35. fejezet 2/2

Sziasztok!
Tudom elég sokára jött  a fejezet folytatása, de bízom benne, hogy megértitek nem megy minden egyszerre. Sajnos én is csak ember vagyok, és van úgy, hogy egyszerűen nincs kedvem semmit csinálni, csak a tv-t bámulni. Na meg persze a sulit sem hanyagolhatom az utolsó hónapjaimban. Tételezek, projektmunkát készítek, közben a sajátjaimon kívül más oldalakon segítek be, remélem meg tudtok érteni.
Jó olvasást!
Csóközön!
Anita



Eszemet vesztve, rombolva, az összes indulatot kiadva magamból rohantam az erdő sűrűjébe, és minden ami az utamba került, pusztulásra ítéltetett. Olyannyira dühös voltam, hogy a tombolni akarás teljesen eluralkodott rajtam.
Fogalmam sem volt az idő múlásáról, hogy hány perc, vagy akár óra telhetett el mióta otthagytam Bellát, csak azon kaptam magam, hogy összeroskadva ülök az egyik faág tetején, és mély lélegzetekkel próbálom uralmam alá vonni a testemet. Azzal, hogy most majdhogynem kiirtottam egy kisebb erdőt én még nem lettem boldogabb, ahogy Bella sem és a családom sem lesz az.
- Egy szörnyeteg vagyok! - adtam hangot következtetésemnek, majd arcomat kezeimbe temetve rázkódtam meg a rám nehezedő súlytól.
- Tévedés! Bér az igaz, hogy egy vadbarom vagy .- Huppant le mellém a drága jó Emmett, bár most semmi kedvem nem volt a viccelődéséhez.
- Kérlek, ehhez most se kedvem, se energiám .- néztem a szemeibe, de nagy meglepetésemre, nem egy szájrepesztő vigyorral, hanem egy komoly tekintettel találtam szembe magam.
- Tudod, nem hiszem el, hogy még most is csak magadra gondolsz. Hogy neked milyen nehéz, Hogy neked milyen rossz így? És Bella? Belegondoltál abba akár egy percig is, hogy miként érzi most magát?- zúdította rám gondolatait, s én meghökkenve vettem tudomásul mennyire igaza van.
- Emmet, bántottam őt .- suttogtam alig hallhatóan, bár testvérem még így is tisztán értette. Bólintott egyet, hogy tisztában van a  történtekkel, de még így sem ért velem egyet.
- Most is a szobádban fekszik és zokog, mindegy, ki mit mond neki, mintha meg sem hallaná. Üveges tekintettel mered maga elé, s egyre csak utánad sóvárog. Miért hagyod magára? - bármennyire is megrázott, hogy szerelmem ilyen állapotba került, szintén miattam, még is irigyeltem őt. Megvolt a lehetősége, hogy könnyein keresztül kiadhassa a bánatát, hogy könnyítsen a lelkén, de bennem örökre ott lesz, mint egy ékes bizonyítéka annak, hogy az oroszlán és a bárány között, sosem teljesülhet be szerelem. Nem tartoznak egy súlycsoportba, az oroszlán mindig is a vadásza lesz a prédájának, a báránynak.
- Nem tehetek más ként .- bár próbáltam meggyőzni magam az ellenkezőjéről, az eszem egyre csak azt súgta , ennek hamarosan véget kell vetnem. Fel kell készülnöm az elválásra, ami fájdalmasabb lesz mint valaha.

Bella:

