17.fejezet

Sziasztok!
Itt van a 17. Remélem tetszeni fog, s nem haragudtok, amiért ilyen sokára hoztam. De egyrészt, nagyon zsúfolt a program manapság, másrészt pedig vártam, hogy összegyűljenek a komik.
Nagyon rosszul esik, hogy nem írtok... :(
Úgy döntöttem inkább nem szabok mostantól határt. S remélem, hogy lesznek még olyanok, akik így is írnak majd nekem.
Nagyon örülök a 43 Ro-nak, s a majdnem 3500 látogatónak. Köszönöm szépen.ű

pusz

Anita

- Isabella Marie Swan!- Eddig oda sem figyeltem az elhangzó nevekre. De most, mintha a legszebb dallam kúszott volna fülembe. S az ember tudja, hogy úgysem bírja ki, hogy ne keresse meg, honnan származik. Én is így cselekedtem, s rögtön a hang felé fordultam.  Azt szokták mondani, hogy mikor valami gyönyörűt látunk, akkor elállhat tőle a szavunk, vagy akár a lélegzetünk is. De nekem jelenleg mindkettő túl bonyolultnak bizonyult. A gondolkodásra is igen erősen kellett koncentrálnom. Elmém minden egyes milliméterét Ő töltötte ki. Ahogy kecsesen végigsimított a korláton, miközben lefelé lépkedett. A ruhája tökéletesen követte mozgását. Az arcán egy halvány mosoly játszott, bár szemeiben egy kis félelem is látszott.

Az egész olyan volt, akár egy csoda. Belekerülsz a bűvkörébe, s soha többé nem akarsz szabadulni. Aztán mikor vége szakad olyan érzésed lesz, mintha ledobtak volna a mennyországból.

- Mélylevegő Edward!- Bökött oldalba Jasper. – Még a végén elszállsz itt nekünk.-Kuncogott. A gondolatok serényen másztak vissza fejembe, s mindenkitől, csak elismerő gondolatokat hallottam. Bár cseppet sem voltam boldog attól, hogy másoknál is olyan hatást ért el, mint nálam. Megráztam a fejem, hogy kitisztuljon, aztán oda fordoltam bátyámhoz.

- Túlságosan is a földhöz ragadtam ahhoz, hogy elszálljak.- Vágtam neki vissza, mire Ő csak a fejét rázta. Pedig én csak az igazat mondtam. Az öröklétnek megvannak a hátulütői. Nagy árat kell fizetni érte.

A többiek itt hagytak, hogy táncolhassanak egy kicsit a párjaikkal. Akaratlanul is az eszembe jutott, hogy vajon milyen lenne, ha én is táncolnék vele. Vajon visszautasítana? Alice alig láthatóan intett egyet a fejével, hogy mennyek már oda.
- A fenébe is Edward! Férfi vagy, nem egy kukac.- Kiabálta felém gondolatban, s kellett is ez a kis fejbekólintás, hogy erőt vegyek magamon. Hisz mi a legrosszabb, ami történhet? Legfeljebb azt mondja, hogy nem. Már csak pár méter választott el minket egymástól. Az italos asztalnál voltak Caroline-nal, s beszélgetésbe elegyedtek. Épp hogy odaértem volna melléjük, mikor a polgármester szólt bele a mikrofonba.

- Kedves Hölgyeim és Uraim! Tisztelt vendégeink! Boldog vagyok, hogy ilyen sokan jöttünk össze egy nemes cél érdekében. Mint azt már oly sokan tudják, a Seatle-i kórház gyermek osztályának szeretnénk segíteni, egy kis adománnyal. Már így is rengeteg pénz érkezett, amiért nagyon hálásak vagyunk. Azonban arra gondoltunk a szervezőkkel, hogy egy kisebb vásárt rendeznénk. Uraim, most jól füleljenek! Az eladásra került dolgok nem más, mint az itt levő gyönyörű hölgyek. - A nő vigyorgott, miközben a tömeg legtöbb tagja hangos tapssal, s füttyentéssel jelezték tetszésüket. Bella hátrálni kezdett, hogy még véletlenül se kerüljön az eladó hölgyek közé.

- Kérnénk minden facér hölgyet, hogy fáradjanak a színpadra!- Öt-hat fiatal középkorú nő volt hajlandó önként felmenni a színpadra. S illegetni kezdték magukat. Ők voltak azok, akik már minden lehetőséget kihasználtak, hogy párt találhassanak.

- Na de Hölgyeim! Sejtettünk, hogy ez lesz. Így összehoztunk egy névsort. Ezen a papíron szerepelnek a nevek, akiket mi eladó sorba állítunk.- Mutatta fel a kezében levő lapot, s elkezdte sorolni a neveket. A legtöbbjüket nem is ismertem. A listán fent volt Caroline, Brittany, az Ő barátnői közül még ketten, s láss csodát legvégül Bella neve is elhangzott. Olyan volt, mint egy elveszett angyal. Térdei megremegtek, arca teljesen kipirult. A körülötte lévők semmisé váltak. Talán Alice-nek igaza van, s fel kéne ismernem az érzéseim. Hiába próbálkozom azzal, hogy fikarcnyit sem törődöm vele. Mindenhol ott van. Betölti az elmémet, a lelkemet, s a teljes szívemet. Nincs is mit tagadni. Beleszerettem.

