BLOGGER TEMPLATES - TWITTER BACKGROUNDS »
A fejlécet nagyon szépen köszönöm Mesi28-nak! Millió puszi érte :)

2011. július 3., vasárnap

3.fejezet :))

Nos tessék itt a harmadik fejezet ! Anita megkért engem hogy tegyem fel :)) Remélem tetszeni fog nektek :)) Na hagylak is titeket ! olvassátok ! :)) aztán kérnénk pár komit is !! Komi nélkül nincs ihlet szóval kérlek titeket írjatok !!

puszi : Sophie :))

3.fejezet

Újabb két hét szállt tova. A fájdalom bár tompult bennem, el nem tűnt, s én valahol legbelül tudtam, hogy nem is fog soha. Mert bár nappal Jacob beragasztja az izzó sebeket, éjszaka még is felszakadnak, és jobban fájnak, mint előtte valaha. Már lassan egy teljes hónapja ez megy, pontosabban éppen ma 27 napja. Ez alatt az idő alatt elfogytak a könnyeim, csillapodott a dühöm és a nélkül ki tudom ejteni a nevét, hogy összeroppannék. Legalább is, ez a tökéletes álcám. Minden nap járok suliba, tanulok, elvégzem a rám hagyott házimunkát, a szabad időmet pedig Jacobbal töltöm. Nagyon sok mindent megtudtam róla, többek között a Jasminnel való kapcsolatát és életének talán legnagyobb titkát. Ami nagyon sok erőt nyújt nekem, és újra meg újra felidézem magamban szavait.


- Tudod Bella azokban a napokban tényleg elveszettnek éreztem magam. Minden olyan furcsa lett. Valahogy a világ megváltozott körülöttem, és én nem éreztem magam a részesének. Nehéz volt elfogadnom, hogy az eddig tökéletesnek hitt életem fenekestül megváltozott. Jasmin és én egy hét múlva elhagytuk La Push területét. Csupán a legszükségesebb dolgokat vittük magunkkal, annyit, amennyi a túléléshez szükséges és nélkülözhetetlen lehet. Az első napokban az erdőben aludtunk. Ami az enyhe kezdeti napokban még kellemes is volt. Összebújni egy hálózsákban a szerelmeddel, s közösen kémlelni a csillagokat, egyszerűen felejthetetlen pillanat volt. - Sajnos akaratom ellenére jutottak eszembe a saját emlékeim is. Azon az estén, mikor Edward kiszöktetett a kórházból, mi is összebújva kémleltük a csillagokat, s vallottunk egymásnak örök szerelmet. Mekkora hazugság!

- Természetesen, ez nem maradt mindig így. Nappal az éhségtől, éjjelenként pedig az egyre komorabb hidegtől szenvedtünk. A biológia szükségleteink teljességgel kielégítetlenek voltak, ezért sokkal ingerlékenyebbek is lettünk. Ráadásként én tízszeresen éltem meg minden érzelmi impulzust. Nem volt más választásom, éhes voltam és fáztam. Az ösztöneim vezettek, s én megtettem azt, amit megígértem magamnak, hogy sosem fogok. Szándékosan farkassá változtam. Egy másfél méteres monstrumként szemléltem a világot magam körül. Minden annyira más volt, mint emberként. Most igazán a természet részének érezhettem magam. A legkisebb neszt is tökéletesen meghallottam és akár csukott szemmel, szimplán szagok alapján is megfelelően tájékozódtam volna. Így ráhagyatkoztam az állati mivoltomra, s tettem azt, amit az ösztöneim diktáltak. Elejtettem egy szarvast, majd úgy nyersen, ahogy összerogyott a karjaim közt, nekiestem, Miután csillapítottam az éhségemet, azon voltam, hogy felfedezzem a képességeimet. Elképesztően gyors voltam, szinte láthatatlanul suhantam a föld felett, s piszkosul élveztem. Most már úgy éreztem enyém a világ, s nem lehet senki, aki ellenszegüljön nekem.

Egészen addig, míg meg nem jelent Ő….

Lezserül egy fának támaszkodott és engem nézett. Félhosszú, világosbarna göndör haja volt, a szemei arany barnák, amik körül vastag lila csík húzódott. A bőre olyannyira fehér volt, mint a frissen lehullott hó. Nem szólt egy szót sem, csupán ott állt, s engem nézett meredten, mintha bármelyik másodpercben készen állna arra, hogy darabokra tépjen. Amit én felettébb furcsállottam. Először is, ha az ember a párosunkra tekint, s felméri az erőviszonyokat, egyértelműen engem kiállt ki győztesnek.

Azonban én még is úgy éreztem, van benne valami, amitől tartanom kell tőle. Az-az édes illat, mely már túlontúl émelyítő volt számomra, felkorbácsolta az idegeimet, s úgy döntöttem, nem várok tovább, megszólítom.

- Ki vagy, és mit keresel is?- azonban, ahogy szólásra nyitottam a szám, ugatáson kívül semmi mást nem hallottam. Mondanom sem kell, mennyire örültem neki.

A srác enyhén elmosolyodott, majd előre tett egy lépést. Azonnal beindultak az ösztöneim, s támadó állásba állva vicsorítottam az előttem állóra.

- Hé Pajti! Talán előbb változz vissza, mert így egy szavadat sem értem. – Hangja ütemesen szelte át az erdőt, s volt benne egy sosem hallott búgás, ami olyan különlegessé tette. Az én figyelmem még sem ez ragadta meg. Változza vissza? Azt még is hogy kéne csinálnom? Mivel jobbat nem tudtam, ezért megráztam a fejem, hátha veszi a lapot.

- Látom, te még új vagy. Az igazat meg vallva, én sem vagyok különösebben otthon ezekben a dolgokban, de a vérfarkasok, akikkel eddig találkoztam, könnyedén változtattak a helyzetükön. – válaszolta. Vérfarkas? Többiek? Semmit sem értettem az egészből, de egyben biztos voltam, válaszokat akartam minél előbb. Így jobb ötlet híján erősen koncentrálni kezdtem, s arra gondoltam, hogy újra ember legyek. Aztán láss csodát, végül sikerült.

- Hol vannak a ruháim?- kérdeztem, ahogy magamra pillantottam, s a nem kívánatos részleteket igyekeztem eltakarni. Micsoda üdvözlés, nem?