Edward nem tért vissza hozzám azon az éjszakán, és még másnap sem volt sehol. Alice volt az, aki délután hazavitt, majd pár biztató szó után magamra hagyott. Azóta a napok rohamosan teltek, s bár Edwarddal újra találkoztunk az iskolában, a távolság nagyobb volt köztünk, mint valaha. Nyíltan egyikünk sem mondta ki, hogy vége lenne köztünk bárminek is, még is mindenki látta, hogy valami nincs rendben. Az árgus tekintetek, a pusmogások egész nap körülvettek, bár még talán ezt is elviseltem volna. Úgy éreztem, hogy mindent elviselek, amíg Edward mellettem van, s úgy tettem, mintha minden rendben lenne. Túlságosan is önző voltam, ahhoz, hogy arra kényszerítsem, beszéljünk meg mindent. Rettegtem attól, hogy az a beszélgetés szakítással végződne. Így, úgy tettem, mintha nem történt volna semmi, s gyér mosollyal az arcomon sétálgattam mellette.
Azóta a hétvége óta nem jártam a Cullen házban, könnyebb volt így mindenkinek. Persze a többiekkel összefutottam itt az iskolában, és Esme-vel is találkoztam egy-egy bevásárlás során, még is az egész nagyon különös volt. Minden egyes ilyen alkalommal, valamelyikük figyelmeztetett, hogy legyek nagyon óvatos, és vigyázzak magamra. A maga bizarr módján, azért rendkívül jól esett, hogy törődnek velem.
Gondolataimba merülve haladtam a menza felé, s bár diákok lézengtek mindenütt én teljesen egyedül éreztem magam a folyosón. Csak egyetlen hang süvített át a némaságban, aminek gazdáját ezer közül is felismerném.
- NEM MEGYEK!- visította a telefonba, majd miután kinyomta az apró készüléket, könnyáztatta arcát kezdte törölgetni. Az emberek, azonnal összesúgtak, s azt próbálták kitalálni, hogy vajon mi történhetett. Én csak álltam ott némán, a legjobb barátnőmet figyelve, aki meg-meg rogyott, és fogalmam sem volt mit tehetnék.
- Caroline .- suttogtam magam elé, majd rohanni kezdtem felé. Ahogy elé értem, azonnal átöleltem, s hagytam, hogy kiadjon magából minden indulatot. Hangosan zokogott a karjaim közt, és egyre inkább szorított magához. Azt kívántam, bárcsak eltüntethetném a fájdalmát.
- Mi történt?- kérdeztem tőle, mikor sírása csillapodott, s úgy éreztem, már képes lesz felelni.
- El..el..el...- szipogta, de ahogy próbálta kimondani, újra megrázkódott, és ugyan úgy sírt, mint az előbb.
- Azt hiszem, így nem jutunk előrébb. Gyere, menjünk haza. - Mielőtt elhagytuk volna az iskolát, még bementünk a betegszobára, hogy igazolást kérjünk a további óráinkról, persze a doktornő, ahogy meglátta barátnőm állapotát, már állította is ki az igazolást. Még a parkolóban élesen tiltakozni kezdett az ellen, hogy haza vigyem, így abba a parkba vittem, ahol pár nappal ezelőtt még apámmal találkoztam. A szél halkan süvített, ezzel megborzongatva a kedélyeket, majd az eső, is halkan cseperegni kezdett. A fejünkre húztuk a kapucnit, majd sétálni kezdtünk.
- " Addig, míg szívünk dobban, amíg élünk, mindent és mindenkit elveszítünk! "motyogta maga elé, és én nagyon is átéreztem, mit érezhet, de a kiváltó okát még mindig nem tudtam.
- Carol, kérlek csak mond ki. Segíteni szeretnék .- szorítottam meg a kezét, támogatni akartam, ahogy Ő is tette, mikor nekem volt rá szükségem. Bármi is lesz az, amit mondani fog, én biztosan mellette maradok, annyira nem lehet szörnyű.
- Én..mi..elmegyünk!- mondta egyszerűen, fejét lehajtva, miközben a cipőjét bámulta.  Az álla alá nyúlva emeltem fel a fejét és kényszerítettem arra, hogy a szemembe nézzen.
- Kérlek kifejtenéd bővebben, mert nem értem. Hová akarsz te elmenni?- kérdeztem, mint aki semmit sem ért, holott a gyomromban már hatalmas görcs keletkezett, és a magam mellett tartott kezem, az idegességtől remegett.
- Nem akarok én menni sehova, de ha akarok, ha nem, visznek. A családommal New Yorkba költözünk a hétvégén .-
- Nem! - ingattam a fejem, s hátráltam tőle egy lépést. Nem akartam ezeket a szavakat hallani, nem hagyhat magamra. - Nem szakíthatsz velem!- kiáltottam. - Nem teheted meg, hogy magamra hagysz, nem..nem és nem!- kiakadtam. Bár nekem kellett volna támaszt nyújtanom, még is én voltam az, aki segítségre szorult. Hisz nagyon is jól tudtam, hogy ezek a szavak nem csupán barátnőmnek szólnak.
- Hidd el, én sem akarom ezt, nem akarom itt hagyni az életem. Azokat, akiket szeretek. Gyűlölni fogom az ottani életem minden egyes percét, még is bele kell törődnöm .- már mindketten megállíthatatlanul sírtunk, egymás nyakába borulva, hosszú-hosszú..végtelennek tűnő pillanatokig.



Két órával később a szobámban rostokoltam. Nem volt kedvem semmihez, így a házijaim megoldások nélkül hevertek az íróasztalon, én pedig térdeimet felhúzva ringattam magam és merengtem. Ez a szokásom nagyon régóta megvolt. Azóta csinálom, mióta elsőnek bezártak a sötét kamrába az árvaházban.
Szeretni valakit a világ legalattomosabb érzése. Hisz pillanatok törtrésze alatt képes a felhők közül egészen a pokol legmélyebb bugyrai közé taszítani.