- Végre Edward! Örülök, hogy magad is beismerted, hogy mit érzel. - Jasper már régóta tudta ezt, de elrejtette előlem, hogy magam jöjjek rá. Most már számomra is egyértelműnek látszott, hogy a sors is azt akarja, hogy mi együtt legyünk.

Habár kétlem, hogy ezt most Bella is így gondolja.

Bella:

Odafent állni életem legszörnyűbb eseménye volt. Már abba is majd belehaltam, hogy azt nézték, hogy bénázom lefelé. Most meg nem vagyok más, csak egy eladható tárgy. Biztos vagyok benne, hogy Sara keze van a dologban. Komolyan beállhatna kerítőnek. Az arcom lángtengerben úszott, s ráadásul most az álarcot sem hagyhattam magamon.

- Akkor kezdjünk neki!- kiáltotta Mrs. Thomson. – Minden hölgy kikiáltási ára 100 $. Jó szórakozást kívánok!- Végül lement a színpadról, s egy férfi vette át a helyét. Azt hiszem Ő a Kultúrház vezetője. Viszonylag elég gyorsan haladtunk. Sokan őrült módjára kapkodtak a szebbnél szebb nőkért, hogy egy estére az övék lehessenek. Csak annyi vígasztal, hogy a gyerekekért tesszük. Más különben soha nem rángathattak volna fel ide. - Mire én magamban tisztáztam az ürügyet, hogy miért vagyok még mindig itt, addigra már csak ketten maradtunk Brittel. Láttam rajta, hogy egy cseppet sem örül annak, hogy nem azt a ruhát vettem fel, amit Ő választott nekem. A fél szemét rajtam tartotta, s közben gúnyosan mosolygott. Ez egy cseppet sem tetszett nekem.
- És akkor most Isabella! Ki ad érte száz $-t?- hangzott a kérdés.

- Én megadom!- hangzott el az első válasz. Egy kicsit azért kellemetlenül érintett, hogy értem már nem küzdenek úgy. Legalább is azt hittem.

- 150$- Rögtön a hang irányába kaptam a fejem. Ez volt az a hang, amit már álmaimban is oly sokszor felidéztem. Edward állt ott, fekete öltönyben, ami csodásan kiemelte fehér bőrét.  Csak egy pillanatra néztem hátra Brittany-ra, aki bosszút esküdözve nézett engem. A fenébe is. Én egyáltalán nem akartam ezt az egészet. Mindent megtettem, hogy elkerüljem őt, de mintha a sors azt akarná, hogy együtt legyünk. Egy ismeretlen erő húz minket egymáshoz. Még sosem éreztem ilyet. Az agyam azt mondja hálásnak kell lennem, s félreállnom, hogy a testvérem boldogsága meglegyen. De a szívem ezekre, a gondolatokra olyannyira kalimpál, hogy majd kiugrik a helyéről. Úgy érzem magam, mint egy vadon élő állat, akit ketrecbe zárnak.

- 500 $.-erre már én is felkaptam a fejem. Eddig a legmagasabb ár ezer $ volt, ameddig elmentek. Megráztam a fejem, s folyamatosan Edwardot néztem, aki egy tökéletesen magabiztos mosollyal nézett minket. Mintha biztos lenne benne, hogy nyert ügye van. Most az első férfi kontrázott rá, majd aztán jött egy negyedik, s még egy jó darabig eljátszadoztak.

- 1500 $ először. 1500 $ másodszor.
- 10 000 $- nyújtotta fel Edward a kezét. – A műsorvezető elismételte az összeget még háromszor, aztán kijelentette, hogy elkeltem. Edward elkezdett sétálni a színpadhoz, majd mikor odaért, a kezét nyújtotta felém. Nem utasíthattam vissza, így belecsúsztattam az enyémet az övébe. A keze jéghideg volt. Nem tudom milyen egy hulla testhőmérséklete, de az szerintem teljesen megközelítette az övét. Mégsem tudtam most ezzel törődni. Szemei boldogságtól csillogtak. Még nem láttam őt ilyennek, azonban határozottan tetszett. Egyfajta birtoklási vággyal fogta a kezem. Ezzel mindenkinek azt mutatva, hogy az Ő tulajdona lettem. Engem mégsem zavart, ki tudja miért, talán még élveztem is a helyzetet. Ahogy a férfiak végignéznek rajtam, s hogy most az egyszer az én kegyeimért küzdenek. Kaptam egy estét, hogy hercegnőnek érezhessem magam, s egy estére a királyfi is az enyém. De arról sem szabad megfeledkeznem, hogy az álom véget ér, s az ébredés nagyon kegyetlen tud lenni.

- Szabad egy táncra?- Fordult hírtelen felém Edward. A sejtelmes zene, ami eddig csak háttérzajként szolgált, végül igazán betöltötte az egész teret.

