36. fejezet!

Sziasztok!

Csupán annyit tudok mondani, hogy jó olvasást, s hogy ez az utolsó alkalom, hogy 10 komi alatt felkerül a friss. Most lehet engem elhordani mindennek..de ez akkor is így lesz.

A bétázást nagyon szépen köszönöm Eszternek! Millió puszi érte Esztim (L)

Csóközön!
Anita

Edward szemszöge:

- Jó napot Ms Smith!- köszöntem az irodalom és drámaszakos tanárunknak, aki most is  a díszleteket tervezte  a hamarosan elkövetkező előadásunkra.

- Szervusz Edward, miben segíthetek?- mosolygott rám kedvesen. Gondolatai azonban csak körülöttem cikáztak, persze semmi rossz szándék nem volt benne. Ő minden diákjára így gondolt. Az ilyen emberekre mondják, hogy Ő tanárnak született.

- Egy rossz hírt kell közölnöm.- kezdtem bele, a már előre kigondolt hazugságaimba.

- Valami baj van?- kérdezte egyik szemöldökét felhúzva, és méregetni kezdett. - Talán beteg vagy?- Vált aggodalmassá a pillantása.

- Nem nics semmi bajom.- nyugtattam meg. - Csupán, idejében szerettem volna szólni, hogy még sem tudom elvállalni az előadást.- nyögtem ki végül, amiért jöttem.

- De miért? Történt valami köztetek Bellával?- Kíváncsiskodott.
- Nem, ennek hozzá semmi köze.- hazudtam, pedig ha tudná, hogy ez is csak része annak, hogy eltávolodhassak tőle.

- Akkor miért döntöttél így?- faggatott továbbra is.

- Sajnálom, de nem tehtek másként. Ha most megbocsát, nekem órára kell mennem.- feleltem, majd még egy gyors elköszönés után otthagytam. A sapanyol terem felé igyekeztem, mivel már alig maradt pár percem a becsengetésig. Még is a kerülő utat választottam, hogy elkerülhessem azt a termet, ahol szerelmem jelenleg is tartózkodik. A terembe beérve, Emmett már a szokott helyünkön üldögélt,a gondolataiba merülve.

- Csá öcsipók! - jelent meg az arcán egy hatalmas vigyor, mikor észrevett. - Mit szólsz az újabb pletykákhoz? - kérdezte, gondolatait azonban alaposan elrejtette, nehogy megtudjak valamit.

- Emmett, ha nem a délutáni baseball meccsre gondolnál folyton, talán még értenék is valamit. - hadartam, csak hogy ő hallhassa.

- Szóval, nem is hallotatd, mi történt a mi kis Bellácskánkkal?- húzta továbbra is az agyamat.

- Ne szórakozz velem! Valami baja esett? - ijedtem meg. De biztos nem, hisz annyira testvérem se hülye, hogy azt így közölje.

- Ha a terhesség bajnak számít? Hát akkor így is mondhatjuk.- vigyorgott.

- Te még is miről beszélsz? Volnál szíves beavatni a részletekbe, s nem az őrületbe kergetni?-

- Megbízható forrásaim szerint, Bella ma hazamnet az utolsó óráiról, mivel nem érezte jól magát.- nyögte ki végül, amire kíváncsi voltam. - És persze, egy fiatal, hormontúltengéses lány mi más okból lehetne rosszul, mint a várandóságtól.

- Megtennéd, hogy nem viccelődsz velem? Nagyon jól tudod, hogy mi..mi nem...- Nem tudtam befejeznia mondatot, mivel nagyon fájó emlkékeket hozott felszínre bennem.

- Értettem, Mr Komolyság!- fogadni mertem volna, hogy ha nem éppen ülünk, még haptákba is vágta volna magát. Idióta! - Szóval ha az információim azon része, miszerint Bella terhes, nem is igaz, az valós, hogy hazament.

- Megkeresem! - álltam fel a helyemről, de a tanár érkezése, s hogy Em visszarántott a padba, megakadályozott.- Engedj el!- sziszegtem, mivel kezét, még mindig a vállamon tartotta. A tanár már megkezdte mondanivalóját, de mintha csak ott sem lett volna.

