1. Fejezet

Sziasztok!

Hosszú szünet után, ide is elérkeztünk. Az új történetem címe: The trust of the future. Ami annyit tesz, hogy: A jövő reménysége. Úgy éreztem, ez méltó folytatása lesz az előzőnek. Nos, nem is mondanék most semmi többet. Jó olvasást kívánok mindenkinek, és nagyon remélem, hogy tetszik majd nektek.  A megjegyzéseknek pedig nagyon-nagyon örülnék.
Pusszantás!
Anita

Edward szemszöge:

Egy hét. Szinte semmi az örökké valósághoz képest. Én még is úgy érzem, a szívem szakad bele minden egyes percébe. Vajon egyszer enyhül majd a fájdalom? Eljön majd az idő, mikor már arca nem kísérti életem? Kötve hiszem.
Kezeimbe temettem az arcom, s úgy gyötörtem magam. Mert bármennyire is fájt, hogy képzeletem újra és újra felszínre hozta egyetlen szerelmem emlékét, még sem lettem volna hajlandó megválni tőlük. Talán csak egytől. Az elválás fájdalmas képétől. Mint csókjának íze úgy él bennem visszavonhatatlanul, s már megbocsátást sosem nyerhetek. Egyszer és mindenkorra vége van. Vajon fáj még neki? Vagy a képessége segítségével ismét kitörölt az életéből? Mi lehet veled, én kicsi Bellám?


Bella szemszöge:

Neeeeee!- Szobámat velőtrázó sikolyom rázta meg, úgy remegtem, akár a nyárfalevél, miközben könnyeim patakokban folytak.

- Csak álom volt! Csak egy rossz álom volt!- ismételgettem magamnak, miközben átöleltem felhúzott lábaimat. Sarah és John sietős lépteit hallottam, ahogy hozzám igyekeznek. Annyira kiszolgáltatottnak éreztem magam, és gyűlöltem ezt.

- Semmi baj Bella, minden rendben lesz.- szaladt oda hozzám Sarah, majd nyugtatólag simogatni kezdte a hátam.

- Anyádnak igaza van. Hamarosan már csak egy rossz emlék lesz. Amúgy sem értem, hogy egy kis diákszerelem hogy kavarhatott fel ennyire?- érdeklődött John, mire engem elöntött a düh.

Ez nem csupán egy nyamvadt diákszerelem volt!- Őrjöngtem. – Ő volt az életem, minden, amit szerettem magamban. Még is hogy élhetnék tovább úgy, hogy Ő nincs velem? Hogyan kellene továbblépnem? Mond meg és én megteszem. Mindent megteszek. De egyedül nem megy… egyszerűen nem megy. És én olyan egyedül vagyok. – halkult el a végére a hangom.  

Nem vagy egyedül. Mi mindig itt leszünk melletted. - Lehelt egy puszit a homlokomra, ami egy újabb fájdalmas emléket idézett fel bennem.
És ez így ment minden egyes nap, minden egyes éjjelén. Egészen egy váratlan fordulatig.

Egy hét telt el az ominózus eset óta. Az én kérésemre, a lehető legkevesebbet, lényegében semmit nem beszélünk a Cullen családról. Ő még is ott volt velem mindenhol. Árnyékként követett, befészkelte magát az álmaimba, és könyörgésem ellenére is tovább kínzott. Most még inkább gyűlöltem a képességem, ami megadatott. Egyszerűen most nem sikerült az irányításom alá vonnom, s mint egy marionett bábú úgy mozogtam hatalma alatt.
Aztán, ha volt egy nyugodt percem, akkor nem voltam más, mint egy élettelen rongybaba. Ha a fájó múlt nem kergetett az őrületbe, akkor a magány keserű ízét kellett elszenvednem. Nem bírtam az iskolát, az otthonomat, az embereket, akik mindig hogylétem felől érdeklődnek. S kérdem én. Hogyan élhet a hold az Ő saját ege nélkül? Hogyan élhetnék életem egyetlen értelme nélkül?
Hosszas mélázásomat a csengő rekedtes hangja szakította félbe. Az ég egy adta világon semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy elvonszoljam magam az ajtóig, s beinvitáljam a kéretlen vendéget. De legnagyobb sajnálatomra nem tehettem mást, mint hogy kivánszorgom életem mocsarából, s helyet engedek a külvilágnak. Nagyon remélem, hogy nem az egyik nénike akar felvidítani egy kis süteménnyel. Mert isten bizony, én még egy pitét meglátok, s akárki az, rárúgom az ajtót.
Ilyen, és megennél gonoszabb gondolatokkal értem el az ajtóig. De végül legnagyobb meglepetésemre Jacob volt az, aki a csengőnkre tapadt.

