33.fejezet

Sziasztok Drágáim!

Őszintén az elnézéseteket kérem, amiért nem volt friss. Ahogy az előző fejezetnél is fejtegettem már, az életem nem épp olyan mederbe csorog, aminek én felhőtlenül örülni tudok. Megcsaltak, átvertek, elhagytak. Ez csupán három szó, amiből lehet következtetni. A suli pedig, az összes szabadidőmet elveszi. Jó megvallom, az én hibám, hogy ez a helyzet kialakult. A lényeg az, hogy rontottam. Nagyon súlyosan rontottam, s így kikerültem az ér tanulók köréből, na így itthon is kapom folyamatosan a csesztetést, hogy elszúrom az életemet. Ráadásul a nyelvvizsga sem akar összejönni. Miért ilyen kegyetlen velem az élet?

Tudom, hogy ez nem mentség a múlt heti kihagyásért, de remélem egy kicsit megértitek a helyzetemet. Nagyon nehéz boldogságtól csöpögős fejezeteket írnom, mikor minden egyes „szeretlek” szónál a szívem szakad meg. Sajnálom, de jelenleg csak ennyi telik tőlem.

Millió csók, s jó olvasást!

- Vendégeink lesznek. – mondta Alice, egy hatalmas vigyorral az arcán. Ezek szerint kedves ismerőseik lehetnek, ha ennyire örül nekik.

- És kire számíthatunk?- kérdezte mosolyogva Carlisle. Edward idegesen feszengett mellettem, de mindenki más örült a hírnek. Felettébb különös volt ez az egész, de annyira nem foglalkoztatott, hogy most komolyabb figyelmet szenteljek neki.

- A Denali klán, s egy új barát is érkezik velük. Ha jól vettem ki az információkat, ő Kate jelenlegi párja.

- Ez nagyszerű. Rosalie, elkísérnél vásárolni, hogy előkészíthessük a vendégeink számára szobákat? Szükségem lenne pár dologra. – Fogalmam sem volt, hogy egy vámpírnak mire lehet szüksége, de ez tökéletes indok volt a vásárlásra, így persze Rose boldogan rábólintott.

- Azt hiszem, én ezt most kihagyom. – vonta meg Alice a vállát, mire mindenki tátott szájjal bámult rá. Alice, tudomásaim szerint kórosan boltkóros volt, így nem kis meglepetést okozott.

- Valakinek itthon kell maradnia, hogy megakadályozza Edwardot. Mivel éppen azt tervezgeti, hogy elszalad Bellával az északi sarkra. – nevetgélt. – Ne aggódjatok, behajtom még rajta. - szurkálta tovább a testvérét, aki a csipkelődés ellenére is csak mély ráncokkal az arcán ült közöttünk.

- Edward jól vagy?- kérdeztem, s megszorítottam a kezét, hogy nézzen rám.

- Igen, csak… Aggódom. Ha csak Elazarék jönnének, azt talán még elfogadható is lenne számomra, de hogy egy nomád vámpír is velük tart. Az már túl nagy kockázat. – túrt idegesen a hajába.

- De te mindig velem vagy, s megvédesz, ha kell. – mosolyogtam rá, hátha egy picit sikerül megnyugtatnom.

- Mivel jobbat nem tudok, így a megoldás az, ha nem is találkozol velük. – mondta halál nyugalommal az arcán. Nem tetszett ez nekem. Valami hátsó dolgot láttam benne.

- Csak nem attól félsz Eddy fiú, hogy a kicsi Tanya féltékeny lesz az új barátnőd miatt?- kérdezte Em, s én már is megtaláltam a választ az előbbi sejtésemre. Hát persze, egy másik lány, aki közel áll a szívéhez. Még az is lehet, hogy szereti. Ó, Istenem! – Jaj Bella ne vágj már ilyen fancsali képet, tudod, hogy Edward csak téged szeret. – beszélt most hozzám a nagymedve, amiért én most szívem szerint felnyársaltam volna. Szerelmem tekintete fürkészni kezdte az arcomat, s hosszú percek eltelte után, egy féloldalas mosoly jelent meg az arcán.

- Tisztában vagyok vele, s mielőtt bárki bármit mondana, egyáltalán nem vagyok féltékeny. – Húztam fel durcásan az orromat, s Jasper felé sulykoltam gondolataimat, miszerint, ha elárul én vámpír ide, vámpír oda, biztosan megölöm. – Ömm.nem játszanál nekem?- intettem a zongora felé, s csak reméltem, hogy az előző témát már lezártuk.

- Ügyesen témát váltottál csajszi. De ne feledd, a vámpírok nem feledkeznek meg semmiről. – hajolt közelebb hozzám Emmett és úgy suttogta a fülembe szavait. Hideg leheletétől rajtam borzongás futott át. Ismét annak az öt éves kislánynak éreztem magam, aki megijed a hatalmas óriástól.

- Ha most azonnal nem szállsz le róluk, én esküszöm, hogy egy teljes hónapon kereztül leszel a hordárfiú a vásárlásaink során.- Fenyegette meg Alice, majd ránk kacsintott.

- Nem, én komolyan szívesen hallanám Edwardot játszani, nem az elterelés volt a célom. – hazudtam, és felettébb könnyített a helyzetemen, hogy Em nyuszi módjára meghátrált Alice szavai hallatán.

