvest az elején. Még soha senki nem mesélte el nekem így ezt a történetet.  Vagy ha el is mondták, én már nem emlékszem rá.
- Mert a nagyszüleid nem örültek ennek a kapcsolatnak. Anyukád és én két teljesen különböző világban nőttünk fel. Ő, mint a polgármester lánya, nem szabadott volna összeállnia, egy egyszerű gyári munkás fiával.  Közös életünk, azonban nem is lehetett volna boldogabb. Már négy hónapos házasok voltunk, mikor kiderült, hogy te érkezel. A pénzre még nem igazán kellett gondolnunk, hisz mindkettőnknek volt egy kis megtakarítása, s az én fizetésemmel szépecskén éldegéltünk. Bella, el sem hiszed milyen boldogok is voltunk. Nem volt semmink, s még is meg volt mindenünk. S mikor te megérkeztél, akkor ez a boldogság csak fokozódott. - Meghatódva pillantott rám, mint ha én lennék a világ nyolcadik csodája.  Zavaromban én a földet kezdtem el fixírozni, s reméltem hamar sikerül folytatásra sarkalnom őt. Ahogy ott hallgattunk csendben, több emlékkép is felmerült előttem. Igaz, még nagyon pici voltam, s nem is értem hogyan lehetséges, de néhány dologra tisztán emlékszem. Az elmém mélyen megőrizte azokat a képeket, ahol anyu, apu és én a konyhában főzőcskéztünk, s nevetgéltünk. Majd azt, amikor a kanapén együtt aludtunk el, mert mesét néztünk. Ezek nagyon is élnek még bennem, pont úgy, mint a züllött estéi.

- Tudod, lehet, hogy nem hiszel nekem, de én emlékszem azokra a boldog napokra. Csak egyszerűen arra nem tudok, hogy mi változott meg. Mitől vált minden magává a pokollá?- A könnyek már mardosták szemeimet, még is tartottam magam, s erőt véve magamon hallgattam a mese komorabb részét.

- Az egész ott kezdődött, hogy Renee apja megkeresett minket. Miután tudomást szerzett rólad, szerette volna, ha te és anyád elhagynátok engem, s visszamennétek a nagy családi házba. Minden féle ígérettel próbált tőlem elcsalni titeket, de nem sikerült neki. Ezért nehezebb fegyverekhez nyúlt. A nagyapád nagyon nagy befolyással bírt, s én, mint egyszerű munkás könnyen pótolható voltam. Elvesztettem az állásom, s máshol sem alkalmaztak.

- És ez feljogosított arra, hogy egy alkoholista állat légy, aki bántalmazza a családját?- kérdeztem, immár folyó könnyekkel. Sajnos a történet előre haladtával bennem is egyre több kép merült fel, s ezek már cseppet sem a vidám együttélésből valóak voltak.

- Természetesen nem, s most már belátom, hogy mekkorát hibáztam. – törölte le arcomról a könnyeket, de különösebben nem tiltakozott vádjaimtól.

- Persze, utólag mindent könnyű belátni. – szipogtam, majd mély lélegzetet véve hallgattam tovább, mindenféle dünnyögés nélkül.

- Igazad van, utólag könnyebb, s tíz év elteltével is könnyebb. Mielőtt bármit is mondanál, elmondanám, hova szeretnék kilyukadni. Túl fiatal voltam, a teher pedig egyre csak nőtt. A számlák, s az albérlet törlesztése mind-mind ott volt a nyakunkba, s a családi pótlékokon kívül semmilyen keresetünk nem volt. S ezek a segélyek, épp hogy fedezték a lakbért, s a kisebb kiadásokat. – merengett. – a történet további menetéről, azt hiszem nincs mit mesélni. A dolgok egyre inkább eldurvultak, s a végén már maga a pokol volt, ahogy miattam kellett élnetek. Mikor megtörtént a baleset édesanyáddal…- habozni látszott, mindkettőnk számára fájdalmas emlékeket hoztunk fel a felszínre. – Én megijedtem, s megfeledkeztem rólad. Mikor vissza akartam fordulni, hogy kimentselek, meghallottam a szirénákat, s úgy döntöttem, hogy az ő gondjaikra bízlak. Biztos voltam benne, hogy jó helyre kerülsz majd. Hisz olyan tündéri, s szép kislány voltál.

- Bármilyen családot boldoggá tehettél, s ha jól látom ez a feltételezésem meg is valósult. – kissé hisztérikusan felnevettem az előbb hallottakon. Igen, Sarah és John örökbe fogadtak engem. De sosem gondolkoztál el azon, hogy kerültem ilyen messze San Farncisco-tól? Az árvaházban töltött évek, minden kegyetlenségével, s félelmével, nem épp elhanyagolható jelenség. – mondtam, miközben ráemeltem pillantásom. Bár nem sok mindent sikerült kivennem ábrázatából, mivel könnyeim fátyolt emeltek szemeimre.

- Árvaház? Engem semmi ilyesmiről nem értesítettek. – kitörölve a sós cseppeket szememből, haragot véltem felfedezni bennük. – Mikro felőled kérdeztem, mindig azt mondták, hogy minden rendben van veled, s hogy boldog vagy az új családoddal.

- Ez igaz, szeretem az új családomat. Még a testvéremet is, akivel nem épp felhőtlen a viszonyunk, de csak tíz éve élek velük, nem több. Három évig voltam gyermekgondozóba, ami rosszabb volt, mint egy börtön. Még mai napig vannak rémálmaim, arról, ahogy a sötétkamrában ácsorogtam. Tudod te mi az? Fogalmad sincs neked semmiről. Sajnálom, de nekem mennem kell. Azt hiszem eleget hallottam, s te is. Megkaptad azt, amit akartál, szóval szeretném, ha ismét eltűnnél az életemből. - kétségbeesetten pillantottam körbe Edwardot keresve.  A mai napra ez bőségesen elég volt az igazságból, s talán lehet, hogy még sok is. Pedig még jócskán lenne min átrágni magunkat, nekem először magamban kell helyre pakolnom ismét a dolgokat. Fájó, sértő szavakkal pedig nincs értelem dobálózni, így mindkettőnk számára az lesz a legjobb, ha én eltűnök.

Edward ruganyos léptei, ahogy megláttam közeledni, enyhe könnyebbülést hoztak. Már nem éreztem magam egyedül, s a biztonságérzetem is növekedett. Egy szó nélkül indultam el én is felé, hogy minél hamarabb elhagyhassam ezt a helyet. De az apám elkapva a karomat, rántott egy kicsit rajtam. Dühösen néztem rá, mire ő azonnal elkapta rólam a kezét.

- Kérlek, mond, hogy látlak még. Bells, hiányzol.- Férfi létére közel állt a síráshoz, s engem is teljesen belehajszolt. – A kislányom vagy, az én kicsi lányom. – suttogta, s tenyerét az arcomra simította. Érdes keze idegennek tűnt számomra. Most nem olyan durván, mint az előbb, de eltoltam simogató kezét, s egy gyors sajnálom után már rohanni is kezdtem. Azonnal szerelmem karjaiba futottam, s mélyeket szippantva édes illatából próbáltam légzésemet csillapítani. Túl sok volt az érzelmi hatás ez alatt a rövid idő alatt. Az életem kerekestül felfordult, s az érzések árja, ami magával sodort egy szűnni nem akaró érzést hordoztak magukban. A fájdalom, szeretet, gyűlölet, s megbocsátás egyvelegét.