28.fejezet

Sziasztok!
A büntetésnek vége, itt a 28. fejezet. Teljesen komolyan gondoltam, amit a chatben írtam nektek. Nagyon rosszul esik, hogy 60 olvasóból szinte senki sem ír. Pedig nem kértem sokat azt hiszem.  A következő frisst csak szombaton, vagy vasárnap tudom hozni. Ennek két oka van, az egyik, hogy az iskolában a tanárok nem kegyelmeznek nekünk. A másik pedig, hogy eltört egy ujjam, így csak fél kézzel tudok gépelni, mivel a másikat gátolja a gipsz. Bárcsak tudnám, hogy egy ujj miatt, miért kell az egész karom gipszbe rakni.  De mindegy is. A 12-es határ ér most is, jó olvasást.

Millió Puszi!
Anita

- Szóval én selejtes vagyok- vontam le a következtetést, már a folyosón sétálgatva, ahogy a színterem felé igyekeztünk. Edward hírtelen ragadta meg a karom, s kicsit közelebb hajolt, hogy úgy tudjon a fülembe suttogni.

- Nem hiszem el, hogy ezt mondod. Én vagyok az, aki a gondolatokban olvas, még is te érzed magad selejtesnek. Ez eléggé hihetetlennek hangzik az ismeretek birtokában, nem gondolod. – mosolygott rám. Majd míg meg nem érkeztünk, tovább vitatkoztunk arról, hogy kinek milyen hibái is vannak. Persze én tudtam, hogy amit Edward állít, a teljességgel lehetetlen. S bár Ő is követ el hibákat, még is úgy hiszem, hogy ő majdhogynem tökéletes.

- Min gondolkozol annyira? – Kérdezte, mikor már vagy két perce nem szóltam hozzá.

- Semmi lényegesről, igazság szerint rólad. – Edward felhúzott szemöldökkel bámult rám, s arcán ott volt az a bájos félmosoly is, amitől minden lánynak kocsonyává válnak lábai.

- Hmm, nagyon érdekes lehetek, ha folyton rám gondolsz. – Válaszom csupán annyi volt, hogy beleütöttem a vállába, mire Edward ijedten kapta el kezeimet.

- Ugye nem fáj nagyon?- kérdezte, s eddigi ragyogó szemeibe, most ijedtség költözött. Kicsit megmasszíroztam az ujjaimat, mert valóban fájtak egy kicsit, de egyáltalán nem volt vészes.

- Megleszek, ne aggódj, csak legközelebb szólj előre. Például, ha még van olyasmi, hogy tűzetikádnál, vagy esetleg köddé válnál. Előtte szólj, hogy felkészüljek rá. Végre visszatért a boldogság az arcára, majd miután elfogadta feltételeim, beléptünk a terembe. A legtöbben már bent voltak. Sőt talán még többen is, mint kellett volna. Ugyan is, az, idén akik nem kaptak szerepet a színpadon, azok kellékesi munkát vállaltak. Bár egy cseppet sem csodálom, hogy minden próbán látni akarják Edwardot. Engem is mindig elvarázsol.

- Rengeteg rajongót szereztél már is magadnak. – mutattam rá a lézengő emberekre.

- Ó tévedés, a legtöbbjük miattad, van itt. Hidd el, én hallom. – kacsintott rám.

A nap további része is egész kellemesen telt. Megismertük a teljes műsort, s mondhatom igazán nagyszerű lesz. Majd végezetül mindenki hazamehetett. Boldognak éreztem magam. Van egy családom, aki szeret. Egy legjobb barátnőm, aki mindig mellettem áll, s most már ott van Edward, aki…- Nem tudtam még befejezni a mondatot, hogy ki ő nekem. Azt hiszem sokkal több, mint egy egyszerű barát. Már a házunk előtt parkoltam le, s igyekeztem befelé, mivel hazafelé jövet jócskán eleredt az eső is. Rajtam kívül, még senki senki sem tartózkodott itthon. Ledobtam a cipőmet, s a kabátomat, majd bementem a nappaliba. Miközben kényelembe helyeztem magam, bekapcsoltam a tv-t, s a dohányzó asztalról elvettem a leveleket, hogy megnézzem jött e valamilyen postám. Általában Tereza ír nekem minden hónapban egy levelet, hogy megkérdezze, hogy vagyok, s hogy meséljen magáról, s családjáról. Számla, számla, egy levél a kórházból, egy a nagyiéktól. Egy képeslap Sarahnak. – Nézegettem őket, majd végül az egyiken az én nevem szerepelt. Nem volt rajta feladó, csak a címzett volt feltüntetve. Izgatottan bontottam fel a levélkét. Úgy érzetem, hogy csak jó dolog lehet benne. Bár a megérzéseim többnyire hibásak.  De mielőtt neki álltam volna az olvasásnak, előbb kimentem a konyhába hogy egyek valamit. Ugyan is drága testvéremnek hála, nem sok lehetőségem volt az étkezésre. A tegnapi vacsorából, még maradt egy kevés, így szedtem magamnak egy tányérra, majd beraktam a mikroba. Néztem, ahogy a tányérom körbe körbe forog, s éreztem, ahogy az illatok lassan ellepik a konyhánkat. Már az evés gondolatától is izgalomba jöttem. Tudom őrült vagyok, de hát ez van. Gyors kivettem a fiókból egy villát és egy kést, majd neki is láttam a falatozásnak. Ami persze nem tűnt valami jó ötletnek, mikor rögtön az első falat megégette a nyelvem. Rögtön leugrottam a bárszékről, majd engedtem magamnak egy pohár vizet, s egyszerre ittam ki a tartalmát. Így jár, aki mohó.- mondtam saját magamnak, majd visszaülve a pulthoz, most már gond nélkül megebédeltem.