- Nem hinném, hogy ajánlatos most utána menend, hacsak! Nem akarsz vele mindent tisztázni. Ha pedig nem így van, akkor maradj a seggeden! – vázolta erélyesen, mire én beismerve igazát, nyugton maradtam. Azzal csak tovább nehezítenék a helyzeten, ha most ismét közel kerülnénk egymáshoz. S tudom, hogy ha szomorúnak látnám, vagy esetleg valami gondja lenne, akkor ez történne. – Egyébként nincs egyedül, mert a barátnője is vele tartott. – szúrta még oda nekem Em, majd végleg befejeztük a beszélgetést. Bár nem mutatta, megvetett azért, amit Bellával teszek, és teljesen igaza van. Szemét alak vagyok, aki csak ártani tud. Épp ezért kell tűvoltartanom tőle magam, de ezt miért nem érti senki?

A nap további része döcögősen menetelt a maga medrében. De hiába a szuper memóri, én jelenleg még sem tudnám visszaidézni, mi történt az elmúlt órákban, hogy milyen anyagot adott le a tanár, kaptunk e házit holnapra? Egyáltalán semmi nem maradt meg bennem. Egyfolytában Bella és a kapcsolatunk körül jártak a gondolataim, aminek még mindig nem tudtam, hogyan is vethetnék véget. Túl gyáva vagyok ahhoz, hogy scak úgy a szemébe mondjam. De, hogy egyetlen szó nékül, mindenféle magyarázat nélkül itt hagyjam, az sem az én stílusom. Patthelyzet.

-         Nem lenne ilyen problémánk, ha nem rontanál el mindent.- zsörtölődött Alice a kocsiban. Csak nagyon ritkán beszélktünk most már, akkor is csak annyit, míg kaptam pár megrovó mondatot.

-         Én csupán helyrehozom a dolgokat,- feleltem, majd miután a mai beszélgetésadagunkat is letudtuk, ismét a gondoklataimba merültem.

-         Egyébként, örülhetsz, otthon meglepetés vár rád. – vagy mégsem. Váratlanul ért, hogy húgicám tovább beszélt hozzám, de azonnal tudtam kire gondol, a gondolatai nélkül is.  A Denali klán megérkezett.

Bella szemszöge:

Még sétáltunk egy kis ideig, aztán hazavittem barátnőmet. Csütörtök révén, már csak egy napunk maradt arra, hogy együtt lehessünk, így megkérem Saraht, igazolja nekem a holnapi napot, hogy egy igazán csajos búcsú napot tarthassunk. És talán az is jót fog tenni, ha egy ideig nem közeledem Edwardhoz. Biztos, csak időre van szüksége, amíg sikerül magában mindent tisztáznia, és az úgy nem megy, ah folyton a nyakán lógok. Mostantól teret fogok adni neki!

Hulla fáradtan, a történtek hatása alatt léptem be házunkba, rossz szokáshoz híven lerugdostam lábaimról a cipőket, majd gyors levettem a kabátot is, és szaladtam a napaliba. Brittany a kanapén terpeszkedett, s folyamatosan a tv-t kapcsolgatta.

-         Semmi érdemleges?- kérdeztem kedvesen, mire rám kapta tekintetét, majd azzal a lendülettel el is fordította, s ismét a képernyőt kezdte bámulni. - Anyáék még nem értek haza?- néztem szét a nappaliban, utánuk kutatva. Hisz John nem ült a már megszokott fotelében újságot lapozgatva, s a kényhából sem áradtak ínycsiklandó illatok.

-         -Ma este ,egy étterembe mentek romantikázni. Állitólag ma van valami évvfordulójuk, de ez kit érdekel?- felelte szenvtelenül, még csak rám sem bagózva.

-         Elmondanád, még is mi a fene bajod van velem? Én próbálok kedves lenni, megérteni téged. Nem értem, mi romlott el köztünk, miért lettél velem ilyen ellenséges.- ragadtam meg a karját, mikor faképnél készült hagyni. Fáj, hogy úgy bánik velem.