- Azt hiszem, a ruháid valahol cafatokban hevernek az erdő mélyén. Tudod az anyag nem olyan rugalmas az átváltozáskor, mint a te bőröd. - mutatott rá, hát persze. – Tessék, vedd ezeket fel. – nyúlt bele egy hátizsákba, s a kezembe nyomott egy farmert és egy kockás inget. – Úgy sem az én stílusom. – Tette még hozzá. Rajta egy fekete bőrnadrág és kabát volt, amely alatt nem viselt semmit. Így az előbb nekem szánt ruhákat nézve, össze se lehetett hasonlítani a stílusokat.

- Jacoooob! Hol a frászban vagy? Az istenit!- Hallottam meg a világ legédesebb hangját a világon, aki egyenesen felénk csörtetett. Ő még nem láthatott minket, de én meg tudtam állapítani, hogy két percen belül ideér. Egy perc ötvenöt, egy perc ötvenhat…és két perc.

- Még is hol voltál? És mit jelentsen ez az egész? Megbeszéltük, hogy nem fogod ezt tenni!- kezdett el azonnal kiabálni velem. Olyan édes volt, ahogy ráncolta az orrát, és ajkival enyhén csücsörített. Leginkább ahhoz lett volna kedvem, hogy itt és most ismét magamévá tehessem. Éhes szemekkel vizslattam a testét, miközben Ő csak mondta és mondta, bár fogalmam sincs mit.

A pillanatot egy harmadik személy krákogása zavarta meg, akinek el is felejtkeztem a jelenlétéről. Szerelmem azonnal felé kapta a tekintetét, s szorosan hozzám húzódott.

- A nevem George. És bennetek kit tisztelhetek?- kérdezte meg tőlünk, miközben széles mosollyal az arcán vigyorgott ránk.

- Hello! Az én nevem Jacob, Ő pedig Jasmin.- mutattam be szerelmem, majd összefűztem ujjainkat. – Ki vagy te?- kérdeztem meg, ami már az első pillanattól érdekelt.

- Ha nem csal az emlékezetem, épp az előbb mutatkoztam be.- válaszolt, kikerülve a kérdésemet. – Egyébként meg én is csak olyan vagyok, mint ti. Egy kóborló. – Nem mondhatnám, hogy elégedett voltam az elhangzó válasszal, még sem akadékoskodtam tovább. Az utjaink visszavonhatatlanul keresztezték egymást, s bár még nem bíztam benne, nem bántam, hogy kicsiny csapatunk bővült egy újabb taggal.

Hónapokat töltöttünk el együtt, míg elárulta az Ő titkát. Addigra már én is és kedvesem is tökéletesen bíztunk benne, így semmit sem változtatott a kapcsolatunkon az, hogy egy vámpír lett az úti célunk. Hisz mi okunk is lett volna a bizalmatlanságra? Ugyan úgy, mint mi is, Ő is állatokkal táplálkozott, csak éppen számára a vérük jelentette a túlélés kulcsát.

És bár, mikor megtudtam ezt a titkot, távolság tartóbb lettem vele szemben, még se szakítottam meg a kapcsolatunkat. Most már tudom, hogy életem egyik legnagyobb hibája volt.

Egy idő után már a barátomnak, sőt a legjobb barátomnak tekintettem őt. Nem hallottam meg Jasmin szavait vele kapcsolatban. Ő mindig érezte, hogy valami nem stimmel vele, de én túl elfogult voltam, s ez okozta mindkettőnk vesztét.

Egyik délután, úgy döntöttem, hogy bemegyek a közeli falucskába, hogy élelmet szerezhessek magunknak. Csupán egy órát töltöttem távol, de mikor visszaértem, valami olyan fogadott, ami egészen beleégett az elmémbe, s mintha égő vassal kínoztak volna, úgy égetett.

Jasmin vérben fagyva feküdt annak a mocsoknak a karjaiban, aki az utolsó csepp vérét is kiszipolyozta belőle. Ledermedve álltam előttük, moccanni sem bírtam. A szívem dirib-darabokra tört, s olyan fájdalmat éreztem, amit még sosem, s amibe majdnem belehaltam.

- Hupsz!- csupán ennyi mondott, miután észrevett, majd nyelvével végignyalta az ajkain lecsorduló vércseppeket. Én továbbra sem tettem semmit. Csak álltam ott, mint egy darab fa, s hagytam, hogy az a személy, aki tönkretett, kisétáljon az életemből.

Jacob fájdalma nem hasonlítható össze az enyémmel. Mert bár az elvesztése így is pokolian kínoz, de én magaménak tudhatom azt az igazságot, hogy Ő a világ valamelyik részén él, és élni is fog, míg a világ a világ. Ez az egy dolog tart még engem is életben, mert nélküle a világ üres lenne, és én soha többé nem lehetnék részese.

2011. június 29., szerda

Hisztiii..ízelítő...díj :)

Szaisztok!

Na kezdjünk is neki, mert sok dolgunk van még. Először is áruljátok már el nekem, hogy 97 olvasó közül, miért csak három veszi a fáradtságot, hogy írjon pár szerencsétlen sort? De most komolyan én a szívem lelkem kiteszem, megjegyzem, éjszaka, munka után még nektek dolgozom és ti semmibe vesztek. Elegem van ebből. Ha nem látnám, hogy naponta több mint 50-en látogatjátok meg az oldalt Isten látja a lelkem én nem hisztiznék, de piszkosul szarul esik, hogy ennyire becsültök. Persze könnyű azt gondolni, hogy majd más úgy is ír, akkor én minek tegyem, de ez nem így van. Én azt akarom, hogy legalább egyszer -akár chatben is- mutassatok egy kis megnyílvánulást. Azt hiszem nem kérek sokat, mondjuk 10 megjegyzéssel...bár ezt csak úgy általánosan mondom, nem mint határ.. :(
A következő fejezet pedig kész van, de nem kapjátok meg ma. Három embertől szeretnék bocsánatot is kérni emiatt. Melinda, Szandi és Reni, nagyon szépen köszönöm nektek, hogy leírtátok a véleményeteket és biztattok engem. Nélkületek nem menne (K)(L) !

