13.fejezet

Sziasztok!
Sajnálom, hogy késett a feji, de mostmár itt van. Bár szerintem elég pocsék munka,  ezért nem is adok most komi határt. De ugye azért irtok majd? 

Szeretném még 1x megköszönni a díjakat, s holnap reggel első dolgom lesz azokat is kitenni.
puszi
Anita

Edward:

- Nem látja, hogy asztmás?-kérdezte Caroline. Hangjából csak úgy áradt a düh. Mire én is odanéztem, már egy jókora társaság állt ott. Alice intett a kezével, hogy csatlakozzam én is.

Mikor odaértem, az aggodalom végig söpört a testemen. A kör közepén Bella állt, a térdeire támaszkodva, s szorgosan kapkodta a levegőt.

- Bella kérlek figyelj rám! Ugye itt van a pipád?-Bella szeme egyre jobban elködösült, s még mindig nem jutott rendesen levegőhöz. Az arca pedig fehérebb lett, mint valaha.

- Caroline kérlek, menj, nézd meg a táskájában. Én addig leviszem a gyengélkedőig.-mondtam, miközben karjaimba emeltem Őt. Egy pillanatra, mintha rám nézett volna, de az állapota még mindig nem javult. Ruganyos léptekkel indultam ki a teremből. Már az elején láttam, hogy nehézkesen fut, s a levegő vétele sem normális, de nem is gondoltam volna, hogy ilyen problémája van. Azt hittem csak az elesés gondolata miatt olyan riadt.

Nem sok választott el a célomtól, s reméltem, hogy lesz olyan eszköz, amivel segíthetnek neki. Figyeltem az arcát, szemeit lecsukta, s  úgy próbálta kontrolálnia légzését. Mintha már egy picikét jobb színben lett volna, de még mindig feltétlen szüksége volt a pipájára. Bízom benne, hogy Carol hamarosan ideér vele.

Jobb kezemen kicsit feljebb helyeztem Bella-t, hogy kopoghassak az ajtón. Türelmetlenül várakoztam, míg a nővér végre hajlandó volt kifáradni.
Azonban, mikor meglátta a karomba levő lányt, rögtön szélesre tárta az ajtót, s beinvitált minket.
~ Vajon mi történhetett ezzel a kislánnyal?- gondolta. Az is megfordult a fejében, hogy én viselkedtem vele tiszteletlenül. De mikor újra végigmért, eldöntötte magában, hogy ez fizikai képtelenség.
- Gyere ragd le ide. Mi történt?-kérdezte az orvos, s elkezdte Bella-t vizsgálni.

- Bella asztmás. Rosszul lett a testnevelés órán.- Közöltem a tényeket a dokival. Az a szerencsétlen örülhet, hogy nem tekerem le a fejét álmában.

- Oh értem, és hol van a pipája?-Már majdnem sikerült válaszolnom, mikor Caroline viharzott be mellénk.

- Itt van doki.-Kapkodta mostmár Ő is a levegőt. A doki felemelte Bella fejét, majd szakszerűen segített neki használni a spray-t. Jó pár mély levegőt szívott bele, mire már fel tudott ülni. 

Csendben vártunk, míg sikerült teljesen rendbe jönnie.
- Most már jobb kedveském?-kérdezte a nővér, miután Bella levette a kezét  a mellkasáról.

- Igen, köszönök mindent. Most már rendben leszek.-mosolyogta el magát.

Ugye tudod, hogy a szívbajt hoztad rám?-Ölelte jó szorosan magához Caroline. Jó érzés volt ránézni ölelkező kettősükre. Még akkor is, ha az én kezeim is utána sóvárogtak. Hiányérzet járt át, miközben arra gondoltam, hogyan simult a karjaimba. Bella felpillantott barátnője válla felett, s egyenesen rám pillantott.
- Köszönöm.-suttogta, majd rám mosolygott. Akkor ez azt jelenti, hogy mégsem utál? Annyira szerettem volna belelátni, hogy tudjam mi jár a fejében.Mi miatt viselkedik így a testvérével. Mi az, amiért bármikor félre áll az útból? Kész relytéj, de én sem fogom annyiban hagyni. Mert a rejtélyek arra vannak, hogy megfejtsük őket. És én itt leszek, hogy ezt a feladványt megoldjam.