- Nem tudom, hogy mit csináltál, de még rosszabban festesz, mint egy héttel ezelőtt. Pedig nekem elhiheted az sem volt semmi. – simított ki egy tincset az arcomból. Nem igazán értettem miért mondja mindezt, hiszen amikor még mi találkoztunk, azt hittem minden megoldható. S a falak, amik előttünk állnak egy ruganyos szökkenéssel átugorhatók.

- Tessék? Ezt még is, hogy érted?- kérdeztem rá. Nem sok emlékem volt az elmúlt napokról. A nap felkelt, majd lement. Az életem határozottan véget ért abban a pillanatban, ahogy az ezüst Volvo eltűnt a kanyarban.

- Talán előbb menjünk be. Ott jobban tudunk beszélgetni. – mosolygott rám, egy kis színt hozva az életembe. De akárhogy próbálkoztam, én nem bírtam rávenni az ajkaim, hogy viszonzásul felfelé gördüljenek. Kezemmel intettem, hogy fáradjon beljebb, majd a nappaliba mentünk, ahol hatalmas termetével a fél kanapét beborította. Én egy szemben lévő fotelben foglaltam helyet, ahol azonnal felhúztam térdeimet a mellkasomhoz. Féltem, hogy Ő is egy olyan témát akar majd boncolgatni, amit nem fogok elviselni. És valószínűleg még örülne is neki. A múltkori találkozásunkkor nyilvánvalóan a tudtomra adta, hogy egyáltalán nem boldog a kapcsolatomtól. Vagyis inkább a választásom zavarta.

- Megjavítottam Moly-t.- rángatott ki ismételten a gondolataimból. Hát mindenre számítottam én, de erre nem. – a múlt héten még olyannyira fel akartál rá ülni. – mosolygott. Azt hiszem, hogy csak beszélgetést szeretett volna kezdeményezni, de én annál inkább fellelkesedtem a téma hallatán.
- És hogy megy?- kérdeztem meg az első kérdést, ami az eszembe ötlött.

- Akár egy álom. - felelte, majd felpattanva kezet nyújtott felém. – Gyere, próbáld ki. – Nem fogadtam el a felém nyújtott kezeket, de felálltam, s az ajtóhoz siettem. Mikor beengedtem észre sem vettem, hogy motorral jött volna. Sőt így visszagondolva egyetlen járművet sem láttam.

- Hol van a…? – kérdeztem volna rá, mikor kinyitottam a bejárati ajtónkat, azonban Jake félbeszakított.
- Ugye nem gondoltad komolyan, hogy majd a házatok előtt parkolok le vele, hogy bajba keverd magad?- Vonta fel a szemöldökét, de ez a mozdulata is szíven ütött. És én nem bírtam tovább az arcát nézni. Sietősen kaptam félre, s úgy válaszoltam.

- Nem, meg sem fordult a fejemben, hogy ilyen butaságot tennél. – Válaszoltam, miközben már a hátsó kert felé tartottunk. Egyre izgatottabb lettem, ahogy közeledtünk a minket körülvevő erdőhöz. Az én kis szépségem az egyik takarása mögött állt. Gyorsabban kezdtem kapkodni a lábaim, hogy minél előbb megtalálhassam. És hamarosan ott is volt előttem az én drága ezüstszínű csodám. Gyengéden végighúztam rajta ujjaim, s egy halvány mosolyt is meg eresztettem.
- Tudod, ez igazán fáj. Jobban örülsz ennek a lelketlen gépnek, mint nekem. - Húzta fel az orrát Jake, ugyanakkor a szemei vidámabban csillogtak.

- A gépek nem képesek beszélni. Sosem fognak olyan tulajdonost felvenni, a mivel másoknak fájdalmat okoznak. - válaszoltam rejtélyesen, aztán levéve a sztendelyről, már fel is pattantam rá. Már csak a motor búgása hiányzik.
- Na, jössz, vagy futni szeretnél mellettem? - Kérdeztem a mereven álldogáló Jacobtól. Neki sem kellett több. Azonnal felpattant mögém.

