18. fejezet

Sziasztok!

Akkor itt van a 18. Talán eddigi írásim közül ezt volt a legnehezebb megírnom. Ebben valóban a szívemből írtam. A saját érzéseim is szerepelnek benne. Ezzel nem megrendíteni akarok valakit. Csupán úgy éreztem, hogy ezt el kell mondjam.
Nah de spuri olvasni, s nagyon örülnék neki, ha írnátok. Most különösen fontos számomra, mert ez a fejezet én vagyok.

pusz
Anita

Bella:

Szemeimet ki-be csuktam, hogy megbizonyosodjak arról, hogy nem csak rémeket látok. S Ő tényleg itt áll velem szemben. A düh mérhetetlen erővel tört rám. Nem szóltam egy szót sem, még csak egy sziára sem méltattam. A gombóc, ami a torkomban növekedett amúgy sem engedte volna. Sarah és John szótlanul várták, hogy történjen valami. De még is mit lehet elvárni egy ilyen helyzetben. Hogy majd annyi év után a nyakába borulok, s úgy teszek, mintha mi sem történt volna?

Úgy döntöttem, csak szimplán elsétálok mellette, s felszaladok a szobámba, hogy ott magamba süllyedjek, s átadjam magam a kínzó emlékeknek.

- Tűnj a pokolba!- suttogtam mikor közvetlen mellette haladtam el. Arca meggyötörtből, ha lehetséges még inkább elkínzottá vált. De én egy cseppet sem törődtem vele. Ő volt az, aki  tönkretette az életemet.

A lépcsőfordulónál egy pillanatra hátra tekintettem felé. Láttam, ahogy megtörten rogy vissza a kanapéra, s ahogy  arcát kezeibe temeti. Mégsem volt bennem egy csepp sajnálat sem. Szótlanul tűrtem, ahogy szenved, s még többet kívántam neki.

Ahogy beértem a szobámba haragosan dőltem végig az ágyamon. A könnyek, amit oly sokáig visszafojtottam, most ismét szúrni kezdték a szememet. Még sem engedtem, hogy kicsordúljanak. Szorosan összezártam a szemem. Kezeimmel a takarót markolásztam, s szívem szerint visítottam volna. Összecsukott szemeim előtt mintha egy filmet kezdtek volna el vetíteni. Láttam dülöngöző apámat, aki megtébolyultan ront a nőnek, kinek életem köszönhetem. Felcsendült emlékezeteim között az összes hangos szó, csattanás, dübörgés. Az, hogyan kuporogtam az ajtóban, miközben ő megölte anyát.  A tűz, ami már szinte a lábaimat nyaldosták. És az én drága apucikám, mit tett? Csak úgy ott hagyott. Hát hogyan tudnám ezt megbocsátani neki?

Igazság szerint nem sokra emlékszem, hogy mi történt ez után. Talán egy tűzoltó idejében megtalált, s kimenekített. Minden bizonnyal így kerültem az árvaházba. Még mindig emlékszem azokra a napokra, mikor abba a sötét lyukba dugtak, s a patkányok, s egyéb pókok, s rovarok mellettem rohangáltak. Azt a rengeteg megaláztatást. Mind mind miatta kellett átélnem.

Sóhajtottam egy nagyot, majd erőt vettem magamon, hogy átöltözzek.

Narrátor:

Charlie még mindig a Morton ház nappalijában tartózkodott. Eldöntötte, hogy addig nem távozik, míg a lánya meg nem hallgatja. Tudta, hogy a lány haragja teljességgel jogos, s megérti, hogy miért gyűlöli őt tiszta szívéből.

- Adj neki egy kis időt, amíg lenyugszik!- Ütögette meg John a férfi vállát, majd kiment a konyhába. Charlie csak bólintott egyet válasz képen. Bella szavai még mindig ott csengtek fülében.

- Bella rendes lány. Meg fog hallgatni.- Mosolygott rá Sarah, ezzel arra ösztökélve Őt, hogy felmenjen Bella-hoz. Charlie Swan nehézkesen indult el, hogy ismét szembenézzen lányával.

Bella:

A meleg zuhany kicsit ellazított, s kicsit jobban éreztem magam. Hát azt kell, mondjam korai volt az örömöm.

Nyugalmamat egy félénk kopogás zavarta meg. Azt hittem Sarah az, így beengedtem. Bárcsak ne tettem volna.

- Nem voltam elég világos? TŰNJ EL!!!!- kiabáltam vele, de ő lábával eltorlaszolta az ajtót, hogy én se tudjak kiszaladni, de őt se tudjam kilökni.

- Addig nem, amíg meg nem hallgatsz. Kérlek.- A kezeim ismét ökölbe szorultak, s arra vártak, hogy üssek velük. Hogy addig verjem az előttem álló férfit, míg van benne szusz. Aztán mikor már a földön fekszik még egy utolsót, belerúgnék, majd nevetne, hagynám magára élettelen testét.

- Nincs mit meghallgatnom. Fogd fel, hogy látni sem akarlak. És ha már itt tartunk mi történt az elmúlt évek alatt? A fenébe is! Hol voltál tízenkét évig? Eddig nem volt bűntudatod. Nem hiányzott, hogy láss?- kiabáltam hozzá minden egyes szót. Minden elfojtott dühömet, fájdalmamat, most rázúdítottam.

- Börtönben voltam.- Suttogta maga elé.- Azért nem tudtalak eddig megkeresni, mert be voltam zárva. De minden nap csak rád gondoltam. Az arcocskádra, ahogy nevettél. Emlékszel még a rajzodra, amire kettőnket rajzoltál?- Nézett rám meghatottan, majd előhúzott egy meggyűrt papírdarabot a zakója zsebéből. Látszott rajta, hogy nagyon sokszor vette már elő.

