32.fejezet

Sziasztok!

Nagyon sajnálom, hogy eddig nem jelentkeztem, de az életem jelenleg a padlón hever. Rossznak, feleslegesnek, pótolhatónak érzem magam. Nem érzem magaménak a szavaimat, ezért sajnos kétlem, hogy igazán jó fejezetet sikerül alkotnom. Elnézéseteket kérem.
Nagyon szeretlek titeket, s elmondhatatlanul örülök, hogy vagytok nekem!
Millió puszi!
Anita

- Bella? Bella?- rázogattam kedvesem, aki ismét ájultan esett a karjaimba. Nagyon megijedtem. Hisz semmi nem történt. Legalább is semmi olyan, ami ezt a reakciót válthatta volna ki. – Segíts már Carlisle!- kiáltottam apámnak, aki azonnal odaszaladt hozzánk, s vizsgálni kezdte szerelmemet.

- Nem értem mi baj lehet, hisz látszólag minden rendben van. Mint a múltkor, most sem látok semmi rendellenességet. Olyan, mintha csak mélyen aludna. – vázolta a helyzetet Carlisle, de engem, egy cseppet sem nyugtatott meg. – Gyere, inkább fektessük le a kanapéra. – mondta, s én tettem, amire kért. Gyengéden a karjaimba vettem kedvesem, aki gondtalan arccal, egy aprócska mosollyal a szája szegletében szunyókált. Ennek ellenére még sem voltam nyugodt. Az sosem normális, ha valaki csak úgy elájul, majd csak percekkel, vagy akár órákkal később tér magához.

- Ne izgulj, pár perc és felébred. – jött oda hozzánk Alice, majd végigsimított Bella arcán. A térdemen zongorázva vártam, s számoltam a másodperceket. S ezzel mindenkit az őrületbe kergettem, mivel lassacskán mindannyian elhagyták a szobát. Ahhoz képest, hogy az én drágalátos hugicám azt mondta, hogy nemsokára magához tér, már négy perc eltelt, s még mindig semmi. Esküszöm, ha felébred, azonnal elviszem kivizsgálásra. Mi van, ha tényleg valami komolyabb baja van, s nem vesszük észre időben? Több ezer betegség megfordult a fejemben, s legalább egymilliószor kaptam idegbajt az idő múlásával.

- Edward, volnál szíves megnyugodni. Egyrészt az őrületbe kergeted Jaspert, másrészt pedig fél percen belül mindent meg fogsz érteni. Vigyorgott önelégülten, mint aki valami olyasmiről tud, amiről senki más. Azonnal a gondolataiban kezdtem kutakodni, de mindig falba ütköztem. Húgom majdhogynem tökéletesen uralta a gondolatait. Több órára lenne szükségem, hogy kiszedjem belőle, amit akar. Azonban erre már nem maradt időm, mivel kedvesem ébredezni kezdett.

- Bella jól vagy?- szegeztem neki a kérdést azonnal, mire ő csak pislogott párat, majd kíváncsi szemekkel meredt rám.

- Igazság szerint tökéletesen vagyok, leszámítva egy kis kótyagosságot. Csak olyan furcsa ez az egész. Mármint ezek a múltbéli látomások, vagy nem is tudom, hogy minek mondjam. Olyan, mintha újra élném az egészet. Annyira bizarr. – ráncolta az orrát, s a homlokán is apró ráncok jelentek meg. Ha nem lenne komoly a helyzet, valószínűleg nem bírom ki, hogy ne nevessem el magam.

- Látod, én megmondtam. Kutya baja!- csilingelte Alice, miközben betáncolt a szobába, a háta mögött az egész családdal.

- Az még egyáltalán nem biztos. Bella, kérlek, mond el részletesen, hogy mi történt. – fordultam kedvesem felé, s vártam, hogy belekezdjen a mesébe. A családom is érdeklődően tekintett szerelmem felé, mire apró rózsácskák keletkeztek az arcán. Csak még szebb lett tőlük, s azonnali vágyat éreztem rá, hogy megcsókolhassam.