Az ebéd után visszatértem a nappaliba, majd elnyújtózkodva a kanapén ismét kezembe vettem a levelemet. Egy egyszerű fehér papíron volt, s az írás sem volt ismerős, így Terezát, s a legtöbb ismerősömet azonnal ki is zárhattam. Szétbontottam az összehajtott levelet, aztán olvasni kezdtem.

Kedves Lányom!

Sajnálom! Sajnos mást nem mondhatok, ez az egyetlen szó, ami kifejezi, mit érzek. Az egész lényem a bocsánatodért esedez.

Bár tudom, hogy minden jogod megvan hozzá, hogy teljes szívedből utálj engem, oly sok mindent követtem el ellened.  Én még is arra kérlek, hogy bocsáss meg. Bocsássd meg, hogy olyan sokáig nem lehettem melletted, s nem vigyáztam rád kellő képen.

Szeretlek kislányom, ezt soha ne felejtsd el. Te mindig is az én kis hercegnőm leszel.

Ha készen állsz rá, hogy találkozz velem, akkor én a parkban foglak várni. Minden délután öt órakor ott leszek, s várom, hogy újra láthassalak.

Legalább még egyszer!

Milliószor csókol!

Édesapád

A levelet azonnal összegyűrtem, majd kihajítottam a legközelebbi kukába. Nem akarok róla tudni semmit. Nem érdekel, hogy szeret, s az sem, hogy mennyire bánja a dolgokat. Ezzel a pár sorral, az egész napomat elrontotta. Nem értem miért vagyok ilyen szerencsétlen, ha egy kicsit kezdem boldognak érezni magam, rögtön jön valami. Mindig történik valami, ami nem engedi, hogy vidám legyek. Ha nem Brittany akarja megkeseríteni az életem, akkor Edwarddal van valami. Ha pedig nem ők, akkor rögtön megjelenik az apám, és azonnal elront mindent. A térdeimet szorosan a mellkasomhoz öleltem, s úgy ringattam magam.

Edward szemszög:

Madarat lehetett volna velem fogatni olyan boldog voltam. Bella színt hozott az életembe, s én egyre jobban szeretem őt.

Na, mi az öcskös, minek köszönhetjük ezt az arcrepesztő vigyort?- Bökött oldalba Emmett, de most egy cseppet sem érdekelt a csipkelődése.

~ Vajon mi történt közte, s a kiscsaj között? Hmm legközelebb nem hagyhatom őket magukra. Mindig lemaradok a szaftos részletekről. – gondolatai már ott jártak, hogy biztos egymásnak estünk a szertárban, vagy az iskola parkolójában. Így jobbnak láttam véget vetni ennek.

- Emmett fékezd magad, semmi ilyesmi nem történt, s valószínűleg nem is fog. – Bátyám lebiggyesztette ajkait, majd, mint egy gyerek, akinek megmondták, hogy nem játszadozhat tovább, duzzogva magamra hagyott.  

Tekintetem körbe járattam a helyiségen. Minden tökéleteses rendben volt, sehol egy porszem, vagy egy aprócska folt. A bútorok tökéletesen passzoltak egymáshoz, s igazán idilli hangulatot varázsolt a nappaliba. De ahogy a terepet kémleltem, azonnal megakadt a tekintetem az emelkedőn. Olyan rég használtam kedvenc hangszerem, hogy ha ember lennék, akkor félő lenne, hogy már nem is menne igazán. Lassacskán lépkedtem a fehér zongora felé, s ültem le az előtte levő székre. Felhajtottam a fedelét, majd ujjaimat végigfutattam az elefántcsont, s fekete billentyűkön. A hangok most is tökéletesen felcsendültek. Még egymás után, lenyomtam 5 billentyűt, hogy megbizonyosodjam arról, amit amúgy is tudtam. Semmi szükség a hangolásra. Az ujjaim gondolkodás nélkül ütötték le a hangokat. Miközben játszottam végig Bella volt a szemem előtt. Ahogy ma egész nap mosolygott, s incselkedett velem. Ahogy a tegnap este ragaszkodott hozzám. Minden egyes boldog, s szomorú pillanat benne volt.  A csapongó érzéseink, vágyaink, mind-mind szerepet kaptak benne. Mikor végére értem a komponálásnak, már a címével is tisztában voltam. Bella! Nem sok, de számomra mindent elmondott. A többieket igazán megleptem, hogy újra játszani hallhattak, de mindenki örült neki. Főleg Esme.

