29. fejezet

Sziasztok drágaságaim!

Itt van a 29. fejezet...elérkeztünk ide is..:) Most már fel fognak gyorsulni az események. Remélem annyira tettszik majd nektek, mint nekem. S lenne még egy kérésem hozzátok: A kommentekbe írjatok nekem vetélkedős ötleteket, játékokat, mert én szervezem az elsős avatót..:) Így most szükségem van minden ötletre.

Millió puszi:

Anita

Bella:

Tudtam, hogy teljesen igaza van, s hogy nem zárkózhatom el az apám elől örökre. Még is, ha csak rá gondolok, egyszerre kerít hatalmába mélységes fájdalom, s végeérhetetlen düh. 

- Jobban vagy már?- kérdezte Edward, még mindig engem ölelve. Nem éreztem, egyáltalán feszélyezetnek a helyzetünket, sőt nagyon is ínyemre volt. 

- Igen. Köszönöm, hogy itt vagy velem. Jó érzés, hogy nem vagyok egyedül, hogy van valaki, akire számíthatok. Olyan sokszor voltam már egyedül.- Töprengtem el. Igazából mindig is egyedül voltam, persze mindig voltak mellettem, akik szerettek, de sosem éreztem úgy, hogy én oda illenék. De ez Edwarddal még egyszer sem jutott eszembe. Úgy érzem magam a közelébe, mint egy csecsemő az édesanyja karjaiban. Biztonságban, s szeretetben. Lassan emeltem fel fejem, a válláról, ahol eddig nyugodott, s kicsit oldalra fordulva, a jobb kezemet az arcára simítottam. Nem tettem semmi mást, csak mélyen a szemibe néztem. Ő persze állta tekintetem, s aranyló szemivel elkápráztatott engem. Vajon mivel érdemeltem ki, hogy szeret? S ő hogy érte el, hogy elrabolja a szívem? A kérdéseimre nem volt válasz, még is ott bujkált mindkettőnkben. Ami szerelmünk ősi, mindent elsöprő igazi lángolás. Nem szükségesek a szavak, vagy az érintések, mi a nélkül is tudjuk. Elegendő, ha csak pillanatokig egymás szemébe nézhetünk. Hangtalanul vallottunk egymásnak igaz szerelmet, s csak reménykedni tudtam, hogy a szívemet kitöltő érzés örökre velem marad. Mert ha csak egy kis időre is meg kellene válnom tőle, abba belehalnék.

- Edward, én.- kezdtem bele, hogy szavakkal is kifejezzem érzéseimet, de Edward ujja meggátolt a beszédben.

- Én is szeretlek.- mosolygott rám, majd ujja helyét édes ajka vette át. Lassacskán kezdtük becézgetni egymás ajkait. Edward, mint a legédesebb nektár csábított, s egyre többet és többet akartam. Hamarosan már nem elégedtem meg az aprócska csókocskákkal. Nyelvemmel végignyaltam kedvesem alsó, majd felső ajkát is, mire belőle egy jóleső morgás szakadt fel. Egy cseppet sem ijedtem meg, sőt inkább növelte egómat, hogy nem csak ő képes belőlem hasonló reakciókat kiváltani. Ugyan is, az én szívem már úgy dübörgött a mellkasomban, hogy félő volt, kiszakad onnan.

Érzéki csókunknak sajnos azonban véget kellett vetnünk, mivel nekem szükségem volt az oxigénre. De ahogy elváltunk, nem csak én kapkodtam a levegőt, hanem kedvesem számára is nehézkessé vált a légzés. Homlokunkat a másikénak döntve néztünk továbbra is mélyen egymás szemeibe, s az arcunkon megjelentek a boldogság jelei. Legalább is úgy vigyorogtunk egymásra, mert a legboldogabb személynek éreztük magunkat ezen a földön. Ki gondolná ebben a helyzetben, hogy a boldogságnak hatalmas ára van? Hát nekem eszembe sem jutott az biztos. Egyszerűen csak szárnyalni akartam, s soha, de soha nem akartam a felhőkön kívül kerülni. Hírtelen felindultságomban szorosan átöleltem Edwardot, s eldöntöttem az ágyamon, majd ismét csókolni kezdtük egymást. Szerelmem belekuncogott a csókunkba lelkesedésem láttán, de persze ő is ugyan olyan intenzitással viszonozta csókom. Ölelő karjai végig a hátamon játszottak, belőlem jóleső sóhajokat kicsalva. Már én sem elégedtem meg azzal, hogy Edward kócos tincseivel játszadozhattam, meg akartam érinteni minden egyes porcikáját, s csókjaimmal halmozni el. Óvatosan kihúztam a feje alól az egyik kezem, majd mellkasára simítottam. Még így a pólón keresztül is éreztem tökéletesen kidolgozott izmos mellkasát, s vágytam arra, hogy ne csak ruháján keresztül érezzem azt. Ezért egyre lejjebb csúsztattam a kezem, hogy előbbi gondolatomat meg is valósíthassam. Azonban, mielőtt kezem bőrére simíthattam volna, Edwad elkapta azt, majd hirtelen felülve maga mellé szorította.

- Mi a baj?- kérdeztem, s nagyon reméltem, hogy nem gondolta meg magát velünk kapcsolatban.