- Lássunk mennyit felejtettél. De talán jobb lesz, ha ezt felveszed. – nyomott a kezembe egy bukósisakot.  És bár egyáltalán nem tetszett az előbbi beszólása, igazat kellett neki adnom abban, ami a védelmet illeti. Felkapva a sisakot, a tükröket és a féket leellenőrizve, úgy éreztem, észen állunk az indulásra. Mély lélegzetet vettem, aztán hagytam, hogy Moly duruzsoló hangja perzselje fel a véremet.

Egy rejtélyes szereplő:

- Mesélj!- parancsolt rá az előtte álldogáló lányra, aki láthatólag kellemetlenül érezhette magát. Ide-oda toporgott, s úgy beszélt, mintha félne attól, hogy rossz hírt kell közölnie.

- A Cullen család visszatért Denali-ba, pont úgy, ahogy terveztük. Mindenki maga alatt van, emiatt a szánalmas kis…- nem tudta befejezni a mondatát, mivel a falhoz csapódott.

- A szánalmas kis megjegyzéseidet tartogasd magadnak. Nem vagyok kíváncsi egy útszéli lotyó szitkozódására.- Köpte a lány arcába a szavakat, akinek tehetetlenségéből adódón nem tehetett mást, mint tűrni, s reménykedni, egyszer eljön majd az Ő ideje.

- A kis látnok figyeli őt?- váltott hangnemet, majd visszasétált az asztala mögé, s kényelembe helyezte magát.

- Nem. Edward mindenkinek megtiltotta, hogy bármilyen kapcsolatba kerüljön vele, így teljesen védtelen a lány. - felelte, az utolsó szór gúnyosan kipréselve ajkai közt.
- Nagyszerű.

Bella szemszöge:

Miután kellőképp kimotoroztuk magunkat, Jacob kuckójába húzódtunk be egy üdítő kíséretében. Billy először meglepődött, mikor meglátott, lemerném fogadni, nem is tudta ki vagyok, aztán mikor felismert vadul integetni kezdett. Viszonoztam kedvességét, s megígértem neki, hogy ahányszor csak lehetséges ellátogatom hozzájuk. Valahogy mellettük nem fájt annyira, s én ezt igyekeztem minél jobban kihasználni.

- Örülök, hogy itt vagy. – fordult felém Jake, majd lesütött szemeit rám emelte. – Azonban sokkal boldogabb lennék, ha ismét önmagad lennél.- folytatta, mire én hátrálni kezdtem. Ő sem érti meg. Senki sem érti.

- Bella, kérlek, nem csinálhatod ezt. Küzdj azért, hogy a fény visszatérjen a szemedbe. - Nem bírtam tovább hallgatni, ezért befogtam a fülem, majd hangos dudorászásba kezdtem.

Jacob azonban nem volt hajlandó ennyiben hagyni. Elkapta az egyik csuklóm, ezzel szörnyűséges lavinát indítva el maga körül.

Már éjszaka volt. Mindenütt emberek rohangáltak lámpával a kezükben. S egy szót, jobban mondva egy nevet harsogtak. Bella? Bella, itt vagy?- hangzott a folytonos kérdés újra és újra. Az erdő azonban néma maradt, a kérdésekre nem érkezett felelet.

Hírtelen változott a helyszín.

Az erdő sűrűjében egy mozdulatlan lány feküdt. Halk, egyenlőtlen légzése jelezte csupán, hogy még életben van. Ruganyos léptekkel egy félmeztelen fiú közeledett felé. Félhosszú haját összekócolta a szél, barna szemei félelmet tükröztek. Mikor megpillantotta a földön heverő lányt, azonnal hozzárohant, majd felkapta karjaiba. A lány az érintés hatására magához tért.

- Azonnal eressz el! Utánuk kell mennem! Edward!- vergődött a fiú karjában, de ő vasmarkokkal fogta a lányt. A szíve majd bele szakadt, hogy így kell őt látnia. S a vámpírt, aki ezt tette vele, most még inkább a pokol mély bugyraiba kívánta.  

Ahogy kifelé haladtak az erdőből, lassacskán elhaltak Ahogy kifelé haladtak az erdőből, lassacskán elhaltak Bella kiáltásai, csupán gyengéd nyöszörgésekre futotta. De azokban is mindvégig egyetlen szerelmét hívta.