- Azt hiszed, ezzel most meghatottál? Az egy ócska régi papír!- lélegzet visszafolyva nézte a lapocskát, s a rajta lévő feliratot. " The best Father." - Azt a címet pedig már rég elvesztetted.- Egy kicsit arrébb állt, bár szerintem nem önszántából, így alkalmam nyílt, hogy otthagyjam. Egy szál rövidnadrágban, s pólóban szaladtam kifelé. Még arra sem akartam időt pazarolni, hogy egy cipőt felvegyek. A hűvös szél nyaldosta arcomat, testem remegését mégsem az okozta. A fájdalomtól az egész testem remegett. Az oly rég óta elfojtott könnyeim, most ismét utat törték maguknak. Pedig én nem akartam sírni. Főleg nem miatta. Istenem! Miért teszed ezt velem?

- Miért?- kiáltottam az ég felé. Mire az ég csak egy nagy dörrenéssel válaszolt, s a felhők is elkezdték hullajtani könnyeiket. Ott álltam a semmiben teljesen egyedül. Védtelenül.

Összerogytam a súly alatt. S csak ültem ott az utca szélén, engedve a sós víznek, hogy szabadon folydogáljon.

- Bella?- szólított meg egy bársonyos hang. Azonnal tudtam kihez, tartozik. Felugrottam, majd odaszaladtam hozzá. Szorosan öleltem át derekát, s temettem arcomat mellkasába, majd zokogni kezdtem. Edward nyugtatólag simogatta a hátamat. Egy szót sem szólt, s ez pont így volt jó.

- Mi történt?- kérdezte meg tőlem, egy kis idő elteltével, mikor már csillapodott sírásom.

- Nem. Nem bírom.- Nyögtem ki nagy nehezen. Egy lépést hátráltam tőle, majd ismét kikelve magamból folytattam.- Úgy érzem magam, mint akire rászakadt az ég, s én már kevés vagyok ahhoz, hogy megtartsam. Nem akarom ezt.- Rogytam volna a földre ismét, de mielőtt elértem volna a földet, Edward felkapott a karjaiba. Most nem zavartattam magam. Jól esett közelsége, s biztonságban éreztem magam karjaiban. Öblös léptekkel indult el velem, majd beültetett a kocsijába. Miután ő is beszállt beindította a motort, majd a fűtést maximumra tekerte.

- Hazaviszlek jó?- fordult felém. De én ezt nem akartam. Semmi estre sem akartam oda visszamenni. Mi van, ha még mindig ott van?

- Nem! Nem megyek!- Kezdtem el kiabálni immáron vele is. Féltem attól, hogy esetleg még mindig ott lesz, s csak arra vár, hogy tovább kínozzon.

- Nyugodj meg. Bella teljesen átfagytál .- Próbáltam elővenni legkétségbeesettebb tekintetem, ami úgy néz ki működött is. Edward egy őrületes hajtűkanyarral megfordította az autóját, majd egy másik irányba kezdtünk el száguldani. Csak most kezdtem el érezni mennyire, fázom. Egész testemből remegtem.

- Hooo. vaa. viiiszeeel?-kérdeztem meg tőle remegő hangon.

- Hozzánk.- felelte egyszerűen. Majd tovább hajtott. Nem volt erőm tiltakozni, így nem szóltam, hogy ne tegye. Térdeimet felhúztam a mellkasomhoz, majd kicsit oldalra fordítottam a fejem, hogy láthassam arcát.

- Még mindig érdekel mi történt?- kérdeztem megtört hangon, talán kicsit sikerül megkönnyebbülnöm, ha valakinek beszélek róla.

- Csak akkor mond el, ha szeretnéd. Nem szeretnélek kényszeríteni.- mondta egy gyenge mosoly kíséretében.

- Gondolom, arra már rájöttél, hogy én nem Sarah-ék lánya vagyok, örökbe fogadtak. - Kezdtem bele a mesélésbe. - Mikro öt éves voltam elvesztettem a szüleimet, egy szörnyű baleset miatt. Jobban mondva az apám megölte anyámat. Én pedig árvaházba kerültem. Sokszor álmodtam azzal az estével, ahogy a füst beszivárog a szobámba, s ahogy egyre melegebbé válik az idő.- Edward nyelt egy nagyot, de nem zavart meg, így tovább meséltem. - Sajnos nem emlékszem, hogy mi történt eztán. Gondolom egy tűzoltó menekített ki, s ők voltak azok is, akik árvaházba dugtak. Három évet töltöttem ott. Szörnyű volt. Ott és akkor megfogadtam, hogy soha többé nem fogok sírni.- a fenébe is, hogy minden könnyem a mai estén akar kifolyni.- Mérgelődtem, mikor ismét folyni kezdtek a sós cseppek.- S ez így is volt, egészen mostanáig. Ugyan is, ahogy ma hazaértem Ő ott volt. Mintha mi sem történt volna az elmúlt tizenkét évben. Azt mondja, szeretné, ha megbocsátanék neki, hogy kezdjünk mindent tiszta lappal. Hogyan viseljem ezt el?- Kérdeztem tőle, de a reménytelenségtől magam ráztam meg a fejem. Erre nincs megfelelő válasz. Ő akarta így és kész. - Miért fáj annyira a szívem?- Észre se vettem, hogy már egy hatalmas ház előtt állunk. Edward kicsit közelebb húzódott, majd az egyik kezével védelmezően átkarolt. Nem törődtem én most semmivel, s senkivel. Szükségem volt ezekre, a karokra. Ahol talán életemben először, de igazán biztonságban éreztem magam.