Díj és 37. fejezet

Sziasztok!

Na van itt mit megbeszélnünk. Nagyon szépen köszönöm azoknak, akik erőt vettek magukon, s felszólaltak. csak egy kérdés: Ez olyan nehéz? Nah de nem akarok megbántani senkit, s nagyon szépen köszönöm a komikat.
Ami a történet folytatását illeti, mindenképpen lesz zárlata a történetnek, de hogy a happy end lesz-e ? Én a helyetekben ezen agyalnék ;) És elárulok egy titkot, ennek a résznek ezen kí
Nagyon jól át fogom gondolni, az biztos!

Nagyon szépen köszönöm a díjat Zsazsa-nak, igazán jól esik, hogy gondoltál rám!

Akiknek tovább adnám:
- Mesi
- Ryia
- Amy

Mégy egyszer köszönöm!

És végezetül kellemes olvasást kívánok mindenkinek!

37. fejezet!

Edward szemszög:

Még egy darabig a felhajtón ücsörögtem az autómba. Csak úgy bámultam magam elé, megpróbálva kizárni a körülöttem lévő gondolatokat, ami koránt sem ment valami jól. Minél jobban próbálkoztam, annál jobban kiáltottak bennem. A szüleim aggódó szavai, Alice megvetése, s Tanya vágyakozása, hogy viszont láthasson. Bárcsak elmenekülhetnék előlük! Mindent megadnék, ha csak egy napig gondok nélkül élhetnék, akár egy ember. 

Összeszedve magam kiszáltam a Volvómból, majd a bejárat felé sétáltam. Emberhez képest is csigalassan mozogtam, magamban számoltam a lépcsőfokokat, mindegyik után 5 másodpercnyi szünetet hagyva, de még ez sem volt elég ahhoz, hogy ki tudjam zárni magamból őt, aki megkeseríti az életem. - 12- értem fel a tetejére, ahonnan már csak két lépés választott el az ajtótól. Mennyire más volt minden, míg Ő is itt sétállt mellettem. Vajon rendbe lehet még hozni? Vajon valóban lehetne közös jövőnk? Meg tudnám azt neki adni, amire szüksége van? De mi van akkor, ha beigazolódna az amitől olyannnyira rettegek? Abban telejs mírtékig biztos vagyok, hogy, amíg szerelmem ember, ez lehetetlen.

Persze Alice-nek könnyű a helyzete, hisz Jasper alapjában véve, már vámpír volt. De ha nem így lett volna, Ő el tudta volna venni az életét, hogy vele legyen? Képes lenne megfosztani egy angyalt a szárnyaitól? Mert ha átváltoztatnám Bellát, ezzel elvéve a lelkét, a legmocskosabb bűnt követném el, ami valaha létezett. Nem fosztahtom meg a viláfgot tőle, egyszerűen nem. Akármennyire is szeretem őt. 

Nem voltam képes lenyomni a kilincset, csak lecsúsztam az ajtó mentén, s néma zokogásba kezdtem. Férfi létemre, úgy sírtam, mint egy kisgyerek. Felhúzott térdeimre támasztottam homlokom, s bár tudom, hogy nem lehetnek könnyeim, én még is sűrűn törölgettem a viszkető érzést a szemeimből, mintha azzal eltüntethetném a fájdalmam. 

- Ó Edward!- hallottam meg Esme hangját,a ki azonnal oda sietett hozzám, amint meglátott, milyen állapotban vagyok. Valószínüleg a hátsó ajtón jöhetett ki, mert az itteni ajtót én még mindig eltorlaszoltam. Nem mondott többet, csupán Ő is leült mellém, majd magához ölelve ringatott.

- Bárcsak átadvehetném tőled ezt a pokoli fájdalmat!- suttogta, s tudom, hoyg komoylan gondolta. Mindig is saját gyermekeiként tekintett ránk, s szörnyen fájt neki, ha egyikünket valami bántotta. legyen szó a legapróbb gondokról is. A szívén viseli a sorsunkat, és képes lenne az életét is feláldozni, csak hogy minket boldognak lásson. Bella után, Ő és Carlisle az, akit a világon a legobban szeretek,s  tisztelek, mindazért, amit képviselnek. Persze a testvéreim is szorosan követik őket, épp hogy csak egy hajszállal járnak előrébb a szüleim. 

Gyerünk Edward szedd össze magad! Legalább Esméért tedd meg!- mondtasm magamnak, majd nagy nehezen sikerült elszakadnom a földtől. 

- Mindent köszönök!- mondtam neki, majd kezet nyújtva neki, Őt is felsegítettem. Egy mély levegőt véve, most már  sikeresen lenyomtam a kilincset, s Esmet előre engedve, én si beléptem mögötte.