- Lehet, hogy őrültnek fogtok tartani, de különös álmaim vannak mostanában. Vagyis nem is tudom, de olyan, mintha újra álmodnám a múltamat. Arról álmodtam, mikor még kicsi voltam. Láttam magam gyerekként, ahogy Alice felöltöztet, majd Rosalie kifésüli a hajam, ahogy hercegnőnek szólítanak.  Majd Esme anyai gondoskodása, azt, hogy mennyire élveztem az Emmettel való játékot. Bár még arra is tisztán emlékszem most már, hogy mennyire féltem hatalmas termetétől. Olyan volt, mint egy óriás. – mosolyodott el, majd miután rákacsintott Emmettre ismét folytatta.

- De azt hiszem ezek csak plusz információk voltak. A látomásom, ha szabad ezt mondanom, igazság szerint Edwardról szóltak. És arról a zongoráról. – mutatott a zongora irányába.

- A zongora előtt ültél, én pedig mikor felébredtem oda sétáltam hozzád, s a fejedet megsimogatva ezt mondtam: -  „Ne sírj! Az angyalok nem sírnak. „– majd aztán átöleltelek.- az emlékek bennem is felelevenedtek, s el sem akartam hinni, amit szerelmem mondott. Különös, hogy ilyen tisztán emlékszik ezekre, a dolgokra. Hisz az emberi elme elég szita, s hamar elfelejt dolgokat. De ha emlékezett, akkor miért nem mondta már az első találkozásunkkor.

- Akkor te végig mindent tudtál?- álltam fel idegesen.

- Megengednéd, hogy befejezze, s volnál szíves nyugton maradni?- nyomott vissza a helyemre pöttöm húgom. Amilyen alacsony, olyan kis idegesítő vakarcs.

- Köszönöm Alice! – mosolygott rá Bella, majd rám pillantva folytatta.

- Hogy a kérdésedre válaszoljak, nem, semmiről sem tudtam. Idővel jöttek vissza az emlékeim, s mostanában egyre több minden tőr a felszínre.

- Mondj el mindent kedvesem. Bármit, amire emlékszel. – mondta neki anya. S az egész család izgatottan hallgatta.

- Honnan veszed, hogy angyal vagyok?- kérdezted tőlem, beszélt hozzám ismét.

- Mire én azt feleltem, hogy csak az angyalok tudnak repülni. – mosolyogtam rá. S én valóban azt hittem, hogy te vagy az én őrangyalom. Hát egy kicsit tévedtem. – viccelődött, de a komoly arcokat látva tovább beszélt.

- Majd miután megöleltelek, megkérdezted, hogy szeretném e, ha játszanál. Sosem hallottam még annál szebbet. Éreztem, hogy kötődünk egymáshoz, s tudtam, hogy veled akarok maradni.- bigyesztette le az ajkait.

- Én is azt szerettem volna, de nem lehetett. Mindennél jobban vágytam rá, hogy velem maradhass, de nem szabadott. Egy szörnyeteg vagyok, aki se akkor, se most nem érdemel meg egy angyalt. – mondtam neki, miközben letöröltem könnyeit. Nem is gondoltam rá, milyen nehéz lehet neki erről beszélni. S én még le is támadom.

- Egy erős kötelék alakult ki köztünk, azt hiszem a sors azért akarta, hogy én vámpír legyek, hogy lehetőségem legyen téged megismerni. – miután rámosolyogtam, gyengéden megcsókoltuk egymást, s ebben a csókban benne volt az egymás iránt érzett érzéseink. A szerelem, a féltés, a megértés, az örökös vérszomj, mind-mind megtalálható volt.

- Szeretlek! –suttogtuk egymásnak.

- Jól van, jól van gyerekek! Inkább mennyetek szobára, bár én szívesen veszem az ingyen pornót! – vigyorgott Emmett, mire Rosalie-tól kapott egy hatalmas nyaklevest.