-         Igazán érdekel?- kérdezte, majd kirántotta kezét a szorításomból.- A saját szüleim jobban szeretnek téged, mint engem. Pedig én vagyok a vérszerinti lányuk. Mindenhol csak ezt hajtogatják. Bella milyen okos, Bella milyen szép, Bellácska így..Bellácska úgy. Elegem van abból, hogy engem észre sem vesznek. És ha ez még nem lenne elég, akkor Edwardot is elvetted tőlem. A barátaim nagy része azóta elfordult tőlem , már nem hívnak bulizni, azt hiszik, hogy ugyan olyan szerencsétlen vagyok, mint amilyen te is voltál!- Csak úgy áradtak belőle a szavak, mindenféle akadály nélkül.- Bárcsak eltünnél az életemből, bárcsak örökre meghalnál!- kiabálta az arcomba, könnyei kerszttüzében. Rettenetesen fájt, hogy ennyire gyűlöl, hogy a halálomat kívánja. Fogalmam sincs mit kéne most tennem. 

Lehuppantam a lépcső aljára, s térdeimet felhúzva ringattam magam. Miért nem érdemlek egy kis boldogságot? Miért kell az életemnek minden percben elromlania? Mit követtem el, amiért egy életen át kell bűnhődnöm? A múlt folyton megismétli önmagát, és én tehetetlenül várom, hogy újra és újra lecsapjon rám.

Kis idő elteltével mozgolódás hallatszott a kertből. Azt hiszem megérkeztek Sarah-ék. Semmi szükség rá, ha elrontom a hangulatunkat, inkább jobb lesz, ha elmegyek kocsikázni egy kicsit. A konyhába szaladva még gyorsan írtam egy üzenetet, hogy a ma estét Caroline-nal töltöm, meg a holnapi napot is, majd gyors kisurrantam a hátsó ajtón. Kimorzsoltam a szemeim égető sós cseppeket, majd beindítottam puffogó járművemet. Nem volt egy mai csirke, ezért nem lehetett belőle sok mindent kihozni, nekem pedig most adrenalinra volt szükségem, így azonnal tudtam, hogy hova kell mennem. Egy titkos helyre, amiről senki sem tud. Egy olyan valamiért, amiért nagyon nagy bajba kerülhetnék. De nem érdekel, szükségem van rá, most, hosszú idő elteltével szükségem, van arra, hogy repülhessek.

Rendőröket megszégyenítő fordulattal váltottam irányt, s már robogtam is a célom felé. A recsegő rádiómat az egyik kedvenc csatornámra tekertem, ahol egész este Rock zenéket játszottak. A háromnegyed óra alatt, míg a határhoz értem, együtt énekeltem Chad Kroegerrel a Far away című számokat, majd ordítottam az ACDC-től a High Way To Hell-t. Bár igazán jól esett ordítozni, magamon kívüli állapotba kerülni, ez még nem segítetett. A kocsival kicsit távolabb, a fák takarásában álltam meg a házaktól. Nem lenne szerencsés, ha valaki észrevenne, s kiselőadást tartana arról, hogy egy fiatal lánynak már nem illendő a sötétben egyedül bóklászni. Megráztam a fejem, majd kicsit meghajlítva derekam futottam a régi, összeeszkábált műhely mögé. Ahogy megláttam a kicsikémet, azonnal szomorúság fogott el. Szegény Molly ott feküdt, a gaztól beterítve, teljesen elhanyagoltan. Megpróbáltam kiszabadítani szegényt, nem sok sikerrel. Az éles gaz sokkal többször vágta meg vékony bőrömet, mint sem engedjen szorításán, s ezzel elérhetővé tegye kedvenc, vagy is egyetlen motoromat.

-         Azt hiszem e-nélkül nem fog menni.- suhant keresztül egy éles hang a  sötétben, majd jobb oldalamon, alig pár centire tőlem, egy kést dobott a földbe. Ijedten fordultam hátra az idegen hang felé, de minden félelmem elpárolgott, ahogy megláttam azokat a meleg, mosolygós szempárokat. 

35. fejezet 2/2

Sziasztok!
Tudom elég sokára jött  a fejezet folytatása, de bízom benne, hogy megértitek nem megy minden egyszerre. Sajnos én is csak ember vagyok, és van úgy, hogy egyszerűen nincs kedvem semmit csinálni, csak a tv-t bámulni. Na meg persze a sulit sem hanyagolhatom az utolsó hónapjaimban. Tételezek, projektmunkát készítek, közben a sajátjaimon kívül más oldalakon segítek be, remélem meg tudtok érteni.
Jó olvasást!
Csóközön!
Anita



