31.fejezet

Sziasztok!
Megérkezett a 31. fejezet is. Hogy ma felteszem, azt Kate Dewiroh-nak köszönhetitek, s persze annak a másik 14 embernek, akik vették a fáradtságot, hogy írjanak pár sort.  Azért emeltem ki Kate nevét, mert igazán meghatott a komijával, amit nagyon szépen köszönök neki. És ha már itt tartunk, akkor meg kell említenem Melindát és Szandit, akik szintén minden egyes fejezetnél hagynak megjegyzést, aminek elmondhatatlanul örülök.  Szeretném még megköszönni a 69 embernek, s a névteleneknek is, hogy olvasnak, s hogy látogatják a blogomat. A szívem majd kiugrott, mikor megláttam, hogy több mint 10300-an jártak az oldalon, nem tudok mást mondani, csak annyit, hogy köszönöm, s remélem, hogy továbbra is velem maradtok egy csodás utazás végéig.

Az ötletek sajnos még mindig nem érkeztek. Még holnap délig, ha valakinek még is támadna valamilyen ötlete, azt nagyon szívesen fogadnám.

Nagyon szeretlek titeket!
Millió csók!
Anita

- Emlékszel? Meg egyeztünk.- vigyorogtam most én rá.  Nem értem miért van annyira az ellen, hogy meglátogassam őt az otthonában. Hisz a barátnője vagyok, vagy mi.  Még a testvéreivel sem sikerült közelebbi kapcsolatba kerülnöm, mivel Edward mindent megtesz, hogy még véletlenül se tudjunk szóba elegyedni egymással. Ez felettébb különös számomra. Eddig nem törődtem vele igazán, de most már igazán szemet szórt.

- Bella, talán egy másik alkalommal. Most amúgy is zaklatott vagy, nem hinném, hogy ez a legmegfelelőbb pillanat. Az én családomra, hogy is mondjam… Fel kell készülni.- Olyannyira aranyos volt, talán még dobbantott is egyet a lábával, hogy igazat adjak neki. Kedvesen rámosolyogtam, karjaim a nyaka köré fontam, majd halkan bele búgtam a fülébe.

- Mitől félsz Edward? Attól, hogy meg tudom a titkotokat, hogy vámpírok vagytok? Sajnos ki kell, ábrándítsalak. Én egy cseppet sem félek tőletek, s azt is tudom, hogy te mindig ott leszel, hogy megvédj engem. – simogattam meg gondterhelt arcát. – Most pedig legyél olyan kedves, hogy elindítod szegény autót, mielőtt megkövül. – Hitetlenkedve ugyan, de hajlandó volt indítani. Igaz, már jártam a házukban, de az nem épp az a körülmény volt, amikor illedelmesen be is mutatkozhattam volna a családjának.  Hihetetlenül izgatott voltam, a szívem majd kiugrott a helyéről. Mi lesz, ha nem is fogok tetszeni nekik? Ha jobb szeretnék, ha Edward inkább egy hozzá illő vámpírlányt választana? Hisz Rosalie és Alice annyira gyönyörűek.  Edward szótlanul vezetett mellettem, csupán a kilométerek előre haladtával mutatott egy kis homlokráncolást, ami egyre inkább mélyült csodás arcán. Az őrületbe akar kergetni ezzel a viselkedéssel.

- ÁLLJ MEG AZONNAL!!!- Kiáltottam fel hírtelen, mire szerelmem azonnal a fékbe taposott, s én enyhén ugyan, de sikeresen lefejeltem a műszerfalat.

- Bella a szívbajt hoztad rám, elmondanád még is mi bajod, van?- demonstrálásként kezét örökké nyugvó szíve felé helyezte, s mély levegőt vett, hogy lenyugtassa magát.