- Ezt nem szabad, már így veszélyes ez az egész, kérlek, ne fokozzuk tovább.- Egy kicsit megnyugodtam, hogy nem az a gond, amit először hittem, hogy meggondolta magát, s már nem is akar engem. De másrészt pedig aggodalommal töltött el a tudat, hogy mire értette, hogy ez már túl veszélyes.

- Nem igazán értelek. Nem értem mi veszélyes van abban, ha megérintelek?- adtam hangot értetlenségemnek.

- Bella! Én szépséges Bellám, úgy látom, megfeledkezel egy igencsak fontos tényről. - valóban nem jutott semmi jelentős az eszembe. Teljesen lefoglalta tudatomat az, ahogy csilingelő hangján szépséges Bellámnak szólított. Elmém még vagy százszor elismételte bennem ezeket, az aprócska szavakat. S mosolyom, még inkább kiteljesedett. Nem bírtam magammal, a hormonjaim ismét arra késztetek, hogy csókoljam egyetlen szerelmem, s ne törődjek semmi mással. Tőlem aztán bombázhatnának is.

- Te aztán tényleg nem vagy semmi. - nevetett rám Edward, mikor elszakadtunk egymástól. 

- Szóval, te már nem is szeretnéd, hogy megcsókoljalak? - kérdeztem kissé szomorkásan.

- Ne légy butus kedvesem, akár örökké képes lennék itt üldögélni veled, s ajkaidat ízlelgetni.- Na persze.- De meg kell értened, én egy vámpír vagyok, s bizonyos korlátokat fel kell állítanunk.

- Persze, neked könnyű, mert te nem alélsz el tőlem, úgy, mint én.- mondtam durcásan, keresztbe font kézzel. - Először jössz nekem ilyen szavakkal, mint a szépségem, majd a kedvesem, aztán mikor kifejezném tetszésem,  te eltolsz, hogy ez már túl veszélyes.- duzzogtam. Valószínűleg úgy nézhettem ki, mint egy nyafogós kislány, nem úgy, mint egy érett nő. Ahogy rápillantottam, láttam rajta, hogy nagyon jól szórakozik rajtam. - Ne nevess ki- Ütöttem meg gyengén a vállát, mivel azt már tapasztaltam, hogy ha erővel teszem, az csak nekem fáj.

- Ne haragudj, de olyan képtelenségeket tudsz állítani. Minden egyes mozdulatoddal, pillantásoddal rabul ejtesz, s nincs más ezen a világon, kit jobban szeretnék, mint téged. - most már az én szám is egy görbe vonallá szélesedett, s ismét madarat lehetett volna fogatni velem.

- Szeretlek.- mondtam ki szívemet, szorongató szavacskát, majd erőt véve magamon az arcára nyomtam egy aprócska puszit. És már csak egyet akartam, az örökké valóságig így maradni.

Sajnos emberi szükségletem miatt ott kellett hagynom Edwardot. De ő boldogan várakozott rám. Miközben én fürödtem Sarah-ék is haza érkeztek, ezért, mielőtt visszamehettem volna kedvesemhez, még lementem hozzájuk.

- Minden rendben kincsem?- kérdezte anya.

- Már miért ne lenne, ez egy csodás nap, s ti is csodásak vagytok.- El sem hiszem, hogy hirtelenjében ennyire nyálas lettem. De hát a szerelem már csak ezt teszi az emberrel. Akár a világot is át tudtam volna ölelni. Még búcsúzóul adtam két puszit nevelő szüleim arcára, majd felszaladtam az emeletre.

- Brittan itthon van?- kiabált még utánam John.

- Tudtommal nincs, biztos az egyik barátnőjénél alszik.- válszoltam. Britt gyakran maradt ki éjszakára, olyan ürüggyel, hogy a barátnőjénél van, s sokáig tanultak. De persze ezt mindenki tudta, hogy ennek nem sok valószínűsége van.

A hét további napjain is felhőtlenül vidám voltam. Semmi sem ronthatta el a jó kedvem. Persze az iskolában, már mindenki tudta, hogy több van köztünk szimpla barátságnál, még is hatalmas port kevert, mikor másnap kézen fogva sétáltunk be az iskolába. A próbák is tökéletes összhangban mentek. Olyannyira illet a hangunk a másikéhoz, hogy öröm volt hallgatni, még számomra is. S nagyon oda kellett figyelnem, hogy előadóból ne válljak egyszerű hallgatóvá. Szerelmem hangja olyan tündöklő volt, hogy minden mást elfeledtetett velem.

Boldog napjaimat, csak egy valami árnyékolta be. Az állandó levelek, amiket édesapámtól kaptam, volt, amit felbontatlanul hajítottam ki, s volt, amit visszaküldtem neki a leveleket. Persze Edward mindig volt olyankegyes, hogy akaratom ellenére is felolvasta leveleim, s próbált a lelkemre hatni, hogy beszélnem kellene vele.

Már magamban régen eldöntöttem, hogy elmegyek az egyik délután, ha másért nem, azért, hogy jól az arcába köpjem, mit gondolok róla, s hogy soha többet ne keressen, mert én ugyan nem akarok vele találkozni.  Vagyis most még nagyon is így gondoltam, s fogalmam sem volt róla, hogy mennyi szenvedés vár még rám meggondolatlan szavaim miatt.

A következő ismét 12 komment után jön..:)