Eszemet vesztve, rombolva, az összes indulatot kiadva magamból rohantam az erdő sűrűjébe, és minden ami az utamba került, pusztulásra ítéltetett. Olyannyira dühös voltam, hogy a tombolni akarás teljesen eluralkodott rajtam.
Fogalmam sem volt az idő múlásáról, hogy hány perc, vagy akár óra telhetett el mióta otthagytam Bellát, csak azon kaptam magam, hogy összeroskadva ülök az egyik faág tetején, és mély lélegzetekkel próbálom uralmam alá vonni a testemet. Azzal, hogy most majdhogynem kiirtottam egy kisebb erdőt én még nem lettem boldogabb, ahogy Bella sem és a családom sem lesz az.
- Egy szörnyeteg vagyok! - adtam hangot következtetésemnek, majd arcomat kezeimbe temetve rázkódtam meg a rám nehezedő súlytól.
- Tévedés! Bér az igaz, hogy egy vadbarom vagy .- Huppant le mellém a drága jó Emmett, bár most semmi kedvem nem volt a viccelődéséhez.
- Kérlek, ehhez most se kedvem, se energiám .- néztem a szemeibe, de nagy meglepetésemre, nem egy szájrepesztő vigyorral, hanem egy komoly tekintettel találtam szembe magam.
- Tudod, nem hiszem el, hogy még most is csak magadra gondolsz. Hogy neked milyen nehéz, Hogy neked milyen rossz így? És Bella? Belegondoltál abba akár egy percig is, hogy miként érzi most magát?- zúdította rám gondolatait, s én meghökkenve vettem tudomásul mennyire igaza van.
- Emmet, bántottam őt .- suttogtam alig hallhatóan, bár testvérem még így is tisztán értette. Bólintott egyet, hogy tisztában van a  történtekkel, de még így sem ért velem egyet.
- Most is a szobádban fekszik és zokog, mindegy, ki mit mond neki, mintha meg sem hallaná. Üveges tekintettel mered maga elé, s egyre csak utánad sóvárog. Miért hagyod magára? - bármennyire is megrázott, hogy szerelmem ilyen állapotba került, szintén miattam, még is irigyeltem őt. Megvolt a lehetősége, hogy könnyein keresztül kiadhassa a bánatát, hogy könnyítsen a lelkén, de bennem örökre ott lesz, mint egy ékes bizonyítéka annak, hogy az oroszlán és a bárány között, sosem teljesülhet be szerelem. Nem tartoznak egy súlycsoportba, az oroszlán mindig is a vadásza lesz a prédájának, a báránynak.
- Nem tehetek más ként .- bár próbáltam meggyőzni magam az ellenkezőjéről, az eszem egyre csak azt súgta , ennek hamarosan véget kell vetnem. Fel kell készülnöm az elválásra, ami fájdalmasabb lesz mint valaha.

Bella:

Edward nem tért vissza hozzám azon az éjszakán, és még másnap sem volt sehol. Alice volt az, aki délután hazavitt, majd pár biztató szó után magamra hagyott. Azóta a napok rohamosan teltek, s bár Edwarddal újra találkoztunk az iskolában, a távolság nagyobb volt köztünk, mint valaha. Nyíltan egyikünk sem mondta ki, hogy vége lenne köztünk bárminek is, még is mindenki látta, hogy valami nincs rendben. Az árgus tekintetek, a pusmogások egész nap körülvettek, bár még talán ezt is elviseltem volna. Úgy éreztem, hogy mindent elviselek, amíg Edward mellettem van, s úgy tettem, mintha minden rendben lenne. Túlságosan is önző voltam, ahhoz, hogy arra kényszerítsem, beszéljünk meg mindent. Rettegtem attól, hogy az a beszélgetés szakítással végződne. Így, úgy tettem, mintha nem történt volna semmi, s gyér mosollyal az arcomon sétálgattam mellette.
Azóta a hétvége óta nem jártam a Cullen házban, könnyebb volt így mindenkinek. Persze a többiekkel összefutottam itt az iskolában, és Esme-vel is találkoztam egy-egy bevásárlás során, még is az egész nagyon különös volt. Minden egyes ilyen alkalommal, valamelyikük figyelmeztetett, hogy legyek nagyon óvatos, és vigyázzak magamra. A maga bizarr módján, azért rendkívül jól esett, hogy törődnek velem.
Gondolataimba merülve haladtam a menza felé, s bár diákok lézengtek mindenütt én teljesen egyedül éreztem magam a folyosón. Csak egyetlen hang süvített át a némaságban, aminek gazdáját ezer közül is felismerném.
- NEM MEGYEK!- visította a telefonba, majd miután kinyomta az apró készüléket, könnyáztatta arcát kezdte törölgetni. Az emberek, azonnal összesúgtak, s azt próbálták kitalálni, hogy vajon mi történhetett. Én csak álltam ott némán, a legjobb barátnőmet figyelve, aki meg-meg rogyott, és fogalmam sem volt mit tehetnék.
- Caroline .- suttogtam magam elé, majd rohanni kezdtem felé. Ahogy elé értem, azonnal átöleltem, s hagytam, hogy kiadjon magából minden indulatot. Hangosan zokogott a karjaim közt, és egyre inkább szorított magához. Azt kívántam, bárcsak eltüntethetném a fájdalmát.
- Mi történt?- kérdeztem tőle, mikor sírása csillapodott, s úgy éreztem, már képes lesz felelni.
- El..el..el...- szipogta, de ahogy próbálta kimondani, újra megrázkódott, és ugyan úgy sírt, mint az előbb.
- Azt hiszem, így nem jutunk előrébb. Gyere, menjünk haza. - Mielőtt elhagytuk volna az iskolát, még bementünk a betegszobára, hogy igazolást kérjünk a további óráinkról, persze a doktornő, ahogy meglátta barátnőm állapotát, már állította is ki az igazolást. Még a parkolóban élesen tiltakozni kezdett az ellen, hogy haza vigyem, így abba a parkba vittem, ahol pár nappal ezelőtt még apámmal találkoztam. A szél halkan süvített, ezzel megborzongatva a kedélyeket, majd az eső, is halkan cseperegni kezdett. A fejünkre húztuk a kapucnit, majd sétálni kezdtünk.
- " Addig, míg szívünk dobban, amíg élünk, mindent és mindenkit elveszítünk! "motyogta maga elé, és én nagyon is átéreztem, mit érezhet, de a kiváltó okát még mindig nem tudtam.
- Carol, kérlek csak mond ki. Segíteni szeretnék .- szorítottam meg a kezét, támogatni akartam, ahogy Ő is tette, mikor nekem volt rá szükségem. Bármi is lesz az, amit mondani fog, én biztosan mellette maradok, annyira nem lehet szörnyű.
- Én..mi..elmegyünk!- mondta egyszerűen, fejét lehajtva, miközben a cipőjét bámulta.  Az álla alá nyúlva emeltem fel a fejét és kényszerítettem arra, hogy a szemembe nézzen.
- Kérlek kifejtenéd bővebben, mert nem értem. Hová akarsz te elmenni?- kérdeztem, mint aki semmit sem ért, holott a gyomromban már hatalmas görcs keletkezett, és a magam mellett tartott kezem, az idegességtől remegett.
- Nem akarok én menni sehova, de ha akarok, ha nem, visznek. A családommal New Yorkba költözünk a hétvégén .-
- Nem! - ingattam a fejem, s hátráltam tőle egy lépést. Nem akartam ezeket a szavakat hallani, nem hagyhat magamra. - Nem szakíthatsz velem!- kiáltottam. - Nem teheted meg, hogy magamra hagysz, nem..nem és nem!- kiakadtam. Bár nekem kellett volna támaszt nyújtanom, még is én voltam az, aki segítségre szorult. Hisz nagyon is jól tudtam, hogy ezek a szavak nem csupán barátnőmnek szólnak.
- Hidd el, én sem akarom ezt, nem akarom itt hagyni az életem. Azokat, akiket szeretek. Gyűlölni fogom az ottani életem minden egyes percét, még is bele kell törődnöm .- már mindketten megállíthatatlanul sírtunk, egymás nyakába borulva, hosszú-hosszú..végtelennek tűnő pillanatokig.



Két órával később a szobámban rostokoltam. Nem volt kedvem semmihez, így a házijaim megoldások nélkül hevertek az íróasztalon, én pedig térdeimet felhúzva ringattam magam és merengtem. Ez a szokásom nagyon régóta megvolt. Azóta csinálom, mióta elsőnek bezártak a sötét kamrába az árvaházban.
Szeretni valakit a világ legalattomosabb érzése. Hisz pillanatok törtrésze alatt képes a felhők közül egészen a pokol legmélyebb bugyrai közé taszítani.