A kedvéért már kezdtem volna bele, a neki írt dalomba, mikor pöttöm húgom, Alice viharzott be az ajtón.

- Edward, baj van!- csak ennyit mondott, s a fejében láttam, ahogy Bella a kanapén fekszik, s ismét sír. Nem bírtam egy percet se várni, azonnal rohanni kezdtem. Tudtam, hogy most egyedül van, vagy is azt hiszem, s én mellette akartam lenni. Amilyen gyorsan csak tudtam, úgy futottam a Morton ház felé, hogy minél hamarabb átölelhessem, s vígasztalhassam őt. Már a gondolatát is utáltam, hogy valaki megbántotta, vagy valamilye fáj, s azért pityeregte el magát.

Mielőtt azonban bementem voltam hozzá, alaposan körbe kémleltem a terepet, nem ért már haza valaki. A ház azonban teljesen üres volt. Csak Bella szapora lélegzetvételét, s gyors szívverését lehetett hallani. Egy percig sem várakoztam tovább, hanem bementem a házba. Kedvesem magzat pózban feküdt ott, s szipogott. Pont úgy, ahogy Alice elméjében láttam. Lassan odaültem mellé, majd magamhoz húztam. Nem szóltam egy szót se csak ringatni kezdtem. Ő a fejét a nyakhajlatomba fúrta, majd mélyeket szippantott belőlem. Nem értettem miért csinálja, de egy idő után megnyugodni látszott.

- Honnan tudtad, hogy baj van?- kérdezte könnyáztatta szemeit rám emelve. Én még mindig a hátát simogattam, s úgy feleltem neki. Nem szerettem volna, ha egy centire is eltávolodik tőle, de ahogy láttam, nem is nagyon tervezte.

- Alice. – feleltem egyszerűen, mire ő értetlenül nézett rám, s én rájöttem, hogy ő nem is tud a vámpírok különleges képességeiről. Vagy is már egyről igen, az enyémről. – De ez most nem érdekes, inkább meséld el, hogy mi történt.

- Nem, tudni akarom. Mit jelent az, hogy Alice? Figyeltettél engem, vagy mi?- kérdezte ingerülten. Jobbnak láttam elmesélni neki mindent, ezért alkut ajánlottam.

- Kérdezhetsz egyet, a mire válaszolok, majd én is kérdezek, a mire te válaszolsz. Így mindketten megtudjuk azt, amit szeretnénk. Na mit szólsz?- mondtam el neki is az ötletem.

- Rendben, de talán jobb lenne, ha előbb felmennénk a szobámba. Mert ha este meglát itt John, páros lábbal penderít ki. – mondta, s egy enyhe mosoly játszott ajkain. De az előbbi állapotához képest, ez már haladás volt.

- Szóval miért pont Alice?- kérdezte már a szobájában ülve.

- Nem csak nekem van különleges képességem, hanem Alice-nek is. Alice látja a jövőt, s így szólt nekem, hogy mennyire ki leszel borulva.- feleltem az első kérdésre.

- És akkor.- Már tette volna fel következő kérdését, de én mutató ujjamat ajkaira helyeztem, ezzel hallgattatva el őt.

- Nem-nem, most én jövök. Mi történt?- kérdeztem egyszerűen tőle.

- Az apám küldött egy levelet. Találkozni akar velem. De én nem akarom látni őt, miért nem tud csak ismét simán kisétálni az életemből. Miért kell újra rémálmokat okoznia?- kérdezte, s könnyei ismét megeredtek. – Többet sírtam ez alatt a pár nap alatt, mint egész életemben.- törölte le a sós cseppeket.

- Ne haragudj, hogy ezt mondom, de talán neked is könnyebb lenne, ha beszélnél vele. Tudom, hogy most még nehéz, s nem is azt kérem, hogy azonnal bocsáss meg neki, csak hallgasd meg. Pont úgy, ahogy velem teszed.- zártam a karjaimba, amibe Ő készségesen simult bele, s így beszélgettünk tovább.