- Emmett, kérlek, viselkedj!- dorgálta meg Carlisle bátyámat, majd Bella felé fordult. – És milyen gyakran vannak ilyen látomásaid? Régebben is voltak?- kérdezősködött Carlisle.

- Ne olyan régóta. Az emlékek mindig is az életem része volt. Hiszen nem különös, hogy a szüleimre tisztán emlékeztem, titeket pedig csak úgy elfelejtettelek? Olyan mintha manipulálni tudnám az emlékeimet. Tudom, hogy mikor az árvaházba kerültem, minden vágyam volt, hogy felejthessek, s el is felejtettelek titeket. És most, mikor mindennél jobban akartam emlékezni, az emlékek újra előjöttek. Én magam sem értem, hogy miért van ez így.

- Ne lehet, hogy ez egy képesség? Mint Alice-nek a jövőbelátás. Csak ő a múltat látja. – mondta elgondolkozva Rose, s Carlisle szeme azonnal csillogni kezdett.

- Ez nagyon is elképzelhető. – lelkesedett apám, s mindannyian figyelmesen hallgattuk őt. Úgy látszik Isabella nagyon is különleges. Egyrészt, Edward nem hallja a gondolatait, ami egy páratlan dolog, s ami arra enged következtetni, hogy védve van az elméd. S mind emellett, még arra is képes vagy, hogy a múlt emlékeit felelevenítsd. Ez csodálatos.- lelkendezett.

- Most totál olyan vagy, mint Aro!- röhögött Emmett.

- Ő kicsoda?- kérdezte azonnal kedvesem, mire én haragosan néztem bátyámra. Nem akartam, hogy szerelmem még jobban belemélyedjen a vámpír témákba.

- Ne is törődj vele, Ő is csak egy vámpír, aki nagyon szereti maga köré gyűjteni a különleges képességű vámpírokat. – szinte már morogtam, ahogy ezeket, a szavakat mondtam.

- Akkor ez azt jelent, hogy ha én is vámpír lennék, akkor igényt tartana rám?- kérdezte Bella. Nagyon jó rálátása van a dolgokra, azt meg kell hagyni.

- Valami olyasmi, de egyrészt, mivel sosem engedném, hogy vámpír legyen belőled, így ez teljességgel lehetetlen. Másrészt pedig van saját döntés jogod. Sem Alice, sem Jasper, s én sem lennék hajlandó önszántamból csatlakozni hozzá. És téged sem kötelezhetnének. De teljesen felesleges erről beszélnünk. – zártam le a témát.

- Neked lehet, hogy az, de nekem nem. – makacsolta meg magát szerelmem. – Egyébként meg nincs jogod helyettem dönteni. Mi van akkor, ha én vámpír szeretnék lenni? Ha most azonnal azt akarom, hogy változtassatok át?- kérdezte dühösen. Olyan volt, mint egy kiscica, aki tigrisnek képzeli magát.

- Jobban teszed, ah kivered a fejedből, mert ez sosem fog megtörténni!- kötöttem én is az ebet a karóhoz. Azonban Ő sem tántorodott meg.

- Ez még nem egy lejátszott kör Edward Cullen! – szűkítette össze a szemeit.

- Nocsak, nocsak. Van vér a pucájában a kiscsajnak. – lelkendezett Em. Már éppen azon voltam, hogy leordítsam bátyám fejét, hogy mi a fenének kell olajat önteni a tűzre, mikor Alice látomása meggátolt. Már csak ez hiányzott. Mégtöbb vámpír. Temettem az arcomat a kezeim közé, s úgy hallgattam, ahogy Alice megosztja a többiekkel is a jó hírt.

- Vendégeink lesznek!

Nem mondok határt, hisz aki egy kicsit is értékeli a munkám, az úgy is ír, aki pedig nem érzi elég jónak ahhoz, hogy mondjon egy aprócska véleményt, az úgy sem fog., hiába könyörgök.