Ízelítő:

Bella:


Újabb két hét szállt tova. A fájdalom bár tompult bennem, el nem tűnt, s én valahol legbelül tudtam, hogy nem is fog soha. Mert bár nappal Jacob beragasztja az izzó sebeket, éjszaka még is felszakadnak, s jobban fájnak, mint előtte valaha. Már lassan egy teljes hónapja ez megy, pontosabban éppen ma 27 napja. Ez alatt az idő alatt elfogytak a könnyeim, csillapodott a dühöm és a nélkül ki tudom ejteni a nevét, hogy összeroppannék. Legalább is, ez a tökéletes álcám. Minden nap járok suliba, tanulok, elvégzem a rám hagyott házimunkát, a szabad időmet pedig Jacobbal töltöm. Nagyon sok mindent megtudtam róla, többek között a Jazminnel való kapcsolatát és életének talán legnagyobb titkát. Ami nagyon sok erőt nyújt nekem, s újra és újra felidézem magamban szavait.


- Tudod Bella azokban a napokban tényleg elveszettnek éreztem magam. Minden olyan furcsa lett. Valahogy a világ megváltozott körülöttem, és én nem éreztem magam a részesének. Nehéz volt elfogadnom, hogy az eddig tökéletesnek hitt életem fenekestül megváltozott. Jasmin és én egy hét múlva elhagytuk La push területét. Csupán a legszükségesebb dolgokat vittük magunkkal, annyit, amennyi a túléléshez szükséges és nélkülözhetetlen lehet. Az első napokban az erdőben aludtunk. Ami az enyhe kezdeti napokban még kellemes is volt. Összebújni egy hálózsákban a szerelmeddel, s közösen kémlelni a csillagokat, egyszerűen felejthetetlen pillanat volt. - Sajnos akaratom ellenére jutottak eszembe a saját emlékeim is.  Azon az estén, mikor Edward kiszöktetett a kórházból, mi is összebújva kémleltük a csillagokat, s vallottunk egymásnak örök szerelmet. Mekkora hazugság!

- Természetesen, ez nem maradt mindig így. Nappal az éhségtől, éjjelenként pedig az egyre komorabb hidegtől szenvedtünk. A biológia szükségleteink teljességgel kielégítetlenek voltak, ezért sokkal ingerlékenyebbek is lettünk. Ráadásként én tízszeresen éltem meg minden érzelmi impulzust. Nem volt más választásom, éhes voltam és fáztam. Az ösztöneim vezettek, s én megtettem azt, amit megígértem magamnak, hogy sosem fogok. Szándékosan farkassá változtam. Egy másfél méteres monstrumként szemléltem a világot magam körül. Minden annyira más volt, mint emberként. Most igazán a természet részének érezhettem magam. A legkisebb neszt is tökéletesen meghallottam és akár csukott szemmel, szimplán szagok alapján is megfelelően tájékozódtam volna. Így ráhagyatkoztam az állati mivoltomra, s tettem azt, amit az ösztöneim diktáltak. Elejtettem egy szarvast, majd úgy nyersen, ahogy összerogyott a karjaim közt, nekiestem, Miután csillapítottam az éhségemet, azon voltam, hogy felfedezzem a képességeimet. Elképesztően gyors voltam, szinte láthatatlanul suhantam a föld felett, s piszkosul élveztem. Most már úgy éreztem enyém a világ, s nem lehet senki, aki ellenszegüljön nekem.
Egészen addig, míg meg nem jelent Ő….

Remélem kellőképp gonosz voltam most... XD

Díj:

1. Elfogadja a díjat, aki kapja és megköszöni –hisz, mind etikusak vagyunk :D
2. Közzéteszi a blogján és büszke arra, hogy nem csak egyféleképpen tudunk szerelmesek lenni :)
3. Leírja, hogy számára milyen volt/van az első nagy szerelem - amire sokan mondják, hogy plátói, de ez nem igaz!
4. Tovább adhatja olyanoknak, akik szerinte tudják, mit jelent az a szerelmes történet, ahol nem csak dúl a láw :)


És akkor hajrá:

1. Természetesen nagyon örülök a díjnak, és igazán jól esik, hogy a sok kalamajka ellenére romantikusnak találjátok a történetem. Köszönöm szépen Reni! <3
2. Azt hiszem, ezzel megvolnánk. :) A szerelmet mindenki másféleképpen éli meg...de pont ez benne a varázslatos! Nemde?
3. Erről azt hiszem ódákat tudnék zengeni, és nem is hiszem, hogy kíváncsiak vagytok rá. Ha még is, akkor nyugodtan kérdezzetek. Lényegében annyi, hogy bár összetörte a szívemet, Ő volt az első fiú, akinél igazán éreztem, hogy szeret és én viszont szeretem :)
4. Én most egy valakinek, vagyis két személynek adnám tovább. Akiknél szerintem senki sem alakítja jobban a szerelmi szálakat. : Amy&Krisssz  Sajnálom, de linket nem mellékelhetek hozzá, mivel meghívós az oldal, de én úgy érzem, hogy náluk jobban senki sem érdemli ezt meg.

Jó éjszakét!
Anita

2011. június 26., vasárnap

2.fejezet

Hali mindenkinek!

Tudom, már szörnyen régóta vártok rám, s én nagyon hálás vagyok a türelmetekért. Megpróbállak az elkövetkezendő két hétben kellőképp kárpótolni titeket. Utána elutazom nyaralni egy kis időre, ami idő alatt fogalmam sincs, hogy lesz e alkalmam felrakni a folytatást. Sajnos itt a teljes júliusról beszélek, de utána mindenképpen azon leszek, hogy augusztusban befejezzem a történetet és felhagyok a twilight világával. Egy nagyobb kihívást szeretnék, valami olyat, aminek minden egyese porcikája az enyém. De azt hiszem értitek mire gondolok.
Nagyon szépen köszönöm a támogatást az érettségihez, jelenthetem, hogy eredményes vizsgát tettem, így nem izgulok a felvételim miatt. :) Bár azért sosem lehet tudni.
De nem fecsegek tovább! Jó olvasását mindenkinek, és nagyon örülnék, ha billentyűzetet ragadnátok és írnátok pár sort. A kommentek száma mindig ösztönzően hat.. ;) !
pusssz
Anita

