2.fejezet

Sziasztok!
 Itt van a következő fejezet. Ez most végig Edward szemszöge. Ebben nem igazán vagyok valami jó, de azért remélem tetszeni fog.
Hihetetlen jó érzés, hogy ennyien látogatjátok az oldalt. És nagyon szépen köszönöm a 17 rendszeres olvasót is.
nagyon szeretlek titeket!
pusz
Anita




A kihalt utcákon sétáltam. Muszáj volt eljönnöm otthonról. Azok a hangok, amik estéről estére kiszűrődnek a szobákból...hát elég zavarbaejtő. Ilyenkor inkább kimegyek futni. De most valahogy ahhoz sem volt kedvem. Csak bolyongtam a sötét utcákon, s teljesen magamba mélyedtem. Egy két részeg alakon kívül már senki sem tartózkodott idekint. Az emberek tartózkodtak az ilyen helyektől. Bár nem tudják mitől kéne félniük, az érzés ott lappang bennük. Nem egyszer láttam olyan embereket, akik lépten nyomon maguk mögé lestek, s próbáltak minél messzebbre ellátni, hogy ne érje őket hírtelen meglepetés. Nem hiába mondogatják annyiszor, hogy jobb félni, mint megijedni. Egyszer Carlisle megkérdezte tőlem van e valami, ami félelemmel tölt el. Akkor azt válaszoltam, hogy nincs, talán az, hogy valamelyiküknek baja esik. Azt hiszem ember koromban sem voltam az a valaki, aki túl hidonálja a dolgokat. Már a bérházakhoz értem, mikor füst csapta meg az orromat. Szememmel követtem az útját, ami a bérház második emeletéről cikázott lefele. Különös, hogy még nem rohannak ki sikongatva az emberek. Bár gondolom, már az is csak pillanatok kérdése, s valaki elkezdi kántálni a szokásos szöveget...
Már majdnem elhaladtam a ház mellett, mikor síró hangra lettem figyelmes. Bármennyire is tudtam, hogy az lenne logikus, ha továbbhaladnék, mégsem voltam rá képes. Legalább azt meg kellett tudnom, hogy ki szorul segítségre. Felugrottam az egyik párkányra, ahonnan a füst származott. A tüzet itt még nem láttam. Valószinűleg egy másik helyiségből származik. Szememmel körbe jártam a kis szobát. Az ajtó előtt a pillantásom megakadt. Egy kislány ült előtte, maciját szorongatva, s most márt a síró hangot is be tudtam azonosítani. Majd egy ajtó csapódására lettem figyelmes. Valaki elhagyta a házat. Próbáltam megtalálni azt a valakit, aki csak úgy képes itt hagyni egy gyereket az égő házban. Egy középkorú férfi volt az, magában csak azt bizonygatta, hogy nem az ő hibája. Majd azt is láttam, hogy ütötte meg feleségét, s verte le a lámpát, ami a tüzet okozta. Nem tudtam sorsára hagyni, így egy gyors mozdulattal beugrottam hozzá az ablakon. Vártam, a reakcióját, de ő nem tett mást, csak hosszasan megvizsgált. Szemei elárulták, hogy értelmes, rendes lány. Egy valamit mégis furcsállottam benne. Nem azt, hogy némán nézte, ahogy közeledem felé, hanem azt, hogy elméjét teljes csend ölelte körbe. Ami szinte lehetetlen. Hiszen még az újszülött csecsemőknek is van gondolatuk. Igaz, hogy ők többnyire a színeket, s az alakzatokat fedezik fel, de itt még az sincs. Csak az üresség ami körülöleli. Nagyon kíváncsi voltam, hogy miért. Egyre közelebb mentem hoz, persze csak emberi tempóba nehogy megijesszem. Bár az sem lehet mindennapi, hogy valaki csak úgy beugrik hozzá az ablakán.
-Szia! Én Edward vagyok! El kell innen mennünk. Kérlek gyere velem.-nyújtottam felé a kezem. Egy pillanatig mélyen a szemembe nézett, mintha onnan akarná kiolvasni, hogy velem jöjjön e. Majd végül arra a döntésre jutott, hogy biztonságban van, így belecsúsztatta kezeit az enyémekbe, mire én felvettem az ölembe, s az ablakhoz sétáltam vele.
-Kérlek most csukd be a szemed.-mondtam, mire ő némán bólintott, s szemeit szorosan összezárta. Egy gyors mozdulattal kiugrottam, majd az út másik oldalán letettem a földre.
-Ezt még is hogy csináltad?-érdeklődött, s hitetlenkedő szemeit rám emelte. Még egy pillanatig ezen rágódhatott, de aztán arc kifejezése megváltozott. Szemeibe aggodalom költözött. Megragadta nadrágom szárát, s rángatni kezdte azt.
-Kérlek segítened kell. Segíts rajta.-mondta, s már nagyon közel járt hozzá, hogy sírva fakadjon.
-De mégis kin?.kérdeztem rá.
-Anya! Az anyukám még oda benn van, kérlek segíts neki.-az első könnycseppek kicsordultak a szeméből. Bólintottam, mikor eszembe jutott a nő, akit annak az állatnak a gondolatai közt láttam, majd vissza szaladtam a házhoz. Ismét beugrottam, s bementem az égő helyiségbe. Óvatosnak kellett lennem, hisz a tűz nekem is árthat. Pár perc múlva sikerült megtalálnom a nőt. De már akkor tudtam, hogy rajta már nem tudok segíteni. nem hallottam a szívét dobogni, s a szemei is felakadtak. Ezek szerint a kislány árva maradt. Még gyorsan szétnéztem, hátha tartózkodik itt még valaki, de a lakás már üres volt. A szirénákat pedig már hallani lehetett, így jobbnak láttam kimenni. Így visszamentem a lányhoz.
-Hol van az anyu?-kérdezte, s aprócska szemeibe ijedtség költözött. De mintha már tudta volna, hogy miért nincs itt. Nagyon értelmes volt, pedig nem lehetett több öt évesnél.
-Sajnálom. De az anyukádon már nem tudtam segíteni. Ő most már egy jobb helyen van.-néztem rá bíztatólag, majd ismét felvettem az ölembe, hogy kisírhassa magát. Nem is értem miért, de kötődtem hozzá. A tűzoltók, rendőrök, s mentők hamarosan ideértek, s neki láttak a munkájuknak. Mindenkit kimenekítettek, s a tüzet is sikeresen eloltották. Sajnos azt is láttuk, hogyan hozzák ki az anyja holttestét a házból.
-Ne félj, majd én vigyázok rád. De most csukd be a szemed, s addig ne is nyisd ki, míg nem szólok.-valahogy úgy éreztem, hogy vigyáznom kell rá. így elindultam vele a házunkhoz. Mikor futni kezdtem, szorosabban kulcsolta kezeit a nyakam köré, de nem szólt semmit. Alig tíz percbe telt, hogy odaérjünk a házunkhoz.
-Most már kinyithatod a szemed.-szóltam neki halkan, de ő mégse moccant. Azt hiszem elaludt az ölemben. Elindultam felfelé a lépcsőn, de az ajtóban megláttam toporzékoló húgomat, aki most méreg zsákot játszott.
-Van róla fogalmad, hogy mit tettél? Elraboltál egy kislányt!-mondta dühtől izzó szemekkel.
- Nem mehetnénk be? Ígérem mindent megbeszélünk, csak engedd, hogy letegyem aludni.-néztem rá kérlelően., majd besétáltam. Alice valószinüleg már mindenkit értesített a dologról, hisz mind ott sorakoztak a nappaliban, s kétkedve néztek rám. A gondolataik is arról árulkodtak, hogy mennyire felelőtlennek tartanak, meg hogy sosem hitték volna, hogy ez meg esik majd velem.
~Az örökké bús Edward megment egy kislányt.-viccelődött magában Emmett. Rosalie volt az első, aki felpattant, s hozzám sietett. Ő mindig nagyon szerette a gyerekeket, hisz az egy örökké tartó fájó pont az életében, hogy neki nem lehet.
- Add ide, majd én felviszem a szobámba, ott kényelmesen aludhat.-mondta, de gondolatai csöppet sem volt kedves, legalább is nem irányomba. Mikor áthelyeztem..hm..-elfelejtettem megkérdezni a nevét, nem baj, majd holnap- na szóval, mikor áthelyeztem őt Rosalie karjaiba, kicsit nyöszörgött, de nem kelt fel. Igazán hosszú estéje volt, nem csodálom, hogy kimerült. Húgom felvitte őt, majd vámpír gyorsasággal vissza is tért. Átmentünk az étkezőbe, ahol a megbeszéléseket szoktuk tartani. Igaz mi sosem ettünk, de a látszatot fent kellett tartanunk.
-Edward!-szólított meg apám.-Tudom, hogy már úgy is tudod, mit gondolunk, még is azt hiszem át kéne beszélnünk mi lenne a legjobb teendő.
- Az biztos, hogy a lány nem maradhat velünk.-Jasper
- Sajnos nekem is egyet kell értenem, bármennyire is örülnék annak, ha egy gyerek lenne a házban. Edward belegondoltál már abba milyen élete lenne mellettünk? Vámpírok vagyunk.-mondta Rose lesújtóan, s én tudtam, hogy őszintén beszél. A többiek is igazat adtak neki.
-Soha sem lehetne barátja, mivel mi folyton költözködünk, s gondolod, hogy nem tűnne fel neki, hogy mi sosem változunk, vagy nem eszünk?-folytatta a sort Alice.
-Miért az jobb megoldás ha árvaházba dugják.-pattantam fel a székből.
- Fiam nyugodj meg.-tette kezeit vállamra Esme.-Én is sajnálom őt, de hidd el jobb lesz neki ott, mint itt. Hisz balesetek mindig megeshetnek.
- És mi lenne ha szavaznánk?-kiáltotta be Emmett. Nagyon büszke volt magára, amiért ez neki jutott először az eszébe.
-Akkor én igennel szavazok.-mondtam, s bármennyire tudtam, hogy az érvek, amiket családom felhozott, jogos volt, én még sem éreztem őket igazságosnak.- De amint látom, ti mindannyian az ellenkezője mellett döntöttetek.-mondtam, mikor gondolatikban meghallottam választásukat.
- Én sajnálom..-nem hagytam őket magyarázkodni, inkább felálltam az asztaltól, s otthagytam őket.
Gondolkoznom kellett........