Bella szemszöge:


- Köszönöm.-suttogtam magam elé, miközben mélyen bámultam Edward szemébe. Pillantása mélyen szívott magába. Aranybarna szemei olyanok voltak, mintha futóhomokba léptem volna. Mihelyst az ember belenéz, már nincs menekvés.
- Látom, most már jó kezekben leszel. Menj haza, pihent ki magad, s igyál sok folyadékot.- Simogatta meg a doki a hátunkat, aki egyébként carol nagyapja is volt egyben. Sikeresen leszökkentem az ágyról, majd elindultam kifelé.
- Még egyszer köszönöm. Viszont látásra.- Még a többiek is elköszöntek, majd kiléptünk az ajtón. Az órából mártsak úgy tíz perc lehetett még hátra, ezért semmi értelme nem volt visszamenni. Ahhoz a szadista állathoz én többet úgy sem megyek be.

A parkolóba érve, odafordultam Edward-hoz, hogy elköszönjek tőle, s hazamehessek Carol-lal. 

- Hát akkor, szia.-Ó Istenem Bella, valami jobb nem jutott eszedbe?-szídtam önmagam gondolatban, majd elindultam a járgányom felé.
- Ugye nem gondoltad komolyan, hogy te fogsz vezetni?-Ért utol minket ismét Edward.

- Mivel Caroline-nak nincs jogsija, az autómba pedig még senki nem szerelt robot sofőrt, így.. igen azt hiszem, hogy vezetni fogok.-biccentettem kicsit félre a fejem. S büszke voltam magamra az előbbi monológom miatt.

- Én meg majd hagyom, hogy volán mögé ülj, mikor alig pár perce még rosszulléted volt.- mondta Ő is dühösen .- Ha ezt hiszed, akkor ki kell, ábrándítsalak. Én vezetek, és nem nyitok vitát.-Zárta le a beszélgetést.

- És Carol-t meg majd csak úgy itt hagyom, mert ha eddig nem tűnt fel, az én autóm két személyre lett kitalálva.- A szikrák folyamatosan pattogtak kettőnk közt, míg ezen vitáztunk.

- Hé srácok, majd én megyek busszal. - tette fel a kezeit barátnőm.
- Nem!!- Vágtuk rá azonnal mindketten.

- Majd én megmondom, hogy mi lesz most. Caroline-t majd Alice hazaviszi, én pedig téged. Majd aztán Alice  eljön értem is, s így mindenki hazajut biztonságban. - mondta el a tervét Edward, amivel én már megint nem értettem egyet. Majd mit nem… egy tizenöt perces út kettesben, ahol mindenre rákérdezhet. Nem most jöttem le a falvédőről.
- Én benne vagyok!- Caroline arcára gonosz vigyor ült ki.
- Á-ru-ló!- suttogtam el neki, azt amit gondoltam. Majd ismét Edward- ot néztem. - Hát én meg nem. - Szinte már köptem a  szavakat. Hiszen teljesen jól vagyok, akkor miért erősködik ennyire?

- Ha szép szóval nem megy… -Hagyta a félbe a mondatot, de mielőtt reagálhattam volna, már eltűnt a lábam alól a talaj, s ismét Edward karjaiban találtam magam. - Majd küldök Alice-nek egy sms-t. Szia!- köszönt még el az én áruló barátnőmtől. Én pedig őrült módjára ficánkoltam kezeiben, s a lábaimmal kapálóztam.
- Azonnal tegyél le! Nem érted? Most!!- sziszegtem bele  a fülébe.
- Nem. -felete egyszerűen, s tovább haladt.

- A fenébe is Edward Cullen, esküszöm neked, ha nem teszel le most rögtön, én megöllek. Komolyan mondom, hogy elveszem az életed. S nem érdekel az a pár évtized börtön sem amit az életed miatt kapnék. - Emeltem még inkább a hangomat, de Edward most csak hangosan felnevetett. Nevetése csilingelő volt, s a legszebb zongoraszót idézte fel bennem. De ezt most ki kell vernem a fejemből!

Már az autóm előtt ácsorogtunk. Kicsit feljebb lökött a kezében, majd kinyitotta az ajtót, s berakott engem.
Miközben azon agyaltam, hogy meglógok, ő is beszállt mellém. És hát valljuk be, vajon meddig tartana neki elkapni, s ismét visszahurcolni?

Így nem tehettem mást, duzzogva bámultam ki az ablakon, s vártam a végzetem.