2.fejezet

Hali mindenkinek!

Tudom, már szörnyen régóta vártok rám, s én nagyon hálás vagyok a türelmetekért. Megpróbállak az elkövetkezendő két hétben kellőképp kárpótolni titeket. Utána elutazom nyaralni egy kis időre, ami idő alatt fogalmam sincs, hogy lesz e alkalmam felrakni a folytatást. Sajnos itt a teljes júliusról beszélek, de utána mindenképpen azon leszek, hogy augusztusban befejezzem a történetet és felhagyok a twilight világával. Egy nagyobb kihívást szeretnék, valami olyat, aminek minden egyese porcikája az enyém. De azt hiszem értitek mire gondolok.
Nagyon szépen köszönöm a támogatást az érettségihez, jelenthetem, hogy eredményes vizsgát tettem, így nem izgulok a felvételim miatt. :) Bár azért sosem lehet tudni.
De nem fecsegek tovább! Jó olvasását mindenkinek, és nagyon örülnék, ha billentyűzetet ragadnátok és írnátok pár sort. A kommentek száma mindig ösztönzően hat.. ;) !
pusssz
Anita

Jacob szemszöge:


- Még is mi a jóságos ég volt ez?- Téptem el magam Bellától. Mintha ismét ott lettem volna, s mint külső szemlélő néztem végig a saját emlékeimet.

-         Én…én nem tudom. – pocsékul hazudott. Míg én levegőért kapkodtam, addig őt alig rázta meg ez az élmény. Még is mi folyik itt?

-         Bella! Kérlek, ne hazudj nekem, olyan volt, mintha az emlékeimben kutakodnál. – estem neki, amit azonnal meg is bántam.

-         Szerinted én ezt akartam? Minden vágyam elfelejteni azt az átkozott estét, és te azt hiszed, hogy a fejedben kutakodnék iránta?- Ismét könnycseppek jelentek meg a szemében. Lehuppant a földre, majd lábait szorosan felhúzva a mellkasához ringatta magát.

Jobban átéreztem a helyzetét, mint azt bárki gondolná. Alig egy éve történt, életem legboldogabb, ugyanakkor legszörnyűbb időszaka is volt.

Kapj el!- dugta ki rám pajkosan a nyelvét. Az egész partot a mi kacagásunk töltötte be, és persze azok az apró sikkantások, amik a száját elhagyták, mikor közelebb kerültem. Jazmin jelentett számomra mindent. S bár még csak tizenhat voltam, készen voltam arra, hogy vele éljem le az életem. Elmondhatatlanul szerettem őt. Biztos voltam benne, hogy ez a szerelem az égben köttetett, és soha semmi és senki nem szakíthatja szét. Mekkora Őrültség, pusztán a gondolat is. Nem létezik a boldogan élünk még meg nem halunk. A világ rossz, s mindig lesz valami, ami majd közbeszól. De persze, ekkor én még semmit sem sejtettem belőle.

- Meg vagy!- húztam szorosan magamhoz, aztán gyengéden megcsókoltam. Édesebb volt ez, minden csokoládénál, s az ember csak többet és többet akart belőle. Egyre inkább belemélyültünk, s a lágy érzelmes csókok szenvedéllyel túlfűtötté váltak. Eldőltünk a puha homokba, s úgy folytattuk ténykedésünk. Apró keze becsúszott a pólóm alá, és kirajzolta az izmaimat. Mindkettőnk ajkát egy mély sóhaj hagyta el. Ott simogattunk a másikat, ahol csak értük. Nem éreztük korainak a szerelem efféle megnyilvánulását, egy cseppet sem. Így boldogan vetettük magunkat az érzelmek kapujába, s vártuk, hogy a mennyország kapuja megnyílik előttünk, mi pedig közösen léphetjük át határait.


Ismét tévednem kellett! A mennyország nem hozhat akkora boldogságot, olyan végtelen szerelmet, amit azon az estén éreztem. Azokra az órákra eggyé vált testünk és lelkünk. És én egy olyan világban jártam, aminek eddig a létezését sem ismertem. Azonban, mint mindennek, ennek is vége szakadt az apám önzése miatt.

-         Jacob Black!- hasított keresztül a partszakaszon, és ezt szó szerint kell érteni. Hangja tekintélyt parancsoló volt, és nem tűrt ellenvetést. Mindketten tudtuk, hogy ennek sajnos most vége van. Szerelmem magára kapkodta a kis nyári ruhácskát, majd még egy gyors puszi után, magamra hagyott. Míg apámnak sikerült ténylegesen elérni addig én is magamra aggattam ezt-azt.