- Kérlek ne haragudjatok a viselkedésemért! Örülök, hogy itt vagytok velünk.- erőltettem egy mosolyt az arcomra, ami csöppet sem sikerült valami szívderítőre.- Most pedig ha megbocsátotok, én felmennék a szobámba.- meg sem várva, hogy mit mondanak, rohantam fel, hogy egyedül lehessek. De ahogy felértem a szobámba, rögtön mehetnékem is támadt. Teljesen mindegy volt merre néztem, az a miliónyi emlék, ami mind őt hordozta magában, teljesen megőrjített. Már-már pattanásig feszült az idegzetem, mikor Tanya gyengéden bekopogtatott, bebocsátást kérve.

- Akármit is szeretnél, most nem akalmas!- szóltam ki, elég dúrván, a megszokott szabad helyett.

- Azért én még is bejönnék!- dugta be a fejét az ajtón. Egy biztos, ha mondjuk Emmett lenen az, már rág a fejéhez vágtam volna az egyik díszpárnát. 

- Muszáj ezt?- kérdeztem, miközben feltornáztam magam ülő pozícióba. 

- Igen muszáj, s lehetnél udvariasabb is egy most érkező vendéggel.- rótt meg.- Talán megkínálhatnál hellyel...- mutatott a kanapémra.

- Mi értelme lenne, ha úgy is önkéntesn teszel mindent?- kérdeztem, de azért intettem a kezemmel, hogy foglaljon helyet. - Egyébkémt hidd el, tudom, hogy mit szeretnél, s a váalszom az, hogy fogalmam sincs.

- Tudod igazán idegesítő ez a képességed, legalább arra a rövid időre kikapcsolhatnád, míg valaki normálisan szeretne veled társalogni.- dünnyögött.

- Persze, mint ha az lehetséges lenne.- váalszoltam, s azon imádkoztam, hogy hagyjon már végre magamra, hogy imsét megfentereghessek az önsanyargatás mocsarában.- De talán neki kezdhetnél.

- Én csak beszélni szeretnék veled, mond el, mi történt. Hátha, mint külső szemlélő többet tudnék segíteni. - mosolygott rám együtt érzően. S nem tudom mi ütött belém, de mesélni kezdtem. Minden egyes dolgot, azóta, mióta kiléptem az ajtójukon. Hogy miként találtunk egymásra szerelmemmel, s hogy a vágy tüzében , miként tettem tönkre mindent pillanatok alatt. S hogy most, azon vagyok, hogy kiszakítsam őt a szívemből, ami olyan kínokat okoz, amit lehetetlen elviselni.

- De ha ez így van, akkor csak egyet árulj el nekem!- húzta össze a szemöldökét.- Mi a fenéért ülsz itt még mindig, a helyett, hogy felemelnéd azt a csinos kis hátsódat, s szorosan magadhoz ölelve elmesélnéd neki mindezt, mit nekem mondtál?

- Azért, mert..- adtam volna valami magyarázatot, mikor Ő ismételten a szavamba vágott.

- Nincs semmi féle de! Te most azonnal velem jössz és megkeressük a csajt! Vámpír létemre majdnem elbőgtem magam. Ez a történet szebb, mint a Rómeó és Júlia, s szerinted én ezt hagyni fogom, hogy csak úgy tönkretedd? Na azt már nem, vagy jössz magadtól, vagy én rugdoslak el!- figyelmeztettett még utoljára, majd bizonyítékot adva, enyhén valóban belerugott a fenekembe.

- Jól van na, megyek már, emgyek!- feleltem, fülem farkam behúzva, miközben az emeletről siettünk lefelé!

- Nemsokára jövünk!- kiáltott oda a többieknek, akik hála Tanya képességének semmit sem hallhattak a beszélgetésből, ezért is álltak értetlenül a dolog előtt, hogy miért rángat engem, mint egy félőrült. De reagálni, vagy kérdezősködni már nekik sem volt idejük, mert az én hajcsárom már rám si parancsolt, hogy indítsam a kocsit.

- Igyekezz már! Alig várom, hogy lássam a nagy kibékülést!- Dörzsölte össze a tenyerét, arcán pedig egy Emmettől lopott vigyor ült. 

- Ki mondta, hogy? Áh..telejsen mindegy!- mondtam, majd gyorsítva a tempón igyekeztünk Bells háza felé. Csak remélhettem, hogy egy rendőrrel, vagy trafipax-szal sem futunk össze, mert egy jó darabig eltíltanának a jogsimtól ezért a sebességért.

Szerencsére azonban egyszer sem vettük észre, hogy lekapcsolnának minket. A kései idő révén, jobbnak láttam, ha kicsit távolabb állunk meg a kocsival, s a maradék távot az erdőben tesszük meg, ahonnan tökéletes rálátás nyílik, a házukra. 

- Nézzd! Ott vannak valakik!- mutatott előre az ajtó felé kísérőm. A srácról foglalmam sem volt, hogy kicsoda, de a lány, nem más volt, mint az én Bellám. Arcán, már a rég nem látott mosoly ült, amiért nagyon hálás voltam az idegennek. Ezek szerint, Bella nélkülem is boldog lehet.

- Menjünk!- szóltam még oda Tanya-nak, majd elrohantam a sűrű erdőben.  

Várom a véleményeket!
pusz
Anita