- Akkor gyere, kis féltékenyem. – Ugratott most Kedvesem, a bátyja helyett, még is, ez a szócska is boldogsággal töltött el, hisz az-az apró birtokviszony mutatta, hogy én az övé vagyok, ő pedig az enyém. Ennél szebbet nem is kívánhatnék. Kézen fogva sétáltunk el a zongoráig, s most ájulás nélkül el is értük célunkat. Kezeimet óvatosan végigsimítottam a zongora felületén. Csodálatos Ében fekete színe volt, s csak úgy süvített róla a művésziség. Kölünlegesebb volt minden más hangszernél, hiszen Edward volt az, ki játszott rajta.  Kedvesem mellett foglaltam helyet a zongora előtt, majd ámulva figyeltem, ahogy végigsiklanak ujjai a billentyűkön, majd játszani kezd. Csukott szemmel hallgattam játékát, s próbáltam minden egyes pillanatát az elmémbe vésni. Annyira csodálatos volt. A dallam kecsesen keringett körbe-körbe, teljes nyugalmat árasztva. Egyszerre úgy éreztem, hogy szívesen elbarangolnék az álmok világába, ahol Edwarddal táncolhatnék a felhőkön, minden problémát kizárva. A lelkem sajgott egy érintése után, ugyanakkor hatalmas vétek lett volna megzavarni őt játékában.  Még is, sikerült kiügyeskednem, hogy egyik karjai alatt átbújva a mellkasának dőlhessek.  Azonban legnagyobb sajnálatomra, a dallam hamarosan elcsendesült, majd helyét némaság vette át. Meghatódva könnyekkel áztatott szemekkel öleltem kedvesemet. Nem mertem felpillantani rá, nem akartam, hogy ismét sírni lásson. Még sem tudtam abba hagyni, hiszen ez a mi dalunk volt. Emlékszem rá, legelőször is ezt játszotta nekem. Talán volt benne egy-két változtatás, de ez határozottan ugyan az a dal volt.

- Szeretlek. – szipogtam el neki, mire kaptam egy puszit a fejem búbjára, s ő is viszonozta vallomásom.

- Mond csak Bella-nyúlt az állam alá- még mindig szeretnél megtanulni egy hangszeren játszani? – érdeklődött, s kezei közé vette az enyémeket.

- Rettentően, de nem hiszem, hogy menne nekem. Talán ha még egyszer eljátszanád nekem. – kérleltem, s nagy boci szemeket mersztettem rá.

- Amit csak szeretnél. – suttogott a fülembe, amitől ismét borzongás futott át a testemen. Azonban ezt hozzá sem lehet hasonlítani, az Emmett által kiváltott reakciómhoz. A félelem helyett, most a vágy söpört végig testem minden egyes porcikáján. Olyan határtalanul boldog vagyok.  Ismét lehunytam szemeim, s igyekeztem jobban átadni magam az érzésnek. Végül is, Edward nem az előbb hallott dalt kezdte játszani, hanem az utolsó duettünk hangjai csendültek fel. S a zongorához hamarosan csatlakozott az Ő hangja is.

Edward: Én nem tudom miért történt mindez így
Melyik volt a döntő pillanat, ami összefűz most két utat
Te láttad szívem őrült vágyait
Ami annyi fájó éven át láncra verve társra nem talált
Minden csillag porrá hullhat szét
Jöhet bármi szörnyű vég
Érted élni, véled halni, ezért jöttem én
Nyughatatlan szívem csak rád várt
Túlél hát száz rút halált
Érted jöttem, hidd el bármi ér
Te értem születtél 

Az utolsó mondta végén elhallgatott, s várta, hogy én is becsatlakozzam. Egy sóhajtás után eleget is tettem kérésének, így énekelni kezdtem.

Bella: Lám kiderült hogy minden így volt jó
Elfeledek bánatot, csalást
Most hogy tudom, végül rám találsz
A Szívemben a dal csak érted szól
Szerelmünk egy ezred éve tart
Minden vágyam csak te hozzád hajt

Majd végezetül ismét csatlakozott hozzám, s hangával, s játékával együtt kísért

Bella: Hát vedd kezem

Edward: Vedd kezem

Bella: Vedd mindenem

Edward: Vedd életem

Bella: Egy perc a végzetünk

Edward: Ó, hány ölelés, hány csók az életünk

Bella: Minden porrá hullhat szét

Edward: Porrá hullhat szét

Bella: Jöhet bármi szörnyű vég

Együtt: Érted élni, véled halni, ezért jöttem én

Bella: Nyughatatlan szívem csak rád várt

Edward: Szívem csak rád várt

Bella: Túl él száz rút halált

Edward: Rád várt

Bella: Érted jöttem hidd el bármiért, te értem születtél

Edward: Értem születtél

Bella: Értem születtél

Edward: Ó, értem születtél

Bella: Értem születtél

Együtt: te értem születtél

Tapsvihar közepette tértem magamhoz az előbb átéltekből. Az egész család felettünk tornyosodott, pedig határozottan meg mertem volna esküdni rá, hogy csupán kettesben vagyunk Edwarddal. Fel sem tűnt, hogy ennyire elhúzódott az idő.

- Köszönjük. – mosolyogtam a család felé, olyan jó érzés volt, hogy befogadtak. Mind egytől egyig, olyan kedvesek hozzám. Már nem is értem, hogy mitől féltem.

Egy biztos, életem egyik legszebb napja volt ez a mai.

Nagyon remélem, hogy tetszett nektek. S a késés ellenére is írtok nekem pár mondatocskát.

Puszi.

Anita