- Azért nem akarod, hogy találkozzam velük, mert Ők nem szeretnének engem. Tudod, hogy csalódást fogok okozni, s ezért próbálsz minden áron távol tartani tőlük. – Mire végeztem indulatos kijelentésemmel, Edward még egy darabig értetlenül meredt rám, majd kitört belőle a nevetés. Sosem hallottam még így nevetni, sőt inkább kacagott, az egész erdő beleremegett. Egyszerre volt örömteli kacaját hallgatni és idegesítő is, hisz tudtam, hogy rajtam nevet. A kérdés, hogy azon nevet-e, mert rájöttem az igazságra, vagy csupán azért, hogy annyi sületlenséget tudok összehordani, mint senki más.

- megtennéd, hogy egy kicsit megkomolyodsz? Én itt halálra izgulom magam a családod miatt, te pedig kiröhögsz engem.

- Édesem! A családom már most imád téged. – értetlen arcomat látva, még hozzátette. – Boldoggá teszel engem, s ez által ők is azok. Még Rosa is alig várja, hogy újból találkozhassatok. Az egyedüli, aki szerette volna elkerülni, az én voltam. Nem akartam, hogy még több vámpírral kerülj közelebbi kapcsolatba, hisz már én egyedül is halálos ítélet vagyok számodra. – Hát persze, az újbóli találkozás…

- Ez annyira hihetetlen. Egyszerre varázslatos, félelmetes, rejtelmes, s igazán kívánatos.

- Azt hiszem jobb lesz, ha újra elindulunk, mielőtt Alice beleőrül a várakozásba. Már ide hallom a gondolatait, mi szerint, ha nem érünk öt percen belül oda, akkor Ő fog eljönni értünk.  Persze még meggondolhatod magadó. – Villantotta rám csodás féloldalas mosolyát, amitől térdeim kocsonyává válnak. De most hálát adtam az égnek, mivel pont ültem.

- Arról szó sem lehet, ha már eddig eljöttem, nem hátrálok meg. Ha szembenéztem az apámmal, akkor mi nekem fél tucat vámpír. – emelgettem a szemöldököm, s ha férfiből lettem volna, talán még a mellkasom is megveregetem büszkeségem kimutatása ként. De mivel nem vagyok az, ezért csak egy képzeletbeli pacsit adtam magamnak.  

- Őrült egy nőszemély vagy. – Ingatta a fejét.

- Ha jó értelemben vagyok az, aki szerintem rendben van. Kell valaki, aki mosolyt csal az arcodra, hisz olyan gyönyörű. – Hírtelen kijelentésem hatására persze azonnal elvörösödtem, s szívem szerint visszakoztam volna, de már kezdett előttem körvonalozódni az ismert ismeretlen ház.

- Hát akkor megérkeztünk. – Észre se vettem, hogy Edward mikor szállt ki, s ért az én oldalamra. De már határozottan nyújtotta felém a bal karját, hogy kisegíthessen a járműből. Mi tagadás, egy igazi úriember.

- Köszönöm. – csúsztattam kezeim az övébe, majd így kézen fogva indultunk el a veranda felé.

- Jaj, úgy örülök, hogy itt vagytok.- Szaladt ki Alice a házból, s szinte azonnal a nyakamba vetette magát, régi ismerősként öleltem én is vissza őt.

- Szia Alice.- mosolyogtam rá, mikor elengedett.

- Tudja a nevem, tudja a nevem. – ugrándozta körbe Edwardot, ez a lány egy igazi energia bomba, ami úgy látszik, sosem merül le.  – De ne ácsorogjunk idekint, míg a végén megfázol- Azzal a lendülettel, elkapta a karom, majd elkezdett minket befelé húzni.

Nem sok időm volt kivülről megszemlélni a házat, de amit láttam belőle a csodálatos volt.  A maga három emeletes nagyságával, s hatalmas üvegfalaival inkább hatott egy mesebeli kastélynak, mint sem egy családi háznak.  Szerelmem kezét szorongatva léptem be a házba.  Egy kisebb előtér után, ahol a kabátokat hagytuk, rögtön a nappaliba léptünk, ahol a kis család apraja nagyja felsorakozott.  Az első, akik felucsódtak és felénk kezdtek közeledni, ha jól tudom, Edward szülei voltak.