Ahogy elém ért, olyat tett, amit eddigi létezésem során, még sosem. Megütött. Tenyere az arcomon csattant, de akkorát kaptam, hogy szinte csillagokat láttam. Nem is értettem akkor, mi megy végbe a testemben. Sosem voltam az-az idegeskedő típus, inkább az, aki a másik orcáját is odafordítja. Most azonban elöntött az indulat. Az egész testem remegés járta át, és én akárhogy próbáltam nem bírtam magam visszafogni, sőt apám sem igyekezett, hogy lecsitítson, inkább tovább hergelt.

-         Te az én fiam vagy, és én megtiltom neked, hogy egy ilyen cafkával töltsd az idődet! Megértetted?- kiabálta a képembe. Tudtam, hogy ellenzi a kapcsolatunkat, de ilyen nyíltan, ennyire nyersen még sosem adta a tudtomra. . Még is ki látott még olyat, hogy a törzs egyik nagyra becsült tagjának fia egy cédával hentereg! – ordítozott továbbra is, és bennem bizony elpattant az a bizonyos húr.

A testem ívbe feszült, a vörös köd teljesen uralkodott felettem, és én törtem és zúztam, ami a kezem ügyébe került.  Jelen esetben a saját apám volt az, aki áldozatomul esett. Valami olyan kerített a hatalmába, aminek a létezését sem tudtam, legfőképp azt nem, hogy ez bennem él, a génjeimbe van ivódva. Majd ezeket követően olyat tettem, amit sosem fogok megbocsátani magamnak. Az ütések hada és erőssége fokozatosan nőtt, és apámnak még csak lehetősége sem volt arra, hogy megvédje magát. Megfosztottam egy gondtalan öregedéstől, s amíg csak él, tolószékbe taszítottam.

Nincs mentségem arra, amit elkövettem, nem törődtem a fájdalomtól a földre került apámmal, egyszerűen csak magára hagytam. Hagytam, hogy azt tegyen, amit akar, tőlem akár halálát is lelhette volna, akkor sem fordulok meg.
Ma már persze azonnal visszatérnék, és sírva, mint egy kisgyerek borulnék az ölébe, hogy bocsásson meg. De ez nem így történt. Én túl makacs voltam, és az indulat még mindig tombolt bennem. Elhatároztam, hogy megszököm Jazminnel és együtt éljük le valahol az életünk. Nem érdekelt semmi más, csak hogy vele lehessek.

-         Jól vagy Jake?- simította tenyerét az arcomra. Te jó Isten! Te lángolsz, mi történt?- vált aggodalmassá a hangja, de én csak belesimultam a tenyerébe és nem törődtem vele. Ő természetesen nem elégedett meg ennyivel. Húzni kezdett maga után, aztán segített leülnöm egy székre, végül az ölembe fészkelte magát. Olyan jó érzés volt ismét mellette lenni, hogy szinte el is felejtkeztem mindenről, ismét csak Ő és Én voltunk.

-         Szökj meg velem!- suttogtam, miközben apró puszikat nyomtam nyakára, ezzel apró sóhajokat kicsikarva belőle.

-         Tudod, hogy ez nem lehetséges. Jake, kérlek, apádnak igaza van. Mi…- Nem bírtam elviselni, amit mondani akart, ezért felpattanva a székről, lesodortam a földre. A testem ismét indulattól telve nézett az előttem heverő lányra. – Jacob- suttogta a nevemet, majd szemeibe könnyek szöktek. A dühöm amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan tűnt is el. Letérdeltem mellé, majd szorosan a mellkasomra húztam. A testem még mindig lázban úszott, és én semmit sem értettem az egészből.  Az állapotom percről percre romlott, s néha már azt hittem, a halálomon vagyok.

Az életem tetemesen megváltozott azon a júliusi napon. Egyszerű iskolás fiúból, egy kóborló farkas lettem, aki az életét áldozta fel a szeretett nőért.

Az emlékezés roppant fájdalmas tevékenység, megérte Bellát,a miért megpróbál ellene elzárkózni, de ha ezt teszi , sosem fog túllépni rajta, élete végéig a múlt csapdájában marad. Én azonban itt leszek neki, hogy kihúzzam őt a sötétségből.

- Köszönöm Jacob!- Dőlt hozzám, fejét pedig a vállamra hajtotta. – El sem hiszed, mennyit jelent ez most nekem. – Hagytam, hadd beszélje ki magát, én pedig csak hallgatta, ahogy átadja magát az érzéseinek. S oly régóta, most először, teljes szívéből beszél.