Jacob szemszöge:


- Még is mi a jóságos ég volt ez?- Téptem el magam Bellától. Mintha ismét ott lettem volna, s mint külső szemlélő néztem végig a saját emlékeimet.
-         Én…én nem tudom. – pocsékul hazudott. Míg én levegőért kapkodtam, addig őt alig rázta meg ez az élmény. Még is mi folyik itt?
-         Bella! Kérlek, ne hazudj nekem, olyan volt, mintha az emlékeimben kutakodnál. – estem neki, amit azonnal meg is bántam.
-         Szerinted én ezt akartam? Minden vágyam elfelejteni azt az átkozott estét, és te azt hiszed, hogy a fejedben kutakodnék iránta?- Ismét könnycseppek jelentek meg a szemében. Lehuppant a földre, majd lábait szorosan felhúzva a mellkasához ringatta magát.
Jobban átéreztem a helyzetét, mint azt bárki gondolná. Alig egy éve történt, életem legboldogabb, ugyanakkor legszörnyűbb időszaka is volt.


Kapj el!- dugta ki rám pajkosan a nyelvét. Az egész partot a mi kacagásunk töltötte be, és persze azok az apró sikkantások, amik a száját elhagyták, mikor közelebb kerültem. Jazmin jelentett számomra mindent. S bár még csak tizenhat voltam, készen voltam arra, hogy vele éljem le az életem. Elmondhatatlanul szerettem őt. Biztos voltam benne, hogy ez a szerelem az égben köttetett, és soha semmi és senki nem szakíthatja szét. Mekkora Őrültség, pusztán a gondolat is. Nem létezik a boldogan élünk még meg nem halunk. A világ rossz, s mindig lesz valami, ami majd közbeszól. De persze, ekkor én még semmit sem sejtettem belőle.

- Meg vagy!- húztam szorosan magamhoz, aztán gyengéden megcsókoltam. Édesebb volt ez, minden csokoládénál, s az ember csak többet és többet akart belőle. Egyre inkább belemélyültünk, s a lágy érzelmes csókok szenvedéllyel túlfűtötté váltak. Eldőltünk a puha homokba, s úgy folytattuk ténykedésünk. Apró keze becsúszott a pólóm alá, és kirajzolta az izmaimat. Mindkettőnk ajkát egy mély sóhaj hagyta el. Ott simogattunk a másikat, ahol csak értük. Nem éreztük korainak a szerelem efféle megnyilvánulását, egy cseppet sem. Így boldogan vetettük magunkat az érzelmek kapujába, s vártuk, hogy a mennyország kapuja megnyílik előttünk, mi pedig közösen léphetjük át határait.


Ismét tévednem kellett! A mennyország nem hozhat akkora boldogságot, olyan végtelen szerelmet, amit azon az estén éreztem. Azokra az órákra eggyé vált testünk és lelkünk. És én egy olyan világban jártam, aminek eddig a létezését sem ismertem. Azonban, mint mindennek, ennek is vége szakadt az apám önzése miatt.

-         Jacob Black!- hasított keresztül a partszakaszon, és ezt szó szerint kell érteni. Hangja tekintélyt parancsoló volt, és nem tűrt ellenvetést. Mindketten tudtuk, hogy ennek sajnos most vége van. Szerelmem magára kapkodta a kis nyári ruhácskát, majd még egy gyors puszi után, magamra hagyott. Míg apámnak sikerült ténylegesen elérni addig én is magamra aggattam ezt-azt.
Ahogy elém ért, olyat tett, amit eddigi létezésem során, még sosem. Megütött. Tenyere az arcomon csattant, de akkorát kaptam, hogy szinte csillagokat láttam. Nem is értettem akkor, mi megy végbe a testemben. Sosem voltam az-az idegeskedő típus, inkább az, aki a másik orcáját is odafordítja. Most azonban elöntött az indulat. Az egész testem remegés járta át, és én akárhogy próbáltam nem bírtam magam visszafogni, sőt apám sem igyekezett, hogy lecsitítson, inkább tovább hergelt.

-         Te az én fiam vagy, és én megtiltom neked, hogy egy ilyen cafkával töltsd az idődet! Megértetted?- kiabálta a képembe. Tudtam, hogy ellenzi a kapcsolatunkat, de ilyen nyíltan, ennyire nyersen még sosem adta a tudtomra. . Még is ki látott még olyat, hogy a törzs egyik nagyra becsült tagjának fia egy cédával hentereg! – ordítozott továbbra is, és bennem bizony elpattant az a bizonyos húr.
A testem ívbe feszült, a vörös köd teljesen uralkodott felettem, és én törtem és zúztam, ami a kezem ügyébe került.  Jelen esetben a saját apám volt az, aki áldozatomul esett. Valami olyan kerített a hatalmába, aminek a létezését sem tudtam, legfőképp azt nem, hogy ez bennem él, a génjeimbe van ivódva. Majd ezeket követően olyat tettem, amit sosem fogok megbocsátani magamnak. Az ütések hada és erőssége fokozatosan nőtt, és apámnak még csak lehetősége sem volt arra, hogy megvédje magát. Megfosztottam egy gondtalan öregedéstől, s amíg csak él, tolószékbe taszítottam.
Nincs mentségem arra, amit elkövettem, nem törődtem a fájdalomtól a földre került apámmal, egyszerűen csak magára hagytam. Hagytam, hogy azt tegyen, amit akar, tőlem akár halálát is lelhette volna, akkor sem fordulok meg.
Ma már persze azonnal visszatérnék, és sírva, mint egy kisgyerek borulnék az ölébe, hogy bocsásson meg. De ez nem így történt. Én túl makacs voltam, és az indulat még mindig tombolt bennem. Elhatároztam, hogy megszököm Jazminnel és együtt éljük le valahol az életünk. Nem érdekelt semmi más, csak hogy vele lehessek.


-         Jól vagy Jake?- simította tenyerét az arcomra. Te jó Isten! Te lángolsz, mi történt?- vált aggodalmassá a hangja, de én csak belesimultam a tenyerébe és nem törődtem vele. Ő természetesen nem elégedett meg ennyivel. Húzni kezdett maga után, aztán segített leülnöm egy székre, végül az ölembe fészkelte magát. Olyan jó érzés volt ismét mellette lenni, hogy szinte el is felejtkeztem mindenről, ismét csak Ő és Én voltunk.
-         Szökj meg velem!- suttogtam, miközben apró puszikat nyomtam nyakára, ezzel apró sóhajokat kicsikarva belőle.
-         Tudod, hogy ez nem lehetséges. Jake, kérlek, apádnak igaza van. Mi…- Nem bírtam elviselni, amit mondani akart, ezért felpattanva a székről, lesodortam a földre. A testem ismét indulattól telve nézett az előttem heverő lányra. – Jacob- suttogta a nevemet, majd szemeibe könnyek szöktek. A dühöm amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan tűnt is el. Letérdeltem mellé, majd szorosan a mellkasomra húztam. A testem még mindig lázban úszott, és én semmit sem értettem az egészből.  Az állapotom percről percre romlott, s néha már azt hittem, a halálomon vagyok.

Az életem tetemesen megváltozott azon a júliusi napon. Egyszerű iskolás fiúból, egy kóborló farkas lettem, aki az életét áldozta fel a szeretett nőért.

Az emlékezés roppant fájdalmas tevékenység, megérte Bellát,a miért megpróbál ellene elzárkózni, de ha ezt teszi , sosem fog túllépni rajta, élete végéig a múlt csapdájában marad. Én azonban itt leszek neki, hogy kihúzzam őt a sötétségből.

- Köszönöm Jacob!- Dőlt hozzám, fejét pedig a vállamra hajtotta. – El sem hiszed, mennyit jelent ez most nekem. – Hagytam, hadd beszélje ki magát, én pedig csak hallgatta, ahogy átadja magát az érzéseinek. S oly régóta, most először, teljes szívéből beszél.

2011. június 19., vasárnap

Sziasztok !

Heló mindenkinek :)

Sophie (Ficsi) vagyok :) Anita "segédje" :))

Nos a helyzet az hogy egy nagyon nagy bocsánat kéréssel tartozunk :((( az utóbbi hetekben mindketten tanulmányi problémákban szenvedtünk !! De én már nem :) Anita viszont még mindig mivel ugye érettségizik és most mennek a szóbeli vizsgái ezért rengeteget tanul és nagyon fél hogy nem sikerül neki !! Szurkoljatok neki ti is nagyon !! Rá fér :) Nagyon fél ... :/ szóval kérlek ne haragudjatok rá ... amint lementek a vizsgái jelentkezni fog ! És hozzuk a második fejezetét a The trust of the future-nek :))) Szóval kérek mindenkit hogy szurkoljatok drága Anitánkért :)) Megérdemli :) És amint lementek a vizsgái újult erővel vetjük magunkat bele az írásba és hozzuk nektek a jobbnál jobb fejezeteket :)) Még egyszer bocsánatot kérek Anita nevében és persze a sajátoméban is :)) De most a legfontosabb hogy Anitának jól sikerüljenek a vizsgái :) És ne feledjétek .. mi imádunk titeket :)) Bízunk benne hogy nem nehezteltek ránk a-miatt hogy mostanában nem jött friss... :/ Sajnáljuk mégegyszer ... :/

Köszönjük megértéseteket :)
Puszilunk
Anita és Sophie :)

2011. május 18., szerda

1. Fejezet

Sziasztok!

Hosszú szünet után, ide is elérkeztünk. Az új történetem címe: The trust of the future. Ami annyit tesz, hogy: A jövő reménysége. Úgy éreztem, ez méltó folytatása lesz az előzőnek. Nos, nem is mondanék most semmi többet. Jó olvasást kívánok mindenkinek, és nagyon remélem, hogy tetszik majd nektek.  A megjegyzéseknek pedig nagyon-nagyon örülnék.
Pusszantás!
Anita


Edward szemszöge:

Egy hét. Szinte semmi az örökké valósághoz képest. Én még is úgy érzem, a szívem szakad bele minden egyes percébe. Vajon egyszer enyhül majd a fájdalom? Eljön majd az idő, mikor már arca nem kísérti életem? Kötve hiszem.
Kezeimbe temettem az arcom, s úgy gyötörtem magam. Mert bármennyire is fájt, hogy képzeletem újra és újra felszínre hozta egyetlen szerelmem emlékét, még sem lettem volna hajlandó megválni tőlük. Talán csak egytől. Az elválás fájdalmas képétől. Mint csókjának íze úgy él bennem visszavonhatatlanul, s már megbocsátást sosem nyerhetek. Egyszer és mindenkorra vége van. Vajon fáj még neki? Vagy a képessége segítségével ismét kitörölt az életéből? Mi lehet veled, én kicsi Bellám?


Bella szemszöge:

Neeeeee!- Szobámat velőtrázó sikolyom rázta meg, úgy remegtem, akár a nyárfalevél, miközben könnyeim patakokban folytak.
- Csak álom volt! Csak egy rossz álom volt!- ismételgettem magamnak, miközben átöleltem felhúzott lábaimat. Sarah és John sietős lépteit hallottam, ahogy hozzám igyekeznek. Annyira kiszolgáltatottnak éreztem magam, és gyűlöltem ezt.
- Semmi baj Bella, minden rendben lesz.- szaladt oda hozzám Sarah, majd nyugtatólag simogatni kezdte a hátam.
- Anyádnak igaza van. Hamarosan már csak egy rossz emlék lesz. Amúgy sem értem, hogy egy kis diákszerelem hogy kavarhatott fel ennyire?- érdeklődött John, mire engem elöntött a düh.

Ez nem csupán egy nyamvadt diákszerelem volt!- Őrjöngtem. – Ő volt az életem, minden, amit szerettem magamban. Még is hogy élhetnék tovább úgy, hogy Ő nincs velem? Hogyan kellene továbblépnem? Mond meg és én megteszem. Mindent megteszek. De egyedül nem megy… egyszerűen nem megy. És én olyan egyedül vagyok. – halkult el a végére a hangom.  
Nem vagy egyedül. Mi mindig itt leszünk melletted. - Lehelt egy puszit a homlokomra, ami egy újabb fájdalmas emléket idézett fel bennem.
És ez így ment minden egyes nap, minden egyes éjjelén. Egészen egy váratlan fordulatig.

Egy hét telt el az ominózus eset óta. Az én kérésemre, a lehető legkevesebbet, lényegében semmit nem beszélünk a Cullen családról. Ő még is ott volt velem mindenhol. Árnyékként követett, befészkelte magát az álmaimba, és könyörgésem ellenére is tovább kínzott. Most még inkább gyűlöltem a képességem, ami megadatott. Egyszerűen most nem sikerült az irányításom alá vonnom, s mint egy marionett bábú úgy mozogtam hatalma alatt.
Aztán, ha volt egy nyugodt percem, akkor nem voltam más, mint egy élettelen rongybaba. Ha a fájó múlt nem kergetett az őrületbe, akkor a magány keserű ízét kellett elszenvednem. Nem bírtam az iskolát, az otthonomat, az embereket, akik mindig hogylétem felől érdeklődnek. S kérdem én. Hogyan élhet a hold az Ő saját ege nélkül? Hogyan élhetnék életem egyetlen értelme nélkül?
Hosszas mélázásomat a csengő rekedtes hangja szakította félbe. Az ég egy adta világon semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy elvonszoljam magam az ajtóig, s beinvitáljam a kéretlen vendéget. De legnagyobb sajnálatomra nem tehettem mást, mint hogy kivánszorgom életem mocsarából, s helyet engedek a külvilágnak. Nagyon remélem, hogy nem az egyik nénike akar felvidítani egy kis süteménnyel. Mert isten bizony, én még egy pitét meglátok, s akárki az, rárúgom az ajtót.
Ilyen, és megennél gonoszabb gondolatokkal értem el az ajtóig. De végül legnagyobb meglepetésemre Jacob volt az, aki a csengőnkre tapadt.

- Nem tudom, hogy mit csináltál, de még rosszabban festesz, mint egy héttel ezelőtt. Pedig nekem elhiheted az sem volt semmi. – simított ki egy tincset az arcomból. Nem igazán értettem miért mondja mindezt, hiszen amikor még mi találkoztunk, azt hittem minden megoldható. S a falak, amik előttünk állnak egy ruganyos szökkenéssel átugorhatók.
- Tessék? Ezt még is, hogy érted?- kérdeztem rá. Nem sok emlékem volt az elmúlt napokról. A nap felkelt, majd lement. Az életem határozottan véget ért abban a pillanatban, ahogy az ezüst Volvo eltűnt a kanyarban.
- Talán előbb menjünk be. Ott jobban tudunk beszélgetni. – mosolygott rám, egy kis színt hozva az életembe. De akárhogy próbálkoztam, én nem bírtam rávenni az ajkaim, hogy viszonzásul felfelé gördüljenek. Kezemmel intettem, hogy fáradjon beljebb, majd a nappaliba mentünk, ahol hatalmas termetével a fél kanapét beborította. Én egy szemben lévő fotelben foglaltam helyet, ahol azonnal felhúztam térdeimet a mellkasomhoz. Féltem, hogy Ő is egy olyan témát akar majd boncolgatni, amit nem fogok elviselni. És valószínűleg még örülne is neki. A múltkori találkozásunkkor nyilvánvalóan a tudtomra adta, hogy egyáltalán nem boldog a kapcsolatomtól. Vagyis inkább a választásom zavarta.
- Megjavítottam Moly-t.- rángatott ki ismételten a gondolataimból. Hát mindenre számítottam én, de erre nem. – a múlt héten még olyannyira fel akartál rá ülni. – mosolygott. Azt hiszem, hogy csak beszélgetést szeretett volna kezdeményezni, de én annál inkább fellelkesedtem a téma hallatán.
- És hogy megy?- kérdeztem meg az első kérdést, ami az eszembe ötlött.
- Akár egy álom. - felelte, majd felpattanva kezet nyújtott felém. – Gyere, próbáld ki. – Nem fogadtam el a felém nyújtott kezeket, de felálltam, s az ajtóhoz siettem. Mikor beengedtem észre sem vettem, hogy motorral jött volna. Sőt így visszagondolva egyetlen járművet sem láttam.
- Hol van a…? – kérdeztem volna rá, mikor kinyitottam a bejárati ajtónkat, azonban Jake félbeszakított.
- Ugye nem gondoltad komolyan, hogy majd a házatok előtt parkolok le vele, hogy bajba keverd magad?- Vonta fel a szemöldökét, de ez a mozdulata is szíven ütött. És én nem bírtam tovább az arcát nézni. Sietősen kaptam félre, s úgy válaszoltam.
- Nem, meg sem fordult a fejemben, hogy ilyen butaságot tennél. – Válaszoltam, miközben már a hátsó kert felé tartottunk. Egyre izgatottabb lettem, ahogy közeledtünk a minket körülvevő erdőhöz. Az én kis szépségem az egyik takarása mögött állt. Gyorsabban kezdtem kapkodni a lábaim, hogy minél előbb megtalálhassam. És hamarosan ott is volt előttem az én drága ezüstszínű csodám. Gyengéden végighúztam rajta ujjaim, s egy halvány mosolyt is meg eresztettem.
- Tudod, ez igazán fáj. Jobban örülsz ennek a lelketlen gépnek, mint nekem. - Húzta fel az orrát Jake, ugyanakkor a szemei vidámabban csillogtak.
- A gépek nem képesek beszélni. Sosem fognak olyan tulajdonost felvenni, a mivel másoknak fájdalmat okoznak. - válaszoltam rejtélyesen, aztán levéve a sztendelyről, már fel is pattantam rá. Már csak a motor búgása hiányzik.
- Na, jössz, vagy futni szeretnél mellettem? - Kérdeztem a mereven álldogáló Jacobtól. Neki sem kellett több. Azonnal felpattant mögém.
- Lássunk mennyit felejtettél. De talán jobb lesz, ha ezt felveszed. – nyomott a kezembe egy bukósisakot.  És bár egyáltalán nem tetszett az előbbi beszólása, igazat kellett neki adnom abban, ami a védelmet illeti. Felkapva a sisakot, a tükröket és a féket leellenőrizve, úgy éreztem, észen állunk az indulásra. Mély lélegzetet vettem, aztán hagytam, hogy Moly duruzsoló hangja perzselje fel a véremet.

Egy rejtélyes szereplő:

- Mesélj!- parancsolt rá az előtte álldogáló lányra, aki láthatólag kellemetlenül érezhette magát. Ide-oda toporgott, s úgy beszélt, mintha félne attól, hogy rossz hírt kell közölnie.
- A Cullen család visszatért Denali-ba, pont úgy, ahogy terveztük. Mindenki maga alatt van, emiatt a szánalmas kis…- nem tudta befejezni a mondatát, mivel a falhoz csapódott.
- A szánalmas kis megjegyzéseidet tartogasd magadnak. Nem vagyok kíváncsi egy útszéli lotyó szitkozódására.- Köpte a lány arcába a szavakat, akinek tehetetlenségéből adódón nem tehetett mást, mint tűrni, s reménykedni, egyszer eljön majd az Ő ideje.
- A kis látnok figyeli őt?- váltott hangnemet, majd visszasétált az asztala mögé, s kényelembe helyezte magát.
- Nem. Edward mindenkinek megtiltotta, hogy bármilyen kapcsolatba kerüljön vele, így teljesen védtelen a lány. - felelte, az utolsó szór gúnyosan kipréselve ajkai közt.
- Nagyszerű.


Bella szemszöge:

Miután kellőképp kimotoroztuk magunkat, Jacob kuckójába húzódtunk be egy üdítő kíséretében. Billy először meglepődött, mikor meglátott, lemerném fogadni, nem is tudta ki vagyok, aztán mikor felismert vadul integetni kezdett. Viszonoztam kedvességét, s megígértem neki, hogy ahányszor csak lehetséges ellátogatom hozzájuk. Valahogy mellettük nem fájt annyira, s én ezt igyekeztem minél jobban kihasználni.
- Örülök, hogy itt vagy. – fordult felém Jake, majd lesütött szemeit rám emelte. – Azonban sokkal boldogabb lennék, ha ismét önmagad lennél.- folytatta, mire én hátrálni kezdtem. Ő sem érti meg. Senki sem érti.
- Bella, kérlek, nem csinálhatod ezt. Küzdj azért, hogy a fény visszatérjen a szemedbe. - Nem bírtam tovább hallgatni, ezért befogtam a fülem, majd hangos dudorászásba kezdtem.
Jacob azonban nem volt hajlandó ennyiben hagyni. Elkapta az egyik csuklóm, ezzel szörnyűséges lavinát indítva el maga körül.

Már éjszaka volt. Mindenütt emberek rohangáltak lámpával a kezükben. S egy szót, jobban mondva egy nevet harsogtak. Bella? Bella, itt vagy?- hangzott a folytonos kérdés újra és újra. Az erdő azonban néma maradt, a kérdésekre nem érkezett felelet.
Hírtelen változott a helyszín.
Az erdő sűrűjében egy mozdulatlan lány feküdt. Halk, egyenlőtlen légzése jelezte csupán, hogy még életben van. Ruganyos léptekkel egy félmeztelen fiú közeledett felé. Félhosszú haját összekócolta a szél, barna szemei félelmet tükröztek. Mikor megpillantotta a földön heverő lányt, azonnal hozzárohant, majd felkapta karjaiba. A lány az érintés hatására magához tért.
- Azonnal eressz el! Utánuk kell mennem! Edward!- vergődött a fiú karjában, de ő vasmarkokkal fogta a lányt. A szíve majd bele szakadt, hogy így kell őt látnia. S a vámpírt, aki ezt tette vele, most még inkább a pokol mély bugyraiba kívánta.  
Ahogy kifelé haladtak az erdőből, lassacskán elhaltak Ahogy kifelé haladtak az erdőből, lassacskán elhaltak Bella kiáltásai, csupán gyengéd nyöszörgésekre futotta. De azokban is mindvégig egyetlen szerelmét hívta.

2011. május 16., hétfő

Visszatértem.. :)

Kedves olvasóim!

Amint azt a cím is mutatja, itt az ideje, hogy újra megnyissam a kapukat. Remélem már kellőképp izgatottak vagytok. Igazság szerint, én nagyon. Sajnos, azt nem ígérhetem, hogy rettentő sűrűn következnek majd a fejezetek, hiszen a szóbelire még készülnöm kell, de már nem akartalak titeket és magam sem tovább váratni. :D
Nagyon örülök annak, hogy mind itt vagytok, sőt még bővült is az olvasóim listája, így 91(+én) fős a mi kis társaságunk. Köszönöm nektek!
Szóval, holnap hozom az első fejezetet.
Puszillak titeket!
Anita

2011. április 4., hétfő

35. fejezet.-Beteljesülés

Sziasztok Drágáim!

Remélem vártátok már, hogy jelentkezzem. Hát most hoztam nektek egy kisebb meglepetést. Volt egy fejezet, ami az egész galibának a kiindítója volt. Hát én azt egy ici-picit átírtam. Nem hiszem, hogy extra szuper lenne, hisz nagyon nehezen megy a téma körülírása, de erősen próbálkoztam.
A II. könyv is készülőben van, legalább is próbálom felépíteni a vázlatot. Még egy kis türelmet kérnék tőletek!
Puszilok mindenkit!
Anita


Akár így is lehetett volna:
35 fejezet- Beteljesülés.


Magabiztosan mozogtam Edward előtt. Nem akartam, hogy lássa a kételyeimet, s Alice is biztosított, hogy nem lesz semmi gond, így nem volt mitől tartanom. Tudtam, hogy szeretem Edwardot, s hogy Ő is viszont szeret. Azt hiszem ennél többre már nincs is szükségünk.
Elhelyezkedtem az ágyon, egyik lábamat magam mellé felhúzva, míg a másikat teljesen kinyújtottam. Szerelmem ádámcsutkája megugrott, s elsötétült tekintettel mért végig, miközben felém közeledett.
- Egy igazi boszorka vagy. – mormolta a bőrömbe, miközben fogaival izgatta helyére felsőm pántját. Aztán a karjaiba kapott, s egymás ajkait ostromolva másztunk feljebb az ágyon. Ösztönösen kényeztettük egymást, már csak a mámor uralkodott körülöttünk, s a kéjes hangok, egyre többször mutatkoztak meg. Remegő kezekkel bontogattam az ingjén a gombokat, hogy végre, szabadon megérinthessem Őt. Olyannyira szükségem volt rá, mint szomjazónak egy pohár édes vízre. Ő az én egyetlen forrásom, ami csillapítani tudja szomjam, s hozzá segít a túléléshez.
 A testem remegni kezdett, s mindennél jobban vágytam rá, hogy az övé lehessek. Talán mások számára ez még túl korai lenne, de én száz százalékig biztos vagyok abban, amit szeretnék. Szeretem Edwardot, s erre jobba alkalmat nem is találhattam volna.
-         Szeretlek! – vallottam be neki sokkagyára, miközben Ő a nyakamat halmozta el apró puszikkal.
-         Én is szeretlek. – morogta, s a felsőmhöz nyúlva kezdte felfelé görgetni azt. Nem volt rajtam melltartó, így azzal már nem kellett bajlódnia. Miután én is sikeres lecsúsztattam róla az ingjét, úgy simultunk újra egymáshoz. Nem kapkodtunk, minden pillanatot igyekeztünk kiélvezni.
-         Bella? Ígérj meg nekem valamit. – mondta, mire én csak bólintottam. Bármit megtettem volna, amit csak kér. Kivéve egy valamit, bár jelen helyzetünkből kiindulva kétlem, hogy arra kérne, itt és most fejezzük be.
- Meg kell ígérned, hogy ha a legkisebb fájdalmat is okozom, azonnal szólsz nekem. – nézett komolyan a szemembe. Nem tudott igazán bízni magában, és éppen ezért nagyon nagyra értékeltem, hogy még is hajlandó megtenni értem.
-         Azonnal.- válaszoltam neki, majd csípőmet felemelve, férfiasságához nyomtam vágyam központját. Ezzel a kis akciómmal, sikerül ismét egy aprócska morgást kicsalnom belőle, míg én egyre hangosabb nyögésekkel adtam tudtára, mennyire kívánom.  Egy hírtelen ötlettől vezérelve, fordítottam helyzetünkön, s lovagló pózban helyezkedtem el rajta.
Csillogó fekete szemei szinte felfalták testemet, s engem elégedettséggel töltött el a tudat, hogy ilyen reakciókat is képes vagyok kiváltani belőle. Ezt, mit sem bizonyította jobban, mint hogy a nadrágja már igencsak szűk lehetet számára. S mivel segíteni akartam rajta, ezért kibújtattam a nadrágján lévő gombokat is, majd a csípőmet megemelve, már le is húztam róla. Persze ehhez szükségem volt az ő segítségére is, amit készséggel meg is kaptam. Már csak két aprócska ruhadarab választott el minket a beteljesüléstől. Még sem haladtunk tovább, hiszen szerelmemnek más tervei akadtak. Épp olyan gyorsan, mint az előbb én, változtatott a testhelyzetünkön, s most ismét én kerültem alulra.  Bár nem mondom, hogy nem tetszett a dolog. Lábaimat a dereka köré csavartam, nehogy eszébe jusson szabadulni. A vörös köd már teljesen ellepte elmémet, s ha akartam volna, sem tudtam volna józanul gondolkozni. Nem bírom tovább, akarom őt! Szakadatlanul csókoltuk egymást, talán még sosem tettük ennyire felszabadultan. A legnagyobb sajnálatomra, azt kell, hogy mondjam.
-         Biztosan szeretnéd?- kérdezte akadozó nyelvvel, mire azt hittem menten kinyírom.
-          Ha csak egy centire is eltávolodsz tőlem, én esküszöm, hogy megkeserülöd!- búgtam a fülébe.
-         Eszem ágában sincs.- felelte vigyorogva, majd kicsit megemelkedve egyik kezét lefelé csúsztatta testemen. Már a belső combomnál körözött, meg-megérintve bugyimnak a szélét. Addig én mellkasát hintettem be apró puszikkal, majd én is lefele simítottam jobb kezemet, hogy megérinthessem férfiasságát.
Azonban megrökönyödtem a mozdulatsorban, mikor Ő kényeztetni kezdett legérzékenyebb pontomon. Hírtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Csak az egyre erősödő érzés volt, ami hevesen pumpálta a vért az ereimben, amitől csak kapkodva kaptam levegőt, és amiért olyannyira boldognak éreztem magam. Viszonzásképpen végül sikerült elérnem előbbi célom, s gyengéden simogatni kezdtem, pont úgy, mint Ő engem.
Már fogalmam sincs, hogy mikor kerültek le rólunk az utolsó ruhadarabok, s hogy egyáltalán miként jutottunk el addig, ameddig jutottunk. Az egész egy valóra volt álom volt. Ahogy testünk-lelkünk eggyé vált. Olyannyira hihetetlenül, elképesztően csodálatos!


-         Jó reggelt Édesem!- puszilgatott Edward, miközben ébredezni kezdtem. A testem egy lepedőbe volt csavarva, míg Edward az alsóneműjében és egy pólóban feküdt már mellettem.
-         Te felöltöztél!- jegyeztem meg, s vádlón megböktem a mellkasát.
-         Nem tehetek róla, nem hagytál nekem takarót. – húzta fel az orrát, mint egy durcás kisgyerek.
-         Hazug vagy!- szóltam rá, miközben a kezem ügyére akadó párnával ütlegelni kezdtem.
-         Szóval így állunk.- mondta, majd Ő is felkapott egy párnát. Eljátszadoztunk egymással, miközben rengeteget nevettünk. A végén persze megint csak egymáson kötöttünk ki. Jobban mondva, sikerült eldöntenem szerelmem, de Ő elkapta a derekam, s magával húzott.
- Szeretlek!- vallottam be neki.
- Én is téged Bellám, az életemnél is jobban!- felelte, majd ajkait az enyémekhez érintette. Mindketten éreztük, hogy ez a mi végzetünk. Örökké együtt.



Tudom, hogy rövid lett, de az időm sajnos most csak ennyire engedte. A következő meglepi, a színházi fellépés lesz, mivel sokan mondták, hogy azt szívesen olvasnák. Azt hiszem azzal teljességgel meg fogok lepni mindenkit, de ez még a jövő zenéje.És nagyon örülnék pá sorocskának!
Még egyszer hatalmas cuppanós nektek!