- Szervusz kedvesem, én Esme Cullen vagyok. – nyújtotta felém a kezét, amit örömmel fogadtam el.

- Én pedig Carlisle Cullen vagyok. Örülünk annak, hogy itt vagy.

- Jó napot Mr és Mrs Culen! Az én nevem Isabella Swan, s nagyon örülök, hogy megismerhetem magukat. – Remélem sikerült a legilledelmesebb formámat hoznom.

- Tegezz minket nyugodtan, hisz nem vagyunk annyira öregek. – tette még hozzá Carlisle. Az egész lényéből sütött a nyugalom, s a kedvesség.

- Rendben.

- Én viszont elvárom, hogy magázz.- jött a drumogó hang a hátam mögül. Azonnal tudtam, hogy Emmett lesz az.

- Igen is nagypapi. – fordultam hátra, mire Em felkapott, s megpörgetett a levegőben.  Kicsit váratlanul ért, de úgy néz ki, hogy ez a család ilyen indulatos.  

- Már nagyon vártam, hogy legyen egy újabb alanyom, akivel poénkodni is lehet.  Elég unalmas Edward folytonos fancsali képét bámulni, a csajok pedig egyszerűen lerendezik egy taslival. De én érzem, hogy te leszel az én emberem.

- Hát drága mackó, ki kell, ábrándítsalak. Mert én sosem szállok vitába gyengébb elméjű egyedekkel. Hisz azzal csak lesüllyednék az ő szintjükre, majd veszítenék a rutinjukkal szemben. Én pedig utálok veszíteni. – mondtam.

- Látom, felvágták a nyelved rendesen. – felelte, majd egy újabb bordaropogtató ölelésben részesített.

- Össze fogod törni. – szakította félbe valaki Emmettet, mire ő elengedett, s helyet adott a többieknek is. Azért éreztem, hogy a mi körünk még nem egy lefutott kör.  Rosalie volt a következő, a ki mellém lépett, majd átölelt. Ő kicsit visszafogottabban tette, mint Alice, vagy akár Emmett, de a hallottak alapján, ez tőle hatalmas dolognak számított. Szörnyen örültem annak, hogy már az első pillanattól kezdve elfogadtak. Jasper ugyan csak távolról biccentett egyet nekem, amit teljes mértékig megértettem.

Mindenki igazán kedves volt, s a feszültség, ami bennem volt elszállt mintha ott sem lett volna.  Fesztelenül beszélgettünk, s igazán jókat nevettünk.  Egy idő után azonban már csak kettesben maradtunk Edwarddal.  Carlisle-nak vissza kellett mennie, dolgozni, Esme pedig a konyhába ment, hogy készítsen nekem valamit, hiába is tiltakoztam. A srácok figyelmét teljesen lekötötte a most kezdődő focimeccs, míg a lányok egy újabb ruha kollekciót állítottak össze.

- Szeretnél körülnézni?- kérdezte szerelmem, mire én boldogan bólogattam. Igazság szerint annyira, szeretetre méltóak voltak a többiek, hogy minden másról megfeledkeztem.

- Igazán szép házatok van. De ugye koporsótok nincs? – Még én is abszurdnak tartottam a feltevésem, de olyan jó érzés volt mosolyt csalni Edd arcára. Ha kell folyton sületlenségeket, fogok összehordani, csak hogy vidámnak lássam.

- Semmi ilyesmivel nem fogsz találkozni. Alice szerint amúgy sem menne az összhatáshoz. És az nagyon fontos. – nevetett húga mániáján, de az én figyelmemet már teljesen más kötötte le. A lépcső mögötti kis emelkedőn tisztán látszott a fekete zongora. Éreztem, hogy nehezék ereszkedik a szememre, majd a sötétség ismét magával von.