- Én…- akartam volna felelni, hogy nem tudok táncolni, de ő megakadályozott benne, s már húzott is a parkett közepére. – Mit csinálsz?- kérdeztem, mikor a bal kezem a vállára csúsztatta.

- Táncolok veled?- kérdezte felhúzott szemöldökkel, s egy apró mosollyal az arcán. Még a levegő vételre is erősen kellett koncentrálnom, ahogy tökéletes vonásait néztem.

- De én nem tudok.- mondtam neki kétségbeesve. Bizonyára egy cseppet sem örülne neki, ha folyton a lábára lépnék.

- Az nem gond, elég, ha én tudok. Te csak engedd, hogy vezesselek. –Majd lépett egyet hátra a jobb lábával, s én követtem. Mozgásunk tökéletesen követte a muzsika ütemét. Karjai egyszerre tartottak szorosan, s még is gyengéden. Tökéletes összhangban mozogtunk egymással. Egy álom volt az egész, de mikor véget ért a szám, ő elengedett, s én felébredtem a tündérmeséből.

- Nekem most…- egyik felem azt súgta, hogy azonnal menjek el, mert a végén még olyat teszek, amit nem lenne szabad. Míg a másik azért kiáltott, hogy ne törődjek senkivel és semmivel. Csak élvezzem továbbra is a társaságát, s az egész este vele táncoljak.

- Igen?- Edward.

- Sajnálom, de én most inkább hazamennék. – Annyira idióta vagy Bella- hurrogtam le magam gondolatban. Én magam lyukasztom ki a saját álomvilágom léggömbjét.

- Nem teheted. - Rázta meg a fejét.

- És ugyan miért nem?

- Mert a mai nap azt kell tenned, amit én mondok neked. - húzott vissza magához. Rápillantottam a falon lévő órára, ami tizenegy óra ötvenkilenc percet mutatott. Ajkaimat gonosz mosolyra húztam, s tekintetemmel végig követtem a másodpercmutató haladását. Ötvenöt, ötvenhat, hatvan. Az óra hangosan jelezte, hogy immár hivatalosan is holnap van.

- Hupsz. Akkor most lejárt az időd. – mondtam, majd rá mutattam az órára. Azzal távolabb léptem tőle, s otthagytam. Tetszett ez a kis játék kettőnk között. Még mindig magam előtt láttam őrjítő mosolyát, ami a térdeimből remegő kocsonyát tett. De azt sem fogom soha elfelejteni, hogy milyen képet vágott, miközben bebizonyítottam neki, hogy lejárt az ideje. Nem bírtam ki, felkuncogtam. Végig szlalomoztam az emberek között, hogy megtaláljam barátnőmet.

- Állj csak meg. - kapta el valaki a karomat, majd maga felé fordított. Hirtelen Brittany dühtől izzó tekintetével találtam szembe magam.

- Mit szeretnél? – kérdeztem tőle. Bár nagyon is sejtettem mi a problémája.

- Tudod azt te nagyon jól. Nem hiszem el, hogy ezt tetted velem. – mondta.

- Még is mit? É nem csináltam semmit. – Rántottam ki karomat a keze közül. – Most pedig, ha megbocsátasz, én hazamennék.

- Minden alkalmat elkövetsz, hogy keresztbe tégy nekem. Mond miért?- Próbált rám kérlelően nézni, de szemeiben látszott, hogy nem gondolja őszintén.

- Mint már mondtam, nem az én hibám volt, hogy a dolgok így alakultak. Nem kényszeríthetem Edwardot, hogy veled legyen. - Már kezdett nagyon elegem lenni ebből az egészből. – Mostantól pedig kiszállok a kis játékodból. Elegem van abból, hogy úgy ugráljak, ahogy te fütyülsz. – Már nem bírtam elviselni, hogy úgy bánik velem, mint egy rongybabával.

- Gyűlöllek!- hajolt közelebb, s úgy súgta a fülembe ezt a rövid szócskát. Szava hallatán összefacsarodott a szívem, mégsem mondtam semmit. Csak álltam ott lefagyva, s bámultam magam elé.

- Bella?- szólított meg egy kedvesebb hang, most még is eltelt pár pillanat, mire magamban azonosítani tudtam a személyt, akitől származott. Caroline nem kérdezett semmit, csak átölelt, majd elindultunk haza. Nem faggatózott, én még is töviről hegyire elmeséltem neki mindent. Az Edward-dal való táncunktól kezdve, egészen Britt bántó szavaiig. Jól esett, hogy kiönthettem a lelkem.

Miután kitettem Carolt a házuk előtt, én is hazaindultam. Már nagyon fáradt voltam, s alig vártam, hogy hazaérjek. Otthon beálltam a garázsba, majd bekocogtam a házba.

- Bella? Bejönnél a nappaliba kérlek?- Szólt ki Sarah. Kicsit meglepődtem, hogy már itthon vannak, de miután levettem a cipőt, s visszatért a vérkeringés a lábamba elindultam a nappali felé.

- Bells!- állt fel egy öltönyös férfi, akiről azt hittem soha többé nem kell látnom.