1.fejezet

Sziasztok!
Íme az első fejezet. Nagyon remélem, hogy tetszeni fog, s elnyeri a tetszéseteket. Itt Ficsi lesz az, aki segít majd nekem.
Na de nem jártatom a szám. Nyomás olvasni, s reméljük, hogy kapunk tőletek hozzászólást.
puszi
Anita 

Ez az este is ugyan úgy indult, mint a többi.  A szobámban voltam és játszottam. Anya a vacsorát készítette, míg apa megint a helyi kocsmában lopta a napot. Nagyon sokat veszekedtek az anyuval, amiért én nagyon dühös voltam. A legtöbbször a pénzen veszekedtek. Anya mindig számon kérte apun, hogy miért issza el azt a keveset is, amink van, mire apu nagyon dühös lett, s kiabálni s csapkodni kezdett. Ilyenkor mindig nagyon megijedtem. Sajnáltam anyut, amiért egyedül kell szembe néznie apámmal, de én nem tudtam mit tenni. Magamra zártam az ajtót, ahogy javasolta, s hangosan hallgattam egy kis zenét, hogy valamennyire tompítsa a hangokat. Persze hiába.

Egy óra múlva az ajtó csapódására figyeltem fel. Itthon van. Résnyire nyitottam az ajtót, hogy lássam, milyen állapotban érkezett.  Hát nem hazudtolta meg önmagát. Ismét hulla részegen dülöngélt jobbra-balra. Anya észrevette, hogy nézem, s intett a fejével, hogy menjek be a szobába.

- Szervusz szépségem! Hiányoztam?-hallottam, ahogy anyához lép. Mindig így történik. Először kéjesen beszél, majd miután anya eltolja magától üvöltözni kezd.

-Hagyj! Inkább menj el fürdeni. Bűzlesz.-mondta neki erélyesen. Bárcsak itt hagyhatnánk, bárcsak megszabadulhatnánk ettől az élettől. Anya nem mer lépni, én pedig mit is tehetnék? Mit tehet egy öt éves kislány? Imádkozik, hogy végre vége legyen. De sosincs vége. Egy örökös körforgás az életem, amiből nincs kiút.

-És ha nem teszem, akkor mi lesz?-emelte fel a hangját. Gyűlölöm.

-Eressz el, ez fáj.-ez volt az a mondat, ami pont volt az i-re. Az ajtót magamra zártam, s feltekertem a hangerőt. Jól tudtam mi fog következni. S nem akartam a részese lenni. Egy olyan életért imádkoztam, mint amilyen a többi gyereknek van. Akik csak gondtalanul játszanak, s boldogan, szeretetben élnek együtt a családjukkal. Nem sírtam. Már nem tudtam, a könnyeim kimerültek. Bár még csak az ötödik életévemet töltöttem be. Már negyvennek éreztem magam. Az óvó néni is azt mondta, hogy akár iskolába is mehetnék, mert sokkal okosabb vagyok a társaimnál. De hisz az élet megkeményíti az embereket. Az a rengeteg fájdalom, amit napról napra át kell élned. S hamar megtanulod mit jelent a szívből jövő gyűlölet. A  szavak egyre hangosabbak lettek. Egyre több dolog csattant a földön.  S anya keserves sírása az én könnyeimet is megindította.

-Miért nem tudok neki segíteni? Miért ülök ide benn? Ott kéne lennem, s segíteni. Persze tisztában vagyok vele, hogy nem engedné, hogy apám elé álljak. Már egyszer megpróbáltam, de akkor felkapott, s besietett velem a szobába,  s rám zárta az ajtót. Majd másnap azt mondta soha többet ne merjek kijönni ilyenkor, mert belehalna, ha valami bajom esne.

Bármennyire is nehezemre esik, így kell tennem. Egy újabb hangos zaj furakodott a fülembe. De utána szokatlan csend volt, mintha valami eltört volna, miközben valaki a földre esett. Ezt apám hangja erősítette meg.

- Renee! Renee hallasz engem? Kelj már fel arról a kibaszott földről.-szédülni kezdtem hírtelen, majd az ajtót ütöttem, s kiabáltam. Nem mertem kimenni. Féltem attól, amit látnék.  A szobában egyre melegebb lett, s egy kevés füst kúszott be a szobámba az ajtó alatt. Tudtam, hogy valamit tennem kéne, mégsem mozdultam, csak ott ültem, s a macimat szorongattam. Egyáltalán nem állt szándékomban egy tapodtat sem mozdulni. Ekkor azonban különös dolog történt. Az ablakomon egy fiatal srác mászott be. Hófehér bőre volt, s bronzvörös haja.  Ahogy a hold megvilágította arcát, az biztonságot árasztott.

-Szia! Én Edward vagyok! El kell innen mennünk. Kérlek gyere velem.-Mondta, s én kezébe csúsztattam az enyémet, szinte elveszett benne. Kedvesen rám mosolygott, majd az ölébe kapott. Mikor az ablakhoz lépett, egy pillanatig habozott. Mintha aggódna valami miatt.

-Kérlek most csukd be a szemed.-én csak némán bólintottam, s szorosan összezártam a szemem. Nem tudom miért, de bíztam benne. Éreztem, ahogy elrugaszkodik, majd egy pillanat múlva letesz a földre.

-Ezt még is hogy csináltad?-kérdeztem, hisz egy ember ilyenre nem képes, Csak úgy kiugrani a második emeletről, hogy semmi bajod sem történik? Az lehetetlen. Látszott rajta, hogy nem akar válaszolni, amikor nekem egy másik dolog is eszembe jutott. Jobban mondva valaki. Anya még mindig ugyan ott volt. Bent van az égő házban.

-Kérlek segítened kell. Segíts rajta.-ragadtam meg a nadrágját, mivel épp hogy a derekáig felértem.

-De mégis kin?-kérdezte.

-Anya! Az anyukám még oda benn van, kérlek segíts neki.-a könnyek ismét folyni kezdtek szememből. Edward bólintott egyet, s eltűnt mellőlem. Nagyon rémisztő volt idekint egyedül. A sötétség semmi jót nem ígért. Egy tapodtat sem mozdultam. Csak vártam arra, hogy Edward jöjjön, s anyuval együtt itt hagyjuk ezt a helyet. Már több perc is eltelt. Fogalmam sem volt róla mi tart ennyi ideig. De ez nem jelentett jót. Majd egy kis idő elteltével szirénák hangos zúgolódását lehetett hallani. Ezzel együtt a Edward is visszajött, de egyedül volt.

-Hol van az anyu?-kezdett a hangom hisztérikussá válni. Pedig nem voltam az, soha nem csapkodtam, vagy vertem magam a földhöz, de ahhoz, hogy az édesanyám, nincs velem, nagyon megrémített.

-Sajnálom. De az anyukádon már nem tudtam segíteni. Ő most már egy jobb helyen van.-nézett rám bíztatólag. Milyen érdekes. Nem is ismer, mégis törődik velem, pedig a legtöbb ember nem ezt tenné. Még szipogtam egy keveset, miközben Edward felvette az ölébe. A buksimat a vállába szorítottam, s próbáltam elfolytani sírásomat. Arra gondoltam, hogy most már anya jó helyen van, s soha többé nem bánthatja senki. Mostantól az Istenke vigyáz majd rá.

A tűzoltók, a mentők, s a rendőr autók már a házunk előtt sorakoztak. A lakóházból mindenkit kirohant, majd a tűzoltók megkezdték a munkájukat. Néhányan bementek az égő házba, hátha találnak még bent valakit. De nem volt már bent senki, senki sem aki élt volna. Miután a tüzet eloltották, egy hosszú fekete zsákot cipelt két férfi. Már így is sokat láttam, de ez már túl sok volt. Edward is így érezhette, hisz mindketten tudtuk, hogy kit visznek. Halkan a fülembe suttogott.

-Ne félj, majd én vigyázok rád. De most csukd be a szemed, s addig ne is nyisd ki, míg nem szólok.-figyelmeztetett, s én úgy tettem ahogy kért. Teljes mértékig megbíztam benne. 

Bíztam az angyalomban.