36. fejezet!

Sziasztok!

Csupán annyit tudok mondani, hogy jó olvasást, s hogy ez az utolsó alkalom, hogy 10 komi alatt felkerül a friss. Most lehet engem elhordani mindennek..de ez akkor is így lesz.

A bétázást nagyon szépen köszönöm Eszternek! Millió puszi érte Esztim (L)

Csóközön!
Anita

Edward szemszöge:

- Jó napot Ms Smith!- köszöntem az irodalom és drámaszakos tanárunknak, aki most is  a díszleteket tervezte  a hamarosan elkövetkező előadásunkra.

- Szervusz Edward, miben segíthetek?- mosolygott rám kedvesen. Gondolatai azonban csak körülöttem cikáztak, persze semmi rossz szándék nem volt benne. Ő minden diákjára így gondolt. Az ilyen emberekre mondják, hogy Ő tanárnak született.

- Egy rossz hírt kell közölnöm.- kezdtem bele, a már előre kigondolt hazugságaimba.

- Valami baj van?- kérdezte egyik szemöldökét felhúzva, és méregetni kezdett. - Talán beteg vagy?- Vált aggodalmassá a pillantása.

- Nem nics semmi bajom.- nyugtattam meg. - Csupán, idejében szerettem volna szólni, hogy még sem tudom elvállalni az előadást.- nyögtem ki végül, amiért jöttem.

- De miért? Történt valami köztetek Bellával?- Kíváncsiskodott.
- Nem, ennek hozzá semmi köze.- hazudtam, pedig ha tudná, hogy ez is csak része annak, hogy eltávolodhassak tőle.

- Akkor miért döntöttél így?- faggatott továbbra is.

- Sajnálom, de nem tehtek másként. Ha most megbocsát, nekem órára kell mennem.- feleltem, majd még egy gyors elköszönés után otthagytam. A sapanyol terem felé igyekeztem, mivel már alig maradt pár percem a becsengetésig. Még is a kerülő utat választottam, hogy elkerülhessem azt a termet, ahol szerelmem jelenleg is tartózkodik. A terembe beérve, Emmett már a szokott helyünkön üldögélt,a gondolataiba merülve.

- Csá öcsipók! - jelent meg az arcán egy hatalmas vigyor, mikor észrevett. - Mit szólsz az újabb pletykákhoz? - kérdezte, gondolatait azonban alaposan elrejtette, nehogy megtudjak valamit.

- Emmett, ha nem a délutáni baseball meccsre gondolnál folyton, talán még értenék is valamit. - hadartam, csak hogy ő hallhassa.

- Szóval, nem is hallotatd, mi történt a mi kis Bellácskánkkal?- húzta továbbra is az agyamat.

- Ne szórakozz velem! Valami baja esett? - ijedtem meg. De biztos nem, hisz annyira testvérem se hülye, hogy azt így közölje.

- Ha a terhesség bajnak számít? Hát akkor így is mondhatjuk.- vigyorgott.

- Te még is miről beszélsz? Volnál szíves beavatni a részletekbe, s nem az őrületbe kergetni?-

- Megbízható forrásaim szerint, Bella ma hazamnet az utolsó óráiról, mivel nem érezte jól magát.- nyögte ki végül, amire kíváncsi voltam. - És persze, egy fiatal, hormontúltengéses lány mi más okból lehetne rosszul, mint a várandóságtól.

- Megtennéd, hogy nem viccelődsz velem? Nagyon jól tudod, hogy mi..mi nem...- Nem tudtam befejeznia mondatot, mivel nagyon fájó emlkékeket hozott felszínre bennem.

- Értettem, Mr Komolyság!- fogadni mertem volna, hogy ha nem éppen ülünk, még haptákba is vágta volna magát. Idióta! - Szóval ha az információim azon része, miszerint Bella terhes, nem is igaz, az valós, hogy hazament.

- Megkeresem! - álltam fel a helyemről, de a tanár érkezése, s hogy Em visszarántott a padba, megakadályozott.- Engedj el!- sziszegtem, mivel kezét, még mindig a vállamon tartotta. A tanár már megkezdte mondanivalóját, de mintha csak ott sem lett volna.

- Nem hinném, hogy ajánlatos most utána menend, hacsak! Nem akarsz vele mindent tisztázni. Ha pedig nem így van, akkor maradj a seggeden! – vázolta erélyesen, mire én beismerve igazát, nyugton maradtam. Azzal csak tovább nehezítenék a helyzeten, ha most ismét közel kerülnénk egymáshoz. S tudom, hogy ha szomorúnak látnám, vagy esetleg valami gondja lenne, akkor ez történne. – Egyébként nincs egyedül, mert a barátnője is vele tartott. – szúrta még oda nekem Em, majd végleg befejeztük a beszélgetést. Bár nem mutatta, megvetett azért, amit Bellával teszek, és teljesen igaza van. Szemét alak vagyok, aki csak ártani tud. Épp ezért kell tűvoltartanom tőle magam, de ezt miért nem érti senki?

A nap további része döcögősen menetelt a maga medrében. De hiába a szuper memóri, én jelenleg még sem tudnám visszaidézni, mi történt az elmúlt órákban, hogy milyen anyagot adott le a tanár, kaptunk e házit holnapra? Egyáltalán semmi nem maradt meg bennem. Egyfolytában Bella és a kapcsolatunk körül jártak a gondolataim, aminek még mindig nem tudtam, hogyan is vethetnék véget. Túl gyáva vagyok ahhoz, hogy scak úgy a szemébe mondjam. De, hogy egyetlen szó nékül, mindenféle magyarázat nélkül itt hagyjam, az sem az én stílusom. Patthelyzet.

-         Nem lenne ilyen problémánk, ha nem rontanál el mindent.- zsörtölődött Alice a kocsiban. Csak nagyon ritkán beszélktünk most már, akkor is csak annyit, míg kaptam pár megrovó mondatot.

-         Én csupán helyrehozom a dolgokat,- feleltem, majd miután a mai beszélgetésadagunkat is letudtuk, ismét a gondoklataimba merültem.

-         Egyébként, örülhetsz, otthon meglepetés vár rád. – vagy mégsem. Váratlanul ért, hogy húgicám tovább beszélt hozzám, de azonnal tudtam kire gondol, a gondolatai nélkül is.  A Denali klán megérkezett.

Bella szemszöge:

Még sétáltunk egy kis ideig, aztán hazavittem barátnőmet. Csütörtök révén, már csak egy napunk maradt arra, hogy együtt lehessünk, így megkérem Saraht, igazolja nekem a holnapi napot, hogy egy igazán csajos búcsú napot tarthassunk. És talán az is jót fog tenni, ha egy ideig nem közeledem Edwardhoz. Biztos, csak időre van szüksége, amíg sikerül magában mindent tisztáznia, és az úgy nem megy, ah folyton a nyakán lógok. Mostantól teret fogok adni neki!

Hulla fáradtan, a történtek hatása alatt léptem be házunkba, rossz szokáshoz híven lerugdostam lábaimról a cipőket, majd gyors levettem a kabátot is, és szaladtam a napaliba. Brittany a kanapén terpeszkedett, s folyamatosan a tv-t kapcsolgatta.

-         Semmi érdemleges?- kérdeztem kedvesen, mire rám kapta tekintetét, majd azzal a lendülettel el is fordította, s ismét a képernyőt kezdte bámulni. - Anyáék még nem értek haza?- néztem szét a nappaliban, utánuk kutatva. Hisz John nem ült a már megszokott fotelében újságot lapozgatva, s a kényhából sem áradtak ínycsiklandó illatok.

-         -Ma este ,egy étterembe mentek romantikázni. Állitólag ma van valami évvfordulójuk, de ez kit érdekel?- felelte szenvtelenül, még csak rám sem bagózva.

-         Elmondanád, még is mi a fene bajod van velem? Én próbálok kedves lenni, megérteni téged. Nem értem, mi romlott el köztünk, miért lettél velem ilyen ellenséges.- ragadtam meg a karját, mikor faképnél készült hagyni. Fáj, hogy úgy bánik velem.

-         Igazán érdekel?- kérdezte, majd kirántotta kezét a szorításomból.- A saját szüleim jobban szeretnek téged, mint engem. Pedig én vagyok a vérszerinti lányuk. Mindenhol csak ezt hajtogatják. Bella milyen okos, Bella milyen szép, Bellácska így..Bellácska úgy. Elegem van abból, hogy engem észre sem vesznek. És ha ez még nem lenne elég, akkor Edwardot is elvetted tőlem. A barátaim nagy része azóta elfordult tőlem , már nem hívnak bulizni, azt hiszik, hogy ugyan olyan szerencsétlen vagyok, mint amilyen te is voltál!- Csak úgy áradtak belőle a szavak, mindenféle akadály nélkül.- Bárcsak eltünnél az életemből, bárcsak örökre meghalnál!- kiabálta az arcomba, könnyei kerszttüzében. Rettenetesen fájt, hogy ennyire gyűlöl, hogy a halálomat kívánja. Fogalmam sincs mit kéne most tennem. 

Lehuppantam a lépcső aljára, s térdeimet felhúzva ringattam magam. Miért nem érdemlek egy kis boldogságot? Miért kell az életemnek minden percben elromlania? Mit követtem el, amiért egy életen át kell bűnhődnöm? A múlt folyton megismétli önmagát, és én tehetetlenül várom, hogy újra és újra lecsapjon rám.

Kis idő elteltével mozgolódás hallatszott a kertből. Azt hiszem megérkeztek Sarah-ék. Semmi szükség rá, ha elrontom a hangulatunkat, inkább jobb lesz, ha elmegyek kocsikázni egy kicsit. A konyhába szaladva még gyorsan írtam egy üzenetet, hogy a ma estét Caroline-nal töltöm, meg a holnapi napot is, majd gyors kisurrantam a hátsó ajtón. Kimorzsoltam a szemeim égető sós cseppeket, majd beindítottam puffogó járművemet. Nem volt egy mai csirke, ezért nem lehetett belőle sok mindent kihozni, nekem pedig most adrenalinra volt szükségem, így azonnal tudtam, hogy hova kell mennem. Egy titkos helyre, amiről senki sem tud. Egy olyan valamiért, amiért nagyon nagy bajba kerülhetnék. De nem érdekel, szükségem van rá, most, hosszú idő elteltével szükségem, van arra, hogy repülhessek.

Rendőröket megszégyenítő fordulattal váltottam irányt, s már robogtam is a célom felé. A recsegő rádiómat az egyik kedvenc csatornámra tekertem, ahol egész este Rock zenéket játszottak. A háromnegyed óra alatt, míg a határhoz értem, együtt énekeltem Chad Kroegerrel a Far away című számokat, majd ordítottam az ACDC-től a High Way To Hell-t. Bár igazán jól esett ordítozni, magamon kívüli állapotba kerülni, ez még nem segítetett. A kocsival kicsit távolabb, a fák takarásában álltam meg a házaktól. Nem lenne szerencsés, ha valaki észrevenne, s kiselőadást tartana arról, hogy egy fiatal lánynak már nem illendő a sötétben egyedül bóklászni. Megráztam a fejem, majd kicsit meghajlítva derekam futottam a régi, összeeszkábált műhely mögé. Ahogy megláttam a kicsikémet, azonnal szomorúság fogott el. Szegény Molly ott feküdt, a gaztól beterítve, teljesen elhanyagoltan. Megpróbáltam kiszabadítani szegényt, nem sok sikerrel. Az éles gaz sokkal többször vágta meg vékony bőrömet, mint sem engedjen szorításán, s ezzel elérhetővé tegye kedvenc, vagy is egyetlen motoromat.

-         Azt hiszem e-nélkül nem fog menni.- suhant keresztül egy éles hang a  sötétben, majd jobb oldalamon, alig pár centire tőlem, egy kést dobott a földbe. Ijedten fordultam hátra az idegen hang felé, de minden félelmem elpárolgott, ahogy megláttam azokat a meleg